„Klasszikus” visszaélések klasszikus operája

Birtalan Zsolt munkája.
Mintha a mi világunkról szólna alaposan, részletekbe menően a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház legújabb előadása, a Bertolt Brecht által 1928 táján írt zenés színpadi mű, a Koldusopera, amelyhez Kurt Weil komponált ma is élvezetes, élvezhető muzsikát. Nézőként rögtön értjük tehát, hogy Bocsárdi László rendező választása miért esett erre a 91 éves drámai szövegre, amely választásból én azt az üzenetet olvastam ki, hogy: „Brecht témájánál véresebben aktuális nincs, ennél többet kortárs szerző sem mondhat el arról, ami a hírműsorokból is csöpög ki naponta, és mindaz, amit látunk már-már nem is fikció”. Ezzel a „szemüveggel” néztem végig a három és fél órás – két szünettel is megspékelt – produkciót, amelyben a játéktér fölé helyezett zenekar mindvégig szervesen uralta a színpadi történetet. Ezáltal hangsúlyozta a műalkotás-jelleget, az eleve elrendeltet és lekottázottat. Még ezzel a jelleggel együtt is nagyon éles ez a sztori egy jelenkori olvasatban.
Mert adott a brechti történetben ez a fura alvilági figura, a modern kori világfi, aki minden szabályt áthágva kizárólag a saját élvezeteinek él, ő Macheath, akit mindenki Penge Mackie-nek szólít. Őt zsongja és dongja körül – attól függően, hogy éppen mit akar tőle – az alvilági figurák egy másik csoportja: a pitiáner seftelők és kéjnők serege, valamint a családba való beházasodása által ellenlábasává váló „Koldusbarát” cég tulajdonosa és annak felesége. Ők semmilyen tekintetben nem magaslanak a főszereplő fölé, így hát eldöntendő erkölcsi konfliktussal, dilemmával itt nincs is dolgunk. A színpadi történet igazából a cégtulajdonos lányával, Pollyval kötött házassága miatt ellene eltervelt családi bosszú gyakorlatba ültetését mutatja be. Penge Mackie számára mindeközben, amint az jelleméből is kiszámítható és várható, a világon semmi nem szent. Hogy is lehetne az, amikor ifjúkori jó barátja maga Tigris Brown, London rendőrfőkapitánya, aki minden veszélyesebb cselekedetét, bűnügyét patyolatra mossa?… Persze mindaddig, amíg ő maga nem kerül célkeresztbe, hogy aztán barátságát feladva mentse az irháját. Penge Mackie-t tulajdonképpen ez juttatja kötélre…
Talán boldogabbak lennénk, ha ez a történet nem lenne a hétköznapjainkból olyannyira ismerős: Penge Mackie-zsánerű fickók azonban jelenkorunk Romániájában bőven vannak, a hírműsorok is tele vannak velük, és persze környező világukkal, amelyben úgy éldegélnek, mint hal a vízben, ráadásul a hatóságok tudomásával, elfordított tekintetével. És eddig tökéletesen rendben is van a darabválasztás apropója. Azonban éppen emiatt, alkalmasabbnak mutatkozott volna egy merészebb, nem esztétizáló jelenkorivá tétel, mert a feltétlen aktualitás megmutatására jelmezeken, díszleten túli jelek, analógiák is kínálkoztak volna egészen a vulgaritás innenső határáig. És itt most nem a szájbarágás szükségszerűségére gondolok, hanem éppen ennek a nem kívánt „otthonosságnak” a hangsúlyozására, amiről az imént szóltam. Azonban úgy tűnik, hogy itt inkább a varietéhangulatban látták az alkotók a történetmesélés ideális koordinátáit, ezt idézi Bartha József díszlete is, amely egyszerre csillogó, minimalista és személytelen, és ehhez szervesen illeszkednek a Cs. Kiss Zsuzsanna által kitalált jelmezek.
Ugyanakkor jobbára azt is érteni vélem itt, hogy a Bertolt Brecht-színmű „hithű” színpadra alkalmazása az elidegenítő effektusok előírásszerű használatát is hozza magával automatizmusként: ezt nyomon követhettük a sepsiszentgyörgyi előadásban a songok előadásmódján túl a prózai részek színészi játékában is (a karikírozó szövegmondásban, például), valamint a feliratozás használatában. Azonban elég gyakran kaptam rajta magam azon, hogy vitatkozom ezzel a színházi nyelvvel, amely helyenként élvezhetetlenné teszi a sztorit, amelyről – Brecht és Bocsárdi szándéka szerint is – egy, a ráción átszűrt véleményt kell alkotnunk, tanulságot levonnunk, érzelmileg „elidegenedve” a történőktől. Belső vitám egyik apropója az volt, hogy ez a módszer lecsupaszítja a színészi eszközöket, illusztratívvá és felszínessé teszi a játékot. A songok magyar nyelvű feliratozása pedig elrabolja a figyelmem a játékról, hiszen önkéntelenül is Vas István lenyűgöző magyar fordítását olvasom, akárcsak amikor a tévében a Magyar Adást nézem román felirattal. Mert ilyenkor nem az számít, hogy értem-e vagy sem a szöveget, hanem az, hogy mi vonzza a tekintetem. Úgyhogy, az elidegenítés használata eredményezte összképet figyelve az a dilemmám fogalmazódott meg: vajon Brecht módszerei ugyanúgy alkalmazhatók, értelmezhetők, ahogy néhány évtizede, vagy a színháztörténet azóta már annyiféle módszerhez és színházi nyelvhez hozzászoktatta a nézőt (a sepsiszentgyörgyi nézőt például a Reflex Biennálén), hogy ez a brechti „stika” már nem hat ugyanazzal az erővel, mint amikor ő azt kitalálta? Nyilván, erre a kérdésre többféle válasz adható. A sajátom is csak egy a sok közül, bár eléggé határozott választ tudnék erre adni. De most talán maradjunk csak a kérdésnél és a sokféle válaszlehetőségnél.
Ami viszont időtállóként hat, az Kurt Weil zenéje, amely olyan frissességgel tud elbűvölni, mintha csak a tegnap száradt volna meg a tinta a kottán. Ennek a hangzásvilágnak érzékeny támasztéka Vas István elbűvölő fordítása. Hozzáadott értéke tehát az előadásnak az, ahogy Incze G. Katalin és zenekara megszólaltja ezt a zenét élőben és pulzálóan a sepsiszentgyörgyi színpadon.
A főszerepet Erdei Gábor formálja meg. Nem egy klasszikus Penge Mackie, így arra késztet, hogy a figura sikerét és bűverejét ne a külsőségekben keressük, hanem inkább azokban a kvalitásaiban, amelyek a környező világgal való viszonyában nyilvánulnak meg. Ilyen értelemben a többi szereplő csupán gravitál körülötte, „szolgálója”, és ezáltal mellékszereplője az ő történetének. A szerepekről ilyeténképpen való gondolkodás azonban ismételten lehetőséget nyújtott volna egy merészebb színpadi értelmezésnek, hiszen egy nem klasszikus főszereplő egyben egy nem klasszikus történetértelmezést is megkövetelt volna, hogy összhangban legyen vele. Így azonban nem lehet kiköbözni, hogy mennyire volt ötletszerű vagy egyéb szempontoknak alárendelt az, hogy az amúgy gyönyörű énekhangú sepsiszentgyörgyi Penge Mackie diktálja itt a nézőknek a szerep egy teljesen másfajta értelmezését.
No de amiben Bocsárdi és a társulat is (na meg a zenei vezető is, persze) egyértelműen nagyot alkot, azok a felvonásvégi „gran finale”-ok. Olyannyira hatásosak, hogy az ember hátán futkos a hideg. Ilyenkor szinte haragszunk is Brechtre, hogy akkor nekünk mi a fenének kéne pusztán hideg racionalitással követnünk ezt a történetet, amikor hatásosabb erkölcsi-emocionális borzongást tudnak előidézni ezek a fantasztikus felvonásvégi kórusművek. Ezért is maradtam vegyes érzelmekkel az előadást követően, amelyben a nagyszerű sepsiszentgyörgyi társulat brillírozó játékát is néztem volna, ha az a fránya brechti módszer nem tett volna keresztbe. Bármennyire képromboló: szeretem Kurt Weil zenéjét és a Koldusoperát, de ki nem állhatom a teoretizáló Brechtet – ha ki lehet jelenteni ilyesmit egy jókora 21. századi nagyképűséggel.

Szegedi Szabadtéri Játékok – Tamási Áron Színház. Bertolt Brecht: Koldusopera (Háromgarasos opera).Rendező: Bocsárdi László. Szereplők: Erdei Gábor, Szakács László, D. Albu Annamária, Benedek Ágnes, Mátray László, Pálffy Tibor, Pál Ferenczi Gyöngyi, Gajzágó Zsuzsa, Beczásy Áron, Fekete Lovas Zsolt, Kónya-Ütő Bence, Kolcsár József, Derzsi Dezső, Bocsárdi Magor, Pignitzky Gellért, Szalma Hajnalka, Korodi Janka, Kovács Kati, Vass Zsuzsanna, Beczásy Beatrix, P. Magyarosi Imola. Zenészek: Éltes Áron, Gábor Szabolcs, Maksai József, Szép Szilamér, Simó Ernő, Derzsi Dénes, Bonea Leonard Octavian, Kakasi Nóra, Demeter Attila, Szederjesi Dávid, Gábor Szende, Simon Gellért, Kiss Csongor Alex. Kórus: Andrei Róbert, Cserkész Emese, Demeter Melinda, Geréb Emőke, Imreh Claudia, Könczey Jenő, Könczey Kinga, Oláh-Badi Alpár, Opra Balázs, Opra Fruzsina, Ticușan János, Tóth-Györgybíró Apor. Zenei vezető/karmester: Dr. Incze G. Katalin, díszlettervező: Bartha József, jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna, dramaturg: Benedek Zsolt, koreográfus: Bezsán Noémi, színpadi vetítés: Tamás István.