Klasszicizáló beérkezés I.

Markó Béla költészete a nyolcvanas évek második felében I.*

Markó Béla költészete a nyolcvanas évek második felében II.

A nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig tartó időszak (csaknem tíz év) Markó Béla első nagy szonettkorszaka. Az 1987-es Friss hó a könyvön című kötet (1984–1986 között írott) ötven szonettet tartalmazott, a Budapesten a JAK-füzetek 43. darabjaként megjelent 1989-es Mindenki autóbusza már összefoglalóan százat (köztük a Költők koszorúja című szonettkoszorú 15 darabját). Az ugyanebben az évben a Kriterionnál kiadott Égő évek szonettjeinek többsége a Mindenki autóbuszában is olvasható, de néhány újabb is található köztük, mint ahogy az 1991-es Kiűzetés a számítógépből is közöl újabbakat (köztük a Szerelmes szonettkoszorú 15 darabját) és az 1994-es Érintések-kötet is. A formabontás gyakorlata, az autonóm alak­zatteremtés programja után, úgy tűnhet, hogy egy már évszázadok óta meglevő, zárt formába költözött Markó. Csakhogy nem kizárólagosan, a szonettkultusz (a két, csak szonetteket tartalmazó kötet) se tévesszen meg senkit, mert a szonettek írása közben számos szabadverset is írt folyamatosan, az Égő évek, a Kiűzetés a számítógépből és az Érintések kötetben a jelenlétük továbbra is hangsúlyos. Ezek a szabadversek azonban mások már, mint a korábbiak (akár a nyolcvanas évtized fordulója körül írottak), láthatóan, miként a szonettek is, egy átalakult költői szemlélet és magatartás jegyében fogantak.

A szabadversek mássága és az „új” forma, a szonett kitüntetett szerepe azon költői felismerések következménye, amelyek a költői hagyomány, a lírai személyiség és személyesség, a költői kommunikáció felértékelődésével függenek össze. A nyolcvanas évek közepére Markó számára már egyre kevésbé lehetett kielégítő és megnyugtató addigi útkereső éveinek a maszkjátékok (Színészkedő jövőm; Fényes bogárként/Friss hó a könyvön), a valóságvonatkozások háttérbe szorítása, a többértelmű versmondattan alkalmazása, egyúttal a jelentésképzés elbizonytalanítása során szerzett költői tapasztalata. Összefüggésben egyéni és közösségi létérzékelésének hétköznapi tapasztalataival: „de mindhiába pontos mondatom, / ha nem lesz kinek majd elmondanom, / és mindhiába leszek csillogó, // kegyetlen éles kép, ha senki sem / lát, hogy milyen vagyok és ő milyen./ Így lesz? Vak ember tükre lesz a szó?” – fogalmazza meg aggodalmait egyrészt a nemzeti közössége veszélyeztetettsége, másrészt az értő, értékekre fogékony közönség esetleges elmaradása miatt mindjárt az egyik első szonettben (Vak ember tükre/Friss hó a könyvön). A versekből és a nagyjából egyidejűen írott esszéiből, későbbi nyilatkozataiból látható, hogy Markó felismeri ekkoriban a hely és az idő kö­töttségeit („Nem közömbös viszont – de még mennyire, hogy nem közömbös! – a közeg, amelyben költőnk alkotott” – írja Dsida Jenő kapcsán is¹) s mellettük az „évszázados áramlás” szerepét: „A hagyományból nem érdemes kilépni. Át kell engedned magad ennek az évszázados áramlásnak, hogy sodorjon »új vizek« felé.”² Ekkoriban írja az Igaz Szó Irodalom és Iskola rovatában szub­jektív verselemző sorozatát a magyar irodalom klasszikusainak (Balas­si Bálinttól Szabó Lőrincig) közismert műveiről, s miközben nagy beleéléssel, de történetileg és elméletileg is megalapozottan föltárja a versek esztétikai sajátosságait és kortól független üzenetét, saját átalakult költészet­esztétikáját is körvonalazza. Olvassuk együtt címmel jelennek meg 1989-ben e verselemző miniesszék, és egymásmellettiségükkel még inkább felerősítik a vallomástevő szándékot. Az évtized végén már Farkas Árpá­dék költészetében is előzményt lát inkább, mint saját törekvései ellentétét. Fontosnak tartja a művészet közlő- és közvetítő szerepét, és nem akar már lemondani a közvetlenebb önkifejezésről, a személyesség, a vallomásosság versbeli lehetőségeiről sem. „Legyünk korszerűtlenek!” – kiált fel a Mindenki autóbusza száz szonettjének Rövid, korszerűtlen kiáltvány című előszavában, majd így összegezi céljait: „Az ágtól elvált sárga levél is szonett. Minden, ami zárt, ami körülhatárolt, ami különválasztható. Minden hely, ahol élni kell. Nem szeretem a szonettet. A szabadságot szeretem. Nem szeretem az emlékeimet. A szabadságot szeretem. Nem, nem, nem! Nem akarok olyan lenni, mint egy ház... Mint egy haza... Mint egy szonett. Legyenek ők olyanok, mint én! Mint mi! Lakjuk be őket, kezdjenek hasonlítani hozzánk...”³

A szonettformához fordulás csak Markó költészetében hatott újszerűnek, nemzedéktársai már a hetvenes évek második felében a szabadverssel párhuza­mosan kísérleteztek a szonettel. Sőt, Egyed Péter, Palotás Dezső, Szőcs Géza költészetében már a szonettkoszorú is szerepet kapott. Mint ahogy a több szempontból Markó mestereként számon tartható Székely János még korábbi, ötvenes évekbeli költészetében is (Bolyai János hagyatéka). Ágoston Vilmos éppen Szőcs Géza szonettjei kapcsán fogalmazta meg: „Ha a költői szabadságot a versek belső ritmusa jelzi, s a vers is azért lehet »szabadvers», hogy a formátlanságban feloldódjon, akkor a szonett – a középkor slágere – a formába zárt szabadság éneke. Szabad, mintha csak a forma kötné. A forma pedig, mint variációlehetőség, csak a tehetségtelen művészt köti meg.”⁴ A szonettforma népszerűségét Egyed Péter is hasonlóképp indokolta egy évvel később, 1978-ban: „Ha a költő szabad formáinak általánosságából kiábrándult, a szonett forma­kényszerében találja meg – paradox ez – hihetetlen szabadságát.^”5 A „zárt formában meglelt szabadság modellje”⁶ – ahogy Markó fogalmaz 1988-ban a Kántor Lajosnak adott interjúban – Magyarországon is többek számára vonzó lehetőség volt a nyolcvanas évek második felében, Bertók László, Ferencz Győző, Somlyó György, Takács Gyula szonettköltészete is ezekben az években bontakozik ki. De még Markó olyan nemzedéktársait is említhetnénk ebben az összefüggésben, mint Parti Nagy Lajos, a vajdasági Sziveri János vagy a kárpátaljai Balla D. Károly, akiknek szintén ezekben az években válik egyik kedvelt versformájává a szonett. Ekkoriban Markó egy világszerte érvényesülő klasszicizálódási folyamatot érzékelt,⁷ nem alaptalanul. Az Oravecz Imre költészetéről monográfiát író Kulcsár Szabó Zoltán a bevezető líratörténeti áttekintésében írja: a „privátvilág” költészeti eszménye, a „kommunikációs passzivitás”, az új szenzibilitás „viszonylag gyorsan, a 80-as évek elejére elveszítette poétikai meglepetésértékét, automatizálódott és átadta helyét az artisztikus lírai tradíció »újraélesztgetésének«.”⁸ Görömbei András ehhez még hozzáteszi: „A legújabb lírában erős klasszicizálódás tanúi lehetünk. Még a legmerészebb újítók is »klasszicizálódnak«. Annak ellenére is, hogy az őket kanonizáló kritika ezt nem is mindig veszi jó néven tőlük. Ez a »klasszicizálódás« persze magában foglalja már a »nyelvi fordulat« összes továbbvihető vívmányát.”⁹ Erdélyben a Forrás harmadik nemzedéke után indult fiatalok közül is többen (Egyed Emese, Kovács András Ferenc, Tompa Gábor, Visky András) éppen ezekben az években fordulnak a klasszikus versformák, s így a szonett felé. A nyolcvanas évek végén Markó már őket érzi magához legközelebb állónak, mondja el a Keresztury Tiborral folytatott beszélgetésben, s talán nem is csak a szonettíró hajlamuk miatt: „Klasszicizáló hangjuk, személyességük nemcsak az európai hagyományok teljességét idézi föl, hanem az erdélyi elődökre is visszautal: Dsidára, Áprilyra.”¹⁰ Számukra és Markó számára kényszerű kompromisszum is a szonett, mivel a romániai hatalom felis­merte, hogy a formabontás társadalmi cselekvésformákat (is) modellál, s épp ezért egyre kevésbé tolerálta azt. „Az a furcsa helyzet állt elő, hogy egy tartalmában radikális – mert a fennálló rezsimet burkoltan támadó – szonettnek esetleg több esélye volt a megjelenésre, mint egy tisztán esztétizáló képversnek” – emlékezett vissza a költő ugyanabban az interjúban.¹¹ Amit tehát szabad formában már nem mondhatott el, nem tudott elmondani, ezután el­mondhatta a szonettben („Nekem a szonett ezért kibúvó is, a lezárt utak kuszaságában egy szabadnak tűnő ösvény”¹²). Erdélyi Erzsébettel és Nobel Ivánnal beszélgetve pedig arról is vallott, hogy számára ugyanakkor a szonett „mintája lehet egyfajta rendteremtésnek” is.¹³ Alföldy Jenő írja a Mindenki autóbusza kapcsán: „»Klasszicista proklamációnak« beillő szavai, melyekkel szonettkötetét bevezeti, a rend avantgardistáját ígérik nekünk. A rend előharcosát – mert a szabadság, mely megszüli a rendet, még messzire van.”¹⁴ (Kiemelés az eredetiben – E. T.) S a nyolcvanas évek első felében írott irodalomtörténeti jellegű, Aranyról Jánosról (A boldog utód), Babits Mihályról (A sorsra nyitott ablak), József Attiláról (Szólítsuk-e József Attilát?) írott esszéiből is jól látszik, hogy már ekkoriban milyen nagy vonzást gyakorolt rá a legalább versben megteremthető rend, harmónia. A szonett ezek mellett a maga befejezett zártságában a tökéletesség, a teljesség, az otthonosság élményének teremtő megtapasztalására is alkalmat kínálhat az olyan alkotó számára, aki a forma szabályait képes bensővé tenni, márpedig Markó számtalan, szebbnél szebb szonettjében bizonyította ezt. Mózes Attila hívja föl a figyelmet arra, hogy a szonettformával Markó ugyanazt teszi, mint Király László, Kenéz Ferenc, Vásárhelyi Géza ez idejű egészen más formájú költeményeivel: „védi”, „elsáncolja” magát, „túlélő” védelmi állást épít ki magának¹⁵ („szerelmem, végy ruhát, múltat, jövőt / magadra, mert felold, ami előbb / még nyűgnek tűnt, hát álmodj: védd magad!” — Fölöttünk csillagképek/Friss hó a könyvön). Összegezve az eddigieket: szabadságvágy, kényszer, kibúvó, rendteremtő és teljességkereső szándék, védekezés, de talán a művészi próbatétel varázsa is készteti – Kosztolányit idézve – a formai kötöttségek kényszerével „gúzsbakötve táncolni”¹⁶.

A tradicionális formát, a konzervatívnak tudott szemléletet és magatartást Markó azáltal korszerűsíti, hogy a maga képére (érzékenységére) szabja, és formabontó korszakának tapasztalataival, némiképp eszköztárával is gazdagítja („Lakjuk be őket, kezdjenek hasonlítani hozzánk....” – Korszerűtlen kiáltvány/Mindenki autóbusza). Ugyanakkor a fentiekből következően érthető, hogy nem a szonetthagyományt radikálisan újragondoló, a tradicionális szonettformát felrobbantó, szétíró, kísérletező útra lépett, talán még azért sem, mivel akkoriban, illetve megelőzően oly sokan idézőjelbe tették már a klasszikus formát, elsőként Tandori Dezső a hetvenes években, majd a már említett magyarországi és erdélyi pályatársak, nemzedéktársak közül is többen (például Petri György, Bertók László, Szőcs Géza, Zudor János stb.). Markó szonettjei megőrzik a hagyományos petrarcai oktáva-szextett szerkezetet, a tizennégy sor ehhez igazodó kettős rímrendszerét, azon belül szabadon variált rímképlettel, az ötös vagy hatodfeles jambust és a csattanószerű verszárlatot. Emellett általában még a műforma azon J. R. Bechertől eredeztetett követelményének is megfelelnek, amely szerint a szonett mélyszerkezetében a dialektikus ellentételezés (tézis-antitézis-szintézis) érvényesül.¹⁷ Ugyanakkor e kötöttségeken belül a korábbi szabadverseihez hasonló természetes spontaneitással hullámzó, laza versbeszédet teremt a költő. Ez viszont, sajátos módon, sokkal közvetlenebbnek hat, mint a korábbi szabadversekben, az élőbeszédre emlékeztető egyszerűbb szóhasználattal és képrendszerrel. Szávai Géza a Győzelmes együttlétünk(Friss hó a könyvön) című vers strófáit folyamatos, prózai sorokba tördelte, látványosan szemléltetve állítását: „a prózavers nyelvi keresetlenségével, természetességével folynak egyik-másik versének sorai.”¹⁸ Széles Klára pedig egyenesen így fogalmaz: „különös ellentmondásként Markó mintegy szonett-formába öltözteti szabad- vagy prózaverseit. Úgy érvényesíti a szigorú versforma kötelmeit, hogy ezen belül oldott, kötetlen meditálás, monológ tanúivá avatja olvasóit.”¹⁹ A korábbi szabadversekhez viszonyítva a mondatszerkezet egyszerre hasonlít és különbözik, mivel a vers sokszor most is egyetlen többszörösen összetett mondat, de itt az alá- és mellérendelések bonyolultabb viszonyrendszere tagolja a kibomló és a vers végén összegezett gondolatot, ismét gyakorta élve a strófák közti enjambement eszközével, de ritmust keltő ismétlésekkel, felsorolásokkal, párhuzamos mondatszerkezettel is. Máskor, ha nem egyetlen mondat a vers, épp a rövidebb és hosszabb mondatok, a modalitás váltakozása, a kérdések, felkiáltások, felhívások, óhajtások egymásba kapcsolódása teszi dinamikussá, feszültséggel telivé a versszöveget (Bár lenne ami volna; A nyelv diadala/Friss hó a könyvön).

A szonett drámai lüktetése nem a Markó-vers egyedülálló sajátossága, sőt, a szonettelméletek szerint általában szükségszerű jellemzője a szonettnek, de a Markó-versé annyiban mégis különbözik a szonett hagyományos drámaiságától, hogy nem egyszerűen a szerkezeti, strófikus osztottság velejárója, hanem egyúttal a lírai én belső vívódásának, gondolati küzdelmének nyelvi, ritmikai megjelenési formája. A szenvedélyes érzelmeket, a tépelődő, mérlegelő gondolatiságot a Markó-versekben ugyanakkor mindig fegyelmezi a ráció, a szonettekben pedig ehhez a formai kötöttségek a keretet is megteremtik. A Markó-szonett „szétbonthatatlan alkotás, amely mögött fehéren izzik az elemző szigorú értelem” – írja Borcsa János.²⁰ A szétbonthatatlannak látszó versegységekben ugyanakkor gyakori tematikai, képi ellentétek, kettőségek, paradoxonok („Csak a hiány / lehet ilyen nehéz, csak a hiányból / roskadhat ilyen szörnyű súly reám” – Alvókat visz a vonat/Mindenki autóbusza) jelzik, hogy a látszat és a valóság, az eszmény és a valóság, a művészet és az élet szétválásának, szembenállásának létélménye továbbra is az egyik meghatározója e költészetnek. Mint ahogy az önismeret problémája is, összefüggésben a zárt helyzet(ek) szerep- és magatartáslehetőségeivel („Tán hős lennél, de jézusmáriáz­va / csapkodnak, sápadnak a fák: ne most!” – A nyelv diadala/Friss hó a könyvön). Az ön­vizsgálat igénye azonban most már leplezetlen személyességgel társul, a számvetés, az eddigi életút és pálya felmérése („Hányféle házban meg­fordultam eddig, / hány utca megszült, tolt, lökött a fényre” – Atest szo­nettje/Friss hó a könyvön) látszólag közvetlen, alanyi vallomásossághoz vezet („Mennyit gyötrőd­tem, Istenem, hogy formát adjak a bennem felsejlő világnak, / hogy föld­nek, víznek, lepkének, virágnak / eszmét keressek, s verseim tagolják / a tagolatlan időt körülöttem” – Miért írtam verset?/Kiűzetés a számítógépből). A nemzedéktárs Zalán Tibor pontosan érzékelte, hogy „a költő eljutott írói lehetőségei azon fokára, amikor személyisége mindent áthasonító erejét választja művészete központi rendező elvéül a közösségi mítoszok, a csoportosan kidolgozott, elméletileg tetszetősnek vélhető lehetőségek helyett.”²¹ Ahogy Kántor Lajosnak ő maga is elmondta: „Nem véletlen, hogy az utóbbi időben szinte csak szonetteket írtam, mert a szürrealista képekben való tobzódás után előbb-utóbb a személyes élménynek, a cicomázatlan fájdalomnak is be kellett kérezkednie a verseimbe.”²² Természetesen mindez fokozatosan érlelődött Markóban meg, már az említett 1980-as, József Attilát idéző esszéjében a mélyen korszerűtlennek tartott vallomásos kitárulkozás, az önkínzó személyesség példájára hivatkozik: „egy pillanatra sem fogadhatta el a világ elidegenülését, egy pillanatra sem hajthatott fejet – sem tárgyias iróniával, sem okosnak tűnő bezárkózással – semmiféle hatalom előtt. Nem emelt maga elé pajzsot, világ szeme láttára boncolta önmagát kegyetlen őszinteséggel, és gyermeki naivitással hitt abba, hogy a magamegmutatás kivédhetetlen fegyver és erőtartalék. Igaz, hogy belehalt ebbe a hitébe. Az is igaz, hogy a személyesség ma már nem divat, és nemcsak a valóságos én, hanem a költői én is harmadik személlyé – vagy legfennebb többes szám első személlyé – rejtőzött verseinkben. De higgyünk abban, hogy a világot szólítani kell, és a világnak szólítania kell minket. Abban, hogy mondanunk kell és elmondani és kimondani, s hogy magunkat tárgyak és dolgok mögé rejtőztetni nem szabad, mert ha egyszer megvalósulna ez az utópia, a hasonulás a vereség szinonimája lesz, az önazonosság pedig a szabadságé.”²³ Számtalan olyan verse van Markónak ezekből az évekből, amely azt mutatja, hogy a modernitás korának személyiségeszményéhez, a lírai én önmagát megteremtő, felépítő gesztusához fordult vissza (Egyszer úgyis hátralapozol; A nyelv diadala/Friss hó a könyvön; Hány életünk volt, Magamat tovább írom, Írtam én is a csirkeház mellől/Mindenki autóbusza). Némiképp szükségszerűen, kényszerből is: „És tűzre, vízre végképp ráutalva / miként lehetnék én szabad? A szükség / már bennem van kezdettől, s rémuralma / növekszik csak” (Reductio ad absurdum/Friss hó a könyvön); „Ne vándorolj! Ne utazz! Ne remélj! / Bújj házadba! Mi lennél nélküle? (…) nincs hova elrepülni, / nincs hova elszaladni, / nincsen hova elkúszni, / csak be! és be! és még beljebb!” (Ne vándorolj!/Égő évek). Utólag még a szonettformához való fordulásban is felismerni véli a költő ezt a szempontot: „még egy ilyen diktatúrában is megtalálhatja az ember – még ha korlátozva is – a maga személyes szabadságát. Nem kellene tehát feltétlenül eljutni a személyiség felszámolásához… Ennek lett volna számomra modellje a szonett. Vagyis egy nagyon eredetiségmentes formában is megtalálni a személyiség továbbélésének lehetőségét.”²⁴

Markó felismerései és költői magatartása nagyfokú rokonságot mutat a személyes hangú költészet mellett versben és esszében éppen ezekben az években hangsúlyosan hitet tevő Csoóri Sándoréval. „Gottfried Benn-nel és mindazokkal tartok, akik azt vallják, hogy »a vers mindig az énre kérdez rá, és a válaszba beleszól az összes szfinx és szaiszi képmás«. Más szóval: a lírai költő önmagához van kötve, vagyis egyetlen emberhez, de ennek az embernek az önmagántúliságához is! Az eredetéhez és a végtelenségéhez. Filozofikus szóhasználattal: a transzcendeciájához”– írja Csoóri a Műfajok őrségváltása című híres esszéjében.²⁵A világ érzéki metaforája címűben pedig így fogalmaz: „Annyira rosszul állunk egymással s önmagunkkal, hogy a közlés hitelességéhez a személyes sors, a személyes tartás hitele is hozzátartozik. (…) A kívülről és belülről korlátozott ember az igazi versben visszaszerezheti szabadságát, képzeletét, saját maga illúzióját. Visszanyerheti természetes és szabad lélegzetét, amely rokon a fákéval, a madarakéval.”²⁶ Természetesen sem Csoóri, sem Markó lírai személyisége és személyessége nem azonos már a XIX. századi költőével, annak romantikus közvetlenségével, de még Ady vagy akár Nagy László felstilizált lírai énjével és azok öntudatos vallomásosságával és kinyilatkoztatásaival sem. Saját, ellentmondásoktól nem mentes költői világukban megalkotott, megformált lírai személyiségek ezek. Nem függetlenek az alkotók valóságos énjétől, élményeitől, ugyanakkor szükségszerűen nyelvi konstrukciók, amelyek megnyilatkozásaikban bár rendre szembesülnek a lírai én integritását megkérdőjelező modern, sőt posztmodern tapasztalatokkal („Már végképp százfelé szakítva, mint / valószínűtlen utazó, aki / csak megy tovább, s nem tud választani, / s most minden utcasarkon visszaint // annak, ki volt, s annak, ki lesz talán, / ha másik énje egyszer célba jut, / s száz másik énjét hordozza az út, / százféle terv van most is asztalán, // de szétszóródik lassan, nincsen itt” – Valószínűtlen utazó/Mindenki autóbusza), mégsem mondanak le a személyiségválság meghaladásának szándékáról, az individuum egységének, épségének, tisztaságának megőrzéséhez szükséges erőforrások felkutatásáról és felmutatásáról. Keressék és találják meg azokat akár a hagyományban (a költői hagyományok mellett, a nemzeti történelmi, kulturális örökségben), vagy a természetben, a szerelemben („Muzsikáló könyveinkből, / nyári napokból, / szerelmeinkből / annyi meleget összegyűjteni, / hogy kibírjuk / a feketedő színeket!” – Egyszer jövő lesz úgyis/Égő évek). Olyan versbeli személyiségek ezek, amelyek éppen a nyelvi artikulációjuk személyességével hitelesítik és paradox módon általánosítják teremtőjük egyedi tapasztalait. „A költő ezekben a nagyon személyes, nagyon vallomásos kifejezésformákban is szimbólummal él: önmagát teszi valamiféle »szimbólummá«.²⁷ Markónál a személyiségválság meghaladásának szükségességéről és vágyáról árulkodik a korábbi szabadversekben is gyakori önmegszólító nyelvi-stilisztikai formula továbbélése a szonettekben és az újabb szabadversekben. A Szonettkalendárium (Mindenki autóbusza) negyedik darabja, az Ősz című vers (ami az Égő évek kötet negyedik, utolsó ciklusának nyitó verse egyúttal) ennek egyik lehetőségét az individuális szférából kilépve, a szűkebb-tágabb közösséggel való azonosulásban jelöli meg: „Napodat földed már körbeforogta, / beérett, ím, a gondolat s a forma, / és társaiddal végképp egybeforrva, / szőlőszem­ként hullasz a közös borba.” Többek között ugyanez a gondolat kap monumentálisabb kibontást az először a Mindenki autóbusza kötet zárásaként megjelent (majd a Kiűzetés a számítógépből kötetben is olvasható), Költők koszorúja című, 1988-ban írott szonettkoszorúban, amely Janus Pannoniustól Radnóti Miklósig tizennégy portréversben és egy Mesterszonettben foglalja össze Markó klasszicizáló „fordulatának” legfőbb üzeneteit. A költőelődöket megidéző ciklussal Markó maga is hitet tesz a kulturális hagyományok, a nemzeti múlt örökségének megtartó ereje, a sorsközösség és a hagyományos magyar költőszerep vállalása mellett.

*Részletek egy készülő monográfiából



Jegyzetek

¹Markó Béla: Költő a koponyák hegyén (Dsida Jenő). In: uő: Az erdélyi macska. Pallas –Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999. 90.

²Keresztury Tibor: Az ismeretlen elem. Beszélgetés Markó Bélával. Alföld, 1990. 11. 34–42.

³Markó Béla: Rövid, korszerűtlen kiáltvány. In: uő: Mindenki autóbusza. Magvető Kiadó, 1989. 5–6.

⁴Ágoston Vilmos: A szonett szabadsága. In: uő: Humanizmus: ettől-eddig? Kriterion Kiadó, Bukarest, 1977. 79.

⁵Egyed Péter: Fiatalok 1978/1. Az Igaz Szó melléklete.

⁶Kántor Lajos: A zárt formában meglelt szabadság. In: Markó Béla: Az erdélyi macska. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999. 236.

⁷Bogdán László: A szonett szabadsága. Beszélgetés Markó Bélával. A Hét, 1988. 06. 16. 5.; Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván: „A forma maga is üzenet.” Beszélgetés Markó Bélával. In: uő: De azért itthon is maradni. Tárogató Kiadó, 1994. 111.

⁸Kulcsár Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Kalligram Kiadó, Pozsony, 1996. 32.

⁹Görömbei András: Sokszínű és gazdag ezredvégi magyar költészet. Bárka, 2000. 5. 43–55.

¹⁰Keresztury Tibor: i. m.

¹¹Uo.

¹²Kántor Lajos: i. m. 236.

¹³Erdélyi Erzsébet-Nobel Iván i. m. 110.

¹⁴Alföldy Jenő: Gyönyörű mestersége: az ellenkezés. Élet és Irodalom, 1990. 7. 11. p.

¹⁵Mózes Attila: A forma üzenete, Igaz Szó, 1987. 10.

¹⁶Domokos Mátyás: Álmokon a kurtavas. Bertók László új szonettjei. In: uő: Varázstükrök között. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1991. 158.

¹⁷Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 214.

¹⁸Szávai Géza: Gyalogszonett. In: uő: Torzmagyar. Pont Kiadó, Budapest, 2004. 266–269.

¹⁹Széles Klára: Markó Béla poétikai laboratóriuma. Alföld, 1994. 4. sz. 46–56.

²⁰Borcsa János: Költő, akit szólít a szonett. In: uő: Szövegszigettenger: glosszák, kritikák, tanulmányok. KOM – PRESS Korunk Baráti Társaság, 1997. 93–100.

²¹Zalán Tibor: A legtisztább reggelek keserű árnya. Élet és irodalom, 1987. november 6. 11.

²²Kántor Lajos: i. m. 235.

²³Markó Béla: Szólítsuk-e József Attilát? In: uő: Az erdélyi macska, 61–62.

²⁴Darvasi László: Diktatúra és szonett: Beszélgetés Markó Béla költővel. Magyar napló, 1990. 9. 3.

²⁵Csoóri Sándor: Műfajok őrségváltása? In: uő: Készülődés a számadásra. Magvető Kiadó, 1987. 445–446.

²⁶Csoóri Sándor: A világ érzéki metaforája. Uo. 385. és 386.

²⁷Vallja Markó önmagáról, saját költészetéről. Keresztury Tibor: i. m.