Kisajátíthatatlan sokszólamúság

Amikor egy szerző életműve lezárul, műve újfajta életre kel. Az újraolvasás befejezhetetlen munkája immár világosabban kirajzolódó keretek között zajlik – már amennyiben szükség volna holmi keretekre. Nem tudom biztosan, Kányádi Sándor kapcsán van-e, hiszen félig-meddig már életében is klasszikusnak számított, ugyanakkor az a műveit életrehívó erőtér, mely olvasási kódjait mindmáig leglátványosabban meghatározza, átrajzolódott az utóbbi évtizedekben. Korpa Tamás és a SZIFONline vállalkozása nyilván ez utóbbira (is) kívánt reflektálni akkor, amikor zömmel fiatalabb szerzőktől kért közelebbről – ami alatt most leginkább a műfajiságot értem – meghatározatlan reflexiókat Kányádi egyik legismertebb, roppant erejű költeményére, tízezer leütésben. Vannak ugyan képviselői az idősebb generációnak [Markó Béla (1951) és Bertha Zoltán (1955)], aztán már jókora hiátussal jön a középgeneráció [Demény Péter (1972), Farkas Wellmann Éva (1979), Lapis József (1981) és Falusi Márton (1983)], a szerzők zöme 1985 utáni születésű [Borsik Miklós (1986), Pál Sándor Attila (1989), Pataki Viktor (1989), Smid Róbert (1986)], ami kétségtelenül „fiatal szerző” státuszt jelentett nekik a szöveg írása idején – a tizenöt felkért szerzőnek ráadásul épp a harmada a kilencvenes években született [(Balogh Gergő (1991), Codău Annamária (1993), Konkoly Dániel (1990), Sánta Miriám (1993), Vígh Levente (1993)]. Megint csak harmaduk erdélyi. Amint látom, a tízezer leütés többnyire feladta a leckét, szemre azt mondanám, majd mindenki átlépte a megszabott terjedelmi határt – na de a neten minden mennyiségű szöveg elfér. És elfér ebben a karcsú, de nagyon csinos kis kötetben is – a marosvásárhelyi Lector gondos közreműködése révén a Halottak napja Bécsben immár azon kevés magyar poémák egyike közé tartozik, melyekről két teljes könyv is szól. Murvai Olga monográfiája mellett ott van a helye e gyűjteménynek is az alapvető Kányádi-irodalomban.
Tegyem gyorsan hozzá, hogy világosabb legyen a fentebbi utalás a meghatározatlan műfajiságra, a szerkesztők célja nem egy tanulmánygyűjtemény összeállítása volt. Bár a szerzők egyetlen kivétellel mind magyar szakon (is) végeztek, többen közülük doktori fokozattal bírnak, esetleg a könyv megjelenésekor doktori iskolák hallgatói, gyakorló kritikusok (az egyszem magyar szakot nem végzett Falusi Mártonnál is irodalmi kutatásokról beszél az életrajzi jegyzet), azért nem kevesen szépíróként legalább annyira vannak megszólítva, mint értekezőként – vagy legalábbis nagyobb részt a szépírót engedik magukban a nagyverset olvasni. Esetleg hallgatni. Nem beszélve azokról, akik valóban inkább szépírók. Ilyenformán egyes írások tanulmányértékűek, míg mások esszészerűek – változatos nyelveken szólnak, változatos szemlélet- és megközelítésmódok felől érkeznek, és változatos célokat jelölnek meg maguknak, amikor újraolvassák a verset. Nyilván egy névsor mindig lehetne teljesebb, ki miért van itt és ki miért nincsen – csak a legkézenfekvőbb nevekre akarok kitérni, a Kányádi-monográfusokra, Pécsi Györgyire és Ködöböcz Gáborra. Bár külön reflexiókkal itt és most nem szerepelnek, a szerkesztői előfeltevés kiérezhető a kötetből, miszerint az ő (és mások, például és elsősorban Görömbei András) elemzései a tulajdonképpeni kiindulási pontot jelentik, jelenthetik a mindenkori Kányádi-olvasás számára, de a tanulmányok újraközlése helyett itt most a kortársi reflexiók a különösen fontosak, melyek közül több valóban vissza is kanyarodik a mondott értekezőkhöz.
A Kányádi-szöveget életre hívó erőtérről nyilván a két legidősebb „olvasó” számolhat be legalaposabban – míg a fiatalabbak közül többen nem mulasztják el szóvá tenni, hogy más kor gyermekei már. Érezhető is a szándék a felkért hozzászólókon végigtekintve (ld. a kor, ahogy mondtam), hogy az egykorú olvasási stratégiákat szem előtt tartva, jellemzően új, döntően esztétikai-nyelvi alapú horizontokat nyissanak meg a befogadás előtt, kiszabadítva a verset ezáltal a „zártabbnak” elgondolható történeti-politikai olvasatok kizárólagosságából – melyeknek érvényességét természetesen senki sem kezdi ki vagy tagadja, sőt olyan is van, aki voltaképpen azt gondolja tovább, mint Falusi Márton. Alapos, szövegközpontú elemzéseket ír Lapis József, Smid Róbert vagy a kötetvégi három szerző, Pataki Viktor, Balogh Gergő és Borsik Miklós, akik a különben a szerzők ábécérendjében való szerkesztést megtörve kerülnek a gyűjtemény végére – de teljesen indokoltan, hiszen a többiek szövegére reflektálnak is a maguk írásaiban. Különösen érdekesek azok az írások, amelyek a vers hangzósságával kapcsolatos megjegyzéseket is tesznek. Pál Sándor Attila összeveti a Kányádi által film- és hangszalagra mondott szöveget a leírttal. Konkoly Dániel is innen indul el, de a hangzósságot kibővíti a költemény zenei kapcsolatrendszerével, elsősorban természetesen a Mozart-műre koncentrálva.
A kötet utolsó előtti szövegében, Balogh Gergő alapos elemzésében érhető tetten talán az új generáció meglátásainak sarokpontja, amikor azt írja: „Kányádi Sándor költészetének irodalomtörténeti jelentősége, mindamellett, hogy az erdélyi magyarság e költészet által megszólaltatott sorskérdéseinek perspektívája aligha becsülhető le, csakis akkor válhat jobban tudatosíthatóvá, ha – a művek laudatív ontoteológiai megközelítésmódjairól lemondva – a transzilvanizmus identitásközpontú problémaköréről a korpusz nyelvisége felé fordítjuk figyelmünk fókuszát.” (109) Ez persze a regionális kánon egészével kapcsolatban ugyanígy megfogalmazható, még akkor is, ha e kánon újabb remek darabjaiban az identitáskérdések folyton újraartikulálódnak. Ez azt is jelenti, hogy a többszólamúság garantálhat markánsabb jelenlétet a kortárs kánonokban. Már csak amiatt is, amit a legifjabb szerzők egyike, Sánta Miriám fogalmaz meg, amikor arról ír, hogy a Kányádi-versben kitapintható nyelvhalál-félelem „ma már engem és a körülöttem élőket […] nem veszélyezteti” (84.). De ugyanúgy ő nevezi meg a még az olyan vitathatatlanul jelentős életművekre, mint a Kányádié is, leső legfőbb veszélyt: a kisajátítást (82.). Jelen kötet arról tanúskodik, hogy generációs és regionális különbségeken át, értelmezői iskolák közötti differenciákon innen és túl, a Kányádi-oeuvre újraolvasása megkezdődött, és máris termékeny. Bízom benne, hogy a kötetnek folytatása is lesz, akár Kányádi, akár más fontos alkotók műveit a középpontba állítva.

„macht nichts mondta / halottak napja van”. Közelítések Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséhez. Szerkesztette Korpa Tamás. Lector Kiadó – Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Marosvásárhely – Budapest, 2019.