Kis Teodósziusz

Anastasia Vdovkina: Maszk

(Teodosie cel Mic)(részlet)
– Pompás, nem fúj a szél.
A víz nemhogy hullámokat, de még apró fodrokat sem vetett. Cicakutyus kicsomagolta a pecabotokat, még egy utolsót igazított rajtuk, felhúzta a puliszkagalacsint a horogra, és bedobta. A csali aprót csobbant és hullámgyűrűket vetett. Cicakutyus várt egy keveset, feltekerte a zsineget az orsóra, újra bedobta, aztán kihúzta a csalit a partra, aprólékosan megvizsgálta, mennyire kapaszkodik a horgon, bedobta, aztán kihúzta a zsineget, és beállította az úszóka és a horog közötti távolságot. Egy fél óra alatt az összes botot bedobta. Aztán felállított egy háromlábú széket, és kényelembe helyezte magát, puliszkás kezét a nadrágjába törölve.
– Így már biztosan fogunk valamit. Minden azon múlik, hogy megfelelő távolságra és jó mélyre dobd a csalit. Teodósziusz arra gondolt, hogy mennyi mindenen múlik a sikeres horgászat: hogy dobd be, hogy készítsd elő a pecabotot, milyen messzire, milyen mélyre. Nem túl gyakran fog kijönni horgászni, ha ennyi macerával jár.
– S most mit csinálunk? – kérdezte.
– Várunk. Amikor megmozdul az úszóka, huss, kirántjuk a botot.
Egy jó idő eltelt a várakozásban. Cicakutyus a tenyerébe támasztotta az állát, és a messzeségbe révedt.
– Lenyűgöző, lenyűgöző, mormolta maga elé, aztán tovább beszélt magában, egyre lelkesebben és lelkesebben. Gondolj csak bele, Teodósziusz, két különböző világhoz tartozunk, mi és a halak, és mégis egyfolytában leselkedünk a másik után. Csak kevesen tudjuk, milyen ott náluk, mit is gondolnak rólunk. Épp oly értelmesek, mint te meg én, csak sokkal gyorsabbak. A vízben, persze. Ugyanezt ők is elmondhatják rólunk. Tegyük fel, hogy ők akarnának kifogni bennünket, ami persze elképzelhetetlen, te csak ne aggódj, és így beszélgetnének: „Lenyűgöző, ugyanolyan értelmesek, mint mi, de a szabad levegőn gyorsabban mozognak”. Mi is csak feltételezzük: ízlik nekik a csali, nem látják a zsinórt a horoggal, s ha látják is, nem tudják, hogy a zsinór egy pecabothoz van csatlakoztatva, melyet én irányítok. A víztükör, mely fölé egy fondorlatos csapdát állítok. A valóságban teljesen másképp állnak a dolgok. Én tudom, hogy állnak a dolgok ott náluk, s hogy mit gondolnak ők rólunk. Elég sokat voltam odalenn, amikor tárgyalásokat folytattam a tó megvilágítását illetően – ne gondold, hogy a két szép szemünkért csinálták. Elbeszélgettem néhányukkal, s ők egyszer s mindenkorra felvilágosítottak, hogy valójában undorodnak a gilisztától, a puliszkától felfordul a gyomruk – csak a nagyon szegény halak eszik meg, ők is csak éhínség idején –, s azt is elmondták, hogy idiótának kell lenned, ha nem látod az összefüggést egy horog, egy zsineg s a parton imbolygó zöldes árnyalak közt (a vízből ők zöldes árnyéknak látnak minket). Amikor a pecabotok felől kérdeztem őket, a hasukat fogták a röhögéstől. Azt mondták, hogy a süvítés, mikor bedobod a botot, nagyon jól hallatszik, s számukra ez adja a jelt, hogy kezdődik a buli. Kettős sorba vagy körbe elhelyezkednek a kis vasdarab körül, mely a hal szerepét játszaná: „Eszünkbe se jut, hogy ráharapjunk”, mondták. „Gondolhatod, ha a puliszkát nem esszük meg, vasat miért ennénk?”, s evvel újra elfogta őket a röhögés. S nem is gondolnád. Szépen körbeállják. Te mindeközben a parton egy egész balettsort leírsz, hogy kecsesen ficánkoljon a fémdarab a vízben, és ők azt higgyék, hogy egy apró halacska. Nagy szemeket meresztenek a fémdarabra, és próbálják elképzelni, hogy miféle mozdulatokat kell neked ott fenn elvégezned, hogy így mozogjon. Követik a fémdarab kecses, háremhölgy táncára emlékeztető mozdulatait, és vesznek meg a röhögéstől. Ez egy újfajta szórakozás a számukra. Mint ahogy mi beülünk egy színházi előadásra. Még annyit elárultak, hogy nagy ritkán előfordul, hogy egy-egy horgász annyira ügyesen mozgatja az élettelen vasdarabot, mintha tényleg igazi hal lenne. Ez aztán lenyűgözi őket. Ilyenkor az idősebb nézők közül néhányan hatalmas könnycseppeket hullatnak.
– Ha tényleg így van, vágott közbe Teodósziusz, ezek a halak tudják, hogy az ember ki akarja fogni őket.
– Felettébb sajnálatos, de persze, hogy tudják, helyeselt Cicakutyus.
– De ez azt jelenti, hogy bottal és csalival nem lehet halat fogni.
– Hát persze, hogy nem lehet.
– De akkor milyen halat fognak azok, akik mégis fognak?
– Kik fognak halat? – fordult hátra mérgesen Cicakutyus.
– Egyes halászok, akik úgy térnek vissza a tóról, hogy a zsákjuk teli…
– Na, hagyjuk, fojtotta belé a szót Cicakutyus. Senki, értsd meg, senki nem fogott még egyetlen halat sem. Én sem fogtam soha halat. És más sem. Ez bizonyított dolog. Tiszta sor, hogy nem tudod kifogni a halat, mivelhogy ő jól tudja, hogy ki akarod fogni. Talán ott ne, egy-két öngyilkosjelölt kifogatja magát, de a többi – legyünk már komolyak.
– Én hallottam történeteket emberekről, akik fogtak.
– Történetek, Teodósziusz, mondta szigorúan Cicakutyus. A jól ismert halásztörténetek. Hencegés, semmi egyéb. Cicakutyus lassan lenyugodott, és visszatért előző tevékenységéhez: állát a tenyerébe támasztotta, és mereven bámulta az úszókákat. Az az igazság, mormolta ábrándosan, hogy soha senki nem fogott egyetlen halat sem.
– Akkor minek ülünk itt? – kérdezte Teodósziusz.
– Miért, nem érzed jól magad?
Teodósziusz bűnbánó tekintettel meredt rá.
– Miért, nem érzed jól magad? Én jól érzem magam, főleg egyvalami miatt: ülhetek egész nap és gondolkodhatok, miközben az úszókát figyelem. Látod? Megmoccant? Nem. Meg se moccan. A szél sem fúj. Órákon keresztül bámulhatod, ha akarod. Ha elég hosszú ideig bámulod, úgy fog tűnni, hogy megmoccan. De valójában mozdulatlan.
Egy fuvallat megzizegtette fölöttük a leveleket. A víztükör enyhén felborzolódott. Aztán, ahogy elült a szél, a víztükör is újra kisimult.
Cicakutyus elmosolyodott:
– Teodósziusz, figyelj csak, rögtönöztem néhány verssort. Egy kínai költőnek is becsületére válna. Hallgasd csak:
moccanatlan víz tükrénaz úszómoccanatlan ül
Teodósziusz a melegtől elbágyadva, a levelek halk zizegésében csaknem elszundított. Lehunyta szemét, mire a füle mellett éles és rövid zümmögés hallatszott, s ahogy kinyitotta, egy bogarat látott burungozva tovasuhanni, az úszóka továbbra is mozdulatlan volt a tó vizén. De egyszerre csak, résnyire nyitott szemén keresztül látta, hogy néhányszor fel-alá rángva eltűnik a víz alatt, aztán végleg alámerül.
– Nézd, kapás van, motyogta.
– Ülj veszteg, sziszegte Cicakutyus, s meredten bámulta az úszóka helyét. Miután néhány erőtlen mozdulatot tett, hogy kihúzza, nagyot rándított a boton. És ekkor Teodósziusz egy különös dolognak lett tanúja: Cicakutyus székestől, mindenestül a levegőbe szökkent, hatalmasat szaltózott a nyílt víz fölött, aztán eltűnt a tó mélyén.
Még apró körökben fodrozódott a víz, amikor Teodósziusz megragadta a parton heverő pecabotot, és felkészült, hogy bedobja, ahogy Cicakutyus tanította rá. Végig az járt a fejében, hogy minél hamarabb ki kell halásznia Cicakutyust. Minden erejét összeszedte, hogy jó messzire be tudja dobni, kicsit oldalra hajolt, meghintáztatta a horgot a levegőben, mutatóujjával leszorította a zsineget az orsó és az úszóka között, de amikor eldobta, elfelejtette felemelni az ujját. Ezen mulasztás következményei azon nyomban megmutatkoztak: a horog beleakadt a ruha gallérjába, és Teodósziusz máris távolodni látta a földet.
A víz fölött lebegett, lassan körözve. „Bedobtam saját magam a vízbe”, gondolta. Ahogy arra fordult, a távolban meglátta az egyre kisebbedő partot, s a parton Cicakutyust, aki kacagva integetett neki. „Mit keres ez a parton? A vízben kellene lennie. Jól átvert.” Tehetetlen dühében elsírta magát. „Most biztos a halakhoz kerülök, s meglátják, hogy sírok. De lehet, hogy a vízben nem is fog látszani.” Ebben Kis Teodósziusz mélységesen tévedett. Ahogy becsapódott a vízbe, a fülébe sivító levegő zaja abbamaradt, mély és búgó zúgássá szelídült, és Teodósziusz arra lett figyelmes, hogy a könnycseppek leválnak a szeméről, mint valami fehér, remegő gömböcskék az őt körülvevő folyékony, zöldes víztömegben. A könnycseppek felfele szálltak, miközben Teodósziusz egyre süllyedt lefele. Valahol a lába alatt egy fekete árnyékra lett figyelmes. Az árnyék lassan szemmagasságba emelkedett, és mintha kissé átlátszóbbá vált volna. Egy hal volt, mely tiszteletteljesen bámulta. Teodósziusz bakancsai ekkor elérték a tó alját.
– Miért sír, Őfelsége? – kérdezte a hal Teodósziuszt.
Teodósziusz nem tudta, mit válaszoljon. Ráadásul Cicakutyus arra tanította, hogy bánjon óvatosan az idegenekkel. Talán ha bemutatkozott volna a hal, Teodósziusz is beszédesebb lett volna. De a halnak esze ágában sem volt bemutatkozni.
– Kövessen, Excellenciád, már várják, mondta, s avval előrement, olykor vissza-­visszapillantva, hogy megbizonyosodjon, Teodósziusz követi. Ahogy ott kullogott mögötte, Teodósziusz felfigyelt, hogy a hal ugyanolyan ezüstszálakkal kivarrt kaftánt visel, mint amilyennek ő elképzelte a kapitányok kabátját, akik egykoron a tavon hajóztak.
– Biztosan megijedt, szólt hátra a válla fölött a hal. Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy fogadhatjuk, már régóta tervezzük Őméltóságod látogatását. Teodósziuszt lenyűgözte, hogy milyen előzékenyen beszélnek vele. Tisztában volt vele, hogy valahogy így kellene megszólítaniuk, mint trónörököst, de mindeddig senki sem törődött a formaságokkal. „Az az igazság, hogy ha Cicakutyus vagy Otília beszélne így hozzám, a földön fetrengenék a röhögéstől.”
Hamarosan egy kör alakú kapuhoz értek, melynek szárnyai lassan tárultak ki előttük. A vízben különböző magasságokban lebegve, álluk alá szorított hegedűvel a halak indulókat játszottak. Az „álluk alatt” kissé túlzás, ugyebár. A hegedű mindegyik halnak a váll fölötti részén támaszkodott. De mivelhogy a zeneszerszám fölött rögtön a száj következett, a váll és a száj közötti részt, jobb híján nevezhetjük állnak is.
A kapuból egy csillogó libériát és kagylókból fűzött nyakláncot viselő hal kísérte tovább Teodósziuszt, a másik hal, aki idáig elhozta, mély meghajlással vett búcsút.
– Őfelsége, Kis Teodósziusz, jelentette be az ajtónálló hal, és megemelintette az óriás cilindert a fején.
Teodósziusz csak néhány lépésnyire látott előre. Minden, ami távolabb volt, homályba burkolózott, valamiféle köd tompította a tárgyak körvonalait, s vonta zöldes fénybe őket. Mindezek ellenére, jól fel tudta mérni, mennyi igazság lakozik Cicakutyus mondottaiban: a halak nagyon gyorsan mozogtak saját környezetükben, amíg Teodósziusznak csak nagy erőfeszítéssel sikerült megtennie három lépést, addig mintegy húsz, különböző rangú keszeg (a kaftánjaik szerényebb-gazdagabb díszítéseiből ítélve) került elébe, meghajoltak, elsorolták jókívánságaikat, beszámoltak a víz hőmérsékletéről a tó különböző pontjain, s avval el is tűntek, hogy átadják a helyüket egy nyolcas fűzfahal-csoportnak, akik csíkos ruhában, bilincsbe verve vetették magukat hálájuk jeléül a tófenéken található homokba – a homok felkavarodott és zavarosan csillogott –, és miután elmagyarázták, hogy látogatásának tiszteletére kegyelmet kaptak, öt rendőrruhás ponty felrángatta és odébb lökdöste őket. Aztán, mintha a semmiből, ott termett egy csapat cigányhal, testhezálló öltözékben, akik valamiféle pantomim-balettszerűséget adtak elő (a zene elhallgatott egy ideje), majd meghajoltak és eltűntek. Teodósziusznak is kezdett tetszeni a ceremónia. Ha úgy találta helyénvalónak, ő is meghajolt, barátságosan köszöngetett jobbra-balra, az előtte elvonuló halaknak olykor még egy-egy kérdésére is válaszolt. Hideg a víz hőmérséklete, vagy elfogadható? Elfogadható, köszönöm szépen. Hogy gondolta, hosszabb időt szeretne tölteni a Hidegtóban, vagy csak egy rövid látogatásra jött, mert ha az első eset forogna fenn, akkor ők, a halak, már előkészítették a királyi lakosztályt, és remélik, hogy Teodósziusz kellően lakályosnak találja majd. Hogy ő nem tudná pontosan megmondani, milyen hosszú lesz a látogatás, de úgy gondolja, hogy inkább rövid lesz, és hogy a hosszabb vendégeskedést, bármennyire is örömét lelné benne, egy későbbi időpontra kell halasztaniuk. Aztán egyszerre a ceremóniának vége szakadt, és Teodósziusz szemtől-szembe találta magát egy nagytestű hallal, akinek meggyszínű ruhája épp annyira volt hosszú, hogy a farkát is eltakarja. A hasán egy széles, arany vagy réz- (mindenesetre valami sárga fémből) csatokkal kirakott öv pihent, míg a nyakában egy zöldköves nyakláncot viselt. A hal egy Savonarola stílusú, magas karfájú székben tespedt, tőle jobbra apró kávéskészlet feküdt egy asztalkán. Az asztalka túlsó oldalán volt még két szék. Az egyiken Cicakutyus ült és kávét kortyolgatott egy kis csészéből („Mégiscsak beleesett a vízbe”, gondolta Teodósziusz), míg a másik üresen állt. A kövér hal intett Teodósziusznak, hogy üljön le, és csak ezután üdvözölte, hanyagul meglebbentve ujjait.
Teodósziusz szomorúan nyugtázta, hogy eddig tartott a tiszteletadás és az udvarias beszéd, amikor a nagytestű hal megszólalt:
– Üdvözlöm minálunk, Őfelsége.
– Örülök, hogy itt lehetek, válaszolta kedvesen Teodósziusz, és fel akart állni, hogy kezet fogjon a hallal.
Cicakutyus jelezte, hogy üljön csak vissza a helyére. A hal észrevette:
– Hagyjad csak, kedvesem, nem látod, hogy barátkozni akar – és odanyújtottaTeodósziusznak puha, nyálkás kezét.
– Hogy utazott excellenciád? – kérdezte a hal, aztán megcsipdeste Teodósziusz arcát, és csúfondárosan felnevetett.
Teodósziusz nagyon nyomorultul érezte magát. Zavartan álldogált egy darabig, aztán visszaült a székre.
– Ó, mondta a kövér hal, és térdre borult, megbocsásson excellenciád, ne vegye rossz néven, hogy be se mutatkoztam.
– Semmi baj, mondta Teodósziusz boldogan, hogy újra kedélyesen válaszolhat.
– Semmi baj? Halljátok, semmi baj! S ahogy ott hányta-vetette magát a földön, a kövér hal csúfondárosan felnevetett. Az övcsatok fel-alá szánkáztak a hasán. A háttérben is felhangzott egy-egy nevetés. Azt mondod, semmi baj? – folytatta, aztán hirtelen felállt, és fejét, benne azokkal a zöld szemekkel, Teodósziusz arcába nyomta. Tudod, ki vagyok én?
A többi hal kacaját mintha parancsszóra elvágták volna. „Ki lehet?” – töprengett magában Teodósziusz halálra váltan. Egyáltalán nem volt szimpatikus neki, és azok a zöld szemek kifejezetten idegesítették.
– Tudod, ki vagyok én? A hal tekintete megszelídült, és már kedvesen pislogott Teodósziuszra. Egy alázatos szolga. A közelben újra felcsendült néhány kacaj.
– És én Kis Teodósziusz vagyok. Leülhetsz, mondta Teodósziusz parancsoló hangon. A nevetés abbamaradt. A kövér hal zavartan ült vissza a karosszékbe. Miféle szolga lennél?
– Excellenciád édesapja nevezett ki a Hidegtó Régensének, mely hivatalt egészen őméltóságod nagykorúvá válásáig töltöm be.
– A mostani körülményeket illetőleg, talán időnap előtt sor kerül erre a nagykorúsításra, tette hozzá jelentőségteljesen Cicakutyus.
– Persze, persze, igyekezett az igenléssel a hal, de a kezével legyintett egyet, mintha nem számolna evvel a lehetőséggel. Nagyjából én felelek azért, folytatta, hogy minden olajozottan működjék a halak lakta területeken. Elfelejtettem bemutatkozni. Olivér vagyok, harcsa. De hívhatsz egyszerűen Harcsának. A többiek is így hívnak – hogy is hívtok, tolvaj népség, ami vagytok? – bődült el hirtelen, a kíséretében levő halak felé fordulva. Ezek reszketve kiáltották:
– Sokáig élj, Nagyságos Régensharcsa!
– Nem hallom, hangosabban.
– Még számtalan boldogságos esztendőt kívánunk neked néped körében, Nagyságos Régensharcsa! – kiáltották egyszerre a halak.
A Harcsa megvető mosolyra húzta a száját:
– Na azért. Piszkos gazemberek mindannyian. Ez az én népem, suttogta Teodósziusz fülébe. Jó fiúk, szeretnek, tisztelnek engem, de rettegnek is tőlem, kissé lassú felfogásúak, kissé lusták, ordította, hogy mindenki jól hallja. Lusta dögök, azok vagytok. Na, pusztuljatok a szemem elől, ne is lássalak. A halak egy szempillantás alatt szétrebbentek, csendes morajlással. Amikor elült a surrogás, és teljes csend lett, a Régensharcsa elterpeszkedett a karosszékben, megoldotta hasán a réz (vagy arany) övet, és szertartásosan szürcsölni kezdte a kávéját. Kérlek, töltsél Teodósziusznak, mondta Cicakutyusnak.
– Nem kávézik.
– Ilyen fiatal, és még nem kávézik! Király akar lenni még a nagykorúság előtt, és nem kávézik, fújtatott megvetően a Harcsa.
– Nem kérek semmit, mondta Teodósziusz.
A Harcsa hirtelen odafordult feléje, letette a csészét az asztalkára, és így szólt:
– Hát akkor térjünk rá az államügyekre.


GÁLL ATTILA fordítása


Răzvan Rădulescu regényíró, forgatókönyvíró 1969-ben született Bukarestben, ahol bölcsészkart és operarendezői szakot végezett. A Mircea Martin vezette Universitas irodalmi kör tagja. 1991–1994 között a Central irodalmi kör vezéregyénisége, később a Mircea Cărtărescu vezette Litere egyik véleményformáló alakja. 1995-ben debütált a Családi portré (Tablou de familie) című antológiában. Első regénye: Ilie Cazane viszontagságos élete (Viața și faptele lui Ilie Cazane) a Cartea Românească kiadónál jelent meg 1997-ben. 2010-ben Kis Teodósziusz (Teodosie cel Mic) című regényével elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.