Kipróbálni egy másfajta életet

Egy – többnyire hóbortból – bátyámuramozós baráti társaság tagja, bizonyos Desági Anti fogja magát, és otthagyja kényelmes fészkét, gondolva, kipróbálja azt az életformát, amelyet barátai steril szavakkal érintenek, amikor munka után valamelyik szórakozóhelyen találkoznak. Egy év fizetés nélküli szabadságot vesz ki, és elmegy nagyszülei régóta üresen álló házába falusi életet élni. Az ottani léthez szükséges ismeretei a nullához közelítenek, az új közösség nem fogadja tárt karokkal. A kora nyártól késő őszig tartó kalandja során sok mindennel találkozik, tanul és tanítják az események, óvatos, olykor gyáva és túlélő. Az esze segíti, alapvetően jóérzésű természetét is van, aki értékeli. Mindez azonban kevés, vagy legalábbis nem elegendő a tartós ottéléshez.

Zsidó Ferenc a nehezebb utat választotta története elmeséléséhez. Ebben a könyvben nincs semmiféle idealizálás, annál inkább, mert némi mítoszromboló szándék is felsejlik a sorokból. Egyedül a falu a képzelet szüleménye, bár a leírtak alapján nem kellene sokat keresgélni, hogy egy ahhoz hasonló létezőt megnevezzünk. Azokkal az emberekkel, akikkel a könyv lapjain találkozunk, a hétköznapokban is összefuthatunk. Ha pedig egészként kezeljük, ilyen – egyébként eltűnőben levő – közösségeket egy kis szerencsével még felfedezhetünk valamelyik rejtettebb völgyben, hegyoldalban.

Szó sincs szociográfiáról. Történetmesélés van, egymáshoz kapcsolódó események sorozata. Ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy elegánsan elmondja, van lemorzsolódás; van generációk közötti nézeteltérés. Különböző arányokban ugyan, de minden korosztálynak igénye van az újra és a régire is. A sokféle törekvés közül, bármennyire hihetetlen, még mindig a szeretet, a bár fél szemmel egymásra való figyelés a közösséget megtartó erő.

A fák magukhoz húzzák az esőt nem tanítómese. Mégis az olvasmány alapján körvonalazódik a kérdés, vajon mi mennyire ismerjük magunkat? Mennyire ismerjük a közösséget, amelyben élünk, amelyhez tartozni érezzük magunkat? Anti tűnik elő, aki egy olyan újért cseréli le régi életmódját, amelyet ismerni vél. Amiről úgy gondolja, elemeit magában hordozza, csupán elő kell kotornia és esetleg leporolnia. Aztán kiderül, hogy emlékei nagyon foszlányosak, majdhogynem használhatatlanok. Másrészt ismeretei hamisak, mert amiket élénkebben tud, azokat a városi hétköznapok megfoghatatlansága szotyogtatta belé, inkább anekdotikus formában. Az, hogy végül úgy-ahogy elboldogul, elsősorban nem jártasságának, hanem inkább korának, fiatalságának és az ezzel járó rugalmasságnak, természetes energiájának köszönheti, valamint néhány derék ember segítőkészségének. Utólag tanulja meg azt, amit adottnak hisz. Mégpedig, közvetlenül vagy közvetve, embertársaitól, a falu lakóitól. A dolgok legmélyén nem mendemondák és ellenőrizhetetlen mítoszok állnak, hanem emberi érzések és magatartások. Lehetnek pozitív töltetűek, lehetnek romboló hatásúak.

A székely ember éppen úgy életben akar maradni, mint bárki más, és az sem róható fel neki, hogy a körülményekhez képest szeretne normális életet élni. Az úgynevezett csavaroseszűségről, netán góbéságról (mely többnyire nem pozitív töltetű szó, mint ahogyan egyesek tudni vélik) az derül ki a könyvből, hogy a megélhetési lehetőségeiktől megfosztott emberek korántsem csapnak be mindenkit, nem mindenki akar mindenáron érvényesülni. Talán egyszer azt is megírja valaki, hogy a regény helyszínéül szolgáló fiktív zsákfalutól földrajzi szempontból távol eső, oly szép másik világban mi is a valódi kapcsolatrendszer, mennyire becsülnek meg egy embert önmagáért. Az ostoba külhonban és itthon is ostoba, az életrevaló pedig bárhol a talpára áll. Itt, ezen az elrejtett településen is van pelyva, rosszindulat, netán kicsinyesség, kapzsiság, mint bárhol a világon. De nem ez az alapvetően jellemző. Ezek az emberek nem maradnának életben, a közösség nyomtalanul eltűnne, ha mindig és kizárólag az egyéni érdek lenne első helyen. Mindez egyértelműen kiviláglik a regényből.

Ami a történetben résztvevőket illeti, kit puhább, kit pedig keményebb fából faragtak. A könyv hátlapján az áll, hogy a főszereplő antihős, vagyis a kudarcok termelője és elszenvedője. Desági Anti huszonkét évesen ráun a városi életre, tudatlanul, nagyon hiányos és érvényüket vesztett emlékei alapján megpróbál hagyományos székely életet élni az üresen foszladozó nagyszülői házban. Ilyen szempontból a regény tulajdonképpen bukások sorozata, amelyet nagy ritkán egy-egy apró siker szakít meg, hogy a központi figura ne rokkanjon bele. Mégis felvetődik, melyik az a bátor szereplő a könyvben, aki hajlandó és képes kilépni a komfortzónájából (még ha illúziók vezérlik is), hogy bár megpróbáljon egy áporodott életből valami mást, újat faragni? Ha úgy vesszük, többen is vannak, akik elmentek, hiszen egy fogyatkozó közösségről van szó, és inkább felvázolt történetük alapján új lakhelyükön sikerrel vették az akadályokat. Anti viszont fordított irányba lép. Egy kényelmes életet és belátható pályát hagyott el ötletei kivitelezése érdekében. Hogy ennek a vége – öt hónap után télire felmond ezzel az életmóddal és hazamegy – mennyire kudarc, az nyitott marad.

A könyvben nincsenek hősök, senki nem tűnik ki átlagon felüli jellemmel vagy kiemelkedő tettekkel. Talán nincs is feltétlenül szükség rá, főleg így, békeidőben. Sokkal inkább kellenek olyanok, akik összetartják a közösséget. Bíró János jóérzésű, barátságos természetű férfi. Érti az emberi kapcsolatok lényegét. Kiegyensúlyozottan bátor, vagyis nem okoz gondot neki szembemenni a szájhősökkel, akkor sem, ha azok jóval fiatalabbak és ezért jobb fizikummal rendelkeznek. Csipkelődik, oda-odabök a bugyutáskodó Antinak, de ezt egy vérbeli székely nem is teheti másként. Mert közben segít a kiszolgáltatotton, a megfelelő, a boldogulás irányába terelgeti. Ő maga nem hős, az öregedéssel járó veszteségeket nehezen, de hősiesen viselő, megfogyatkozott derűjét erősen őrző ember. Felesége, Mariska néni is jóindulatú asszony, aki a jót cselekszi, de útja vége felé akarva-akaratlan folyamatosan megfizetteti férjével az életben őt ért vélt vagy valós igazságtalanságokat. A gyerekeivel való kapcsolattartás céljából megtanulta kezelni és használja korunk találmányát, a világhálót. Van a szomszédságában egy Erzsi néni is, akitől Anti tejet vásárol, és akivel alkalomadtán jól el tud beszélgetni, vagy csak egyszerűen valamennyit pótolhat nála abból a nem anyagi természetű dologból, ami egyre fogy, amióta otthonról eljött.

Megjelenik egy tanító, egy tanítónő, mint ahogy a szintén fiatal pap is, akikkel valahogy nem sikerül tartós kapcsolatot teremteni. Az üzletes ismeri a falu minden baját, de az árun kívül csupán néhány tanácsot ad ő is Antinak. Anti maga nem nagyon jártas az új ismeretségek kiépítésében. Talán még lány is kerülne, akinek udvarolhatna, ha egy kotnyeles bele nem szólna az egészbe. Igaz, ebben a kérdésben nagyon hamar sikerült már megégetnie magát, amikor az útra került Gizus az ő ágyában kötött ki egy rövid időre.

Nánás Gyuri végképp nem hős, ő a tipikus hősködő vagy szájhős. Ügyesen kiismeri magát korunk dzsungelében, és bátran megragadja az adódó lehetőségeket. Maga mellé tudja állítani az embereket, kemény kézzel tartja ellenőrzése alatt őket. Kihasználja és megfizeti munkásait, és ha a dolgok úgy alakulnak, gond nélkül megszabadul tőlük. Részegen bátrabb, mint józanul, de az is lehet, egyszerűen csak meggondolatlanabb.

Az ital fontos kapcsolattartó tényező, a férfiak szeretnek betérni a kocsmába. Antinak idegen ez a világ, és amikor pofon vágja egy igazságosztó, végképp elmegy a kedve az állandóan őt ugratók társaságától. A legszükségesebb kapcsolatokra szorítkozik, amit nem tud kikerülni, miután beáll Nánáshoz erdőkitermelőnek. Nem igazságtalan, nem is érzéketlen, de kemény világ az, ahová Desági Anti felkészületlenül becsöppent. Mindez egy jól, hitelesen és olvasmányosan megírt könyvben.

A meglehetősen lírai címet viselő regényben folyamatosan tájszólásban beszélnek az emberek. Előkerülnek hagyományos, a hétköznapi beszédből nagyrészt már kikopott, csupán még az ilyen kisebb közösségekben élő szavak is. Ugyanakkor Zsidó Ferenc elkerüli annak a csapdáját, hogy archaikus, végleg a múlté lett kifejezésekkel sűrítse mondatait. A szöveg tehát jól érthető, külön ízt ad a regénynek. Az esetlegesen ismeretlen szavaknak a könyv végén van egy kis gyűjteménye. De hangsúlyozni kell, lehet, hogy ezek a szavak kiveszőben vannak, viszont élő elemei a magyar nyelvnek, hiszen ma még használják azokat.

‍

Zsidó Ferenc: A fák magukhoz húzzák az esőt. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2024.

‍