.svg)
Év végére teljesen rám dőlt a szerkesztőségi íróasztalom. Pedig van hely rajta bőven – azaz lenne, ha rendet tartanék. Aki járt már a Helikonnál, tudhatja, az Utunktól örökölt bútorok, így az íróasztal is, az örökkévalóságnak készültek. Az év során felgyűlt kéziratok, papírhalmok, korrektúrák, könyvkupacok meg sem kottyannak neki, nem inog, nem lóg a lába, nem roskad össze. Ha ilyen íróasztal-lábakon múlna az erdélyi folyóirat-kultúra sorsa, gondunk egy szál se lenne. Tizennégy év Helikon-szerkesztés után ma eszembe jut megnézni, vajon hogyan néz ki lentről az íróasztalom. Bemászom hát alája, az asztallap alsó lapja őrzi a leltári számot, készítésének évét: 1951. Ötéves akkor az Utunk, azóta generációk püfölték rajta a különböző klaviatúrákat. Sajnos annak nincs nyoma, ki mindenki szerkesztett rajta, meg kell kérdeznem Király Laci bácsit, ha erre jár, hátha tudja.
Szégyenemben és megilletődöttségemben még gyorsabban rámolom a könyveket, jegyzeteket, laptükröket, kiszedem a képernyő lába alól a magasítónak szánt román irodalom bibliográfiáját (1948–1960), ’65-ös kiadás. Valaki egyszer úgy gondolta, ennek így, itt a helye. Nekem meg eddig nem jutott eszembe, hogy a széket is lehetne magasítani.
Hogy mi van az íróasztal felszínén, azt nagyjából sejtettem, én pakoltam tele évek hosszú során. A fiókot azonban tartalmával együtt örököltem, s mindig csak gyömöszöltem újabb és újabb dolgaim, feneketlen mélysége elnyelte elmúlt tizennégy évem megőrzésre szánt, fontos vagy annak vélt tárgyait. Szálinger Balázs jut újfent eszembe („Talán csak az gyűjt tárgyakat, aki nehezen fejlődik, nehezen lép tovább. Mert fél, hogy ezek nélkül felejtene”), de nem, Balázs, azt hiszem, nincs igazad, nem olyan nagy baj az, ha félünk továbblépni, ha félünk felejteni.
Két fiókom elfeledett kéziratokkal, levelekkel, könyvekkel, rajzokkal tele. Két fiókom időkapszula, sorsukra hagyott, rám testált folyóiratokkal. Takarítani szándékoztam, kidobálni, megrostálni. Új kéziratoknak helyet teremteni. Jobb lesz azonban szépen, akkurátusan visszapakolni. Előtte azonban lefotózom, ha valakinek majd egyszer mégis továbblépni támadna kedve.
Vajon ki olvasta egykori elődeim közül 1990. június 25-én a pozsonyi Új Szót, benne egy Ferdinandy-interjúval?
Az Utunk szerkesztőségébe a prágai Výtvarné Umění (Fine Arts) nevű képzőművészeti folyóirat is járt, 1970-ben a postafiókba érkezett. Talán az egyedüli külföldi folyóirat, ami a fiók mélyén lapulva megmaradt azokból az időkből.
Az 1957-es Napsugár-évfolyamot már én gyömöszöltem a fiókba.
Amikor még Szilágyi István írta az ajánlásokat.
Igaz, akkor már nem volt Helikon-fejléces papír. S a Helikon is máshol székelt.
És a kéziratok is postán érkeztek...
…és Fried tanár úr is levélben biztatott, ne hagyjam Gyöngyösit.
Azaz Őt.
És a Gyöngyösi-életművel foglalkozó Kovásznai Sándort. Rádai Gedeonhoz írt levelének másolatai is a fiókomban végezték.
Ahogy Kovásznainak az OSZK-ban őrzött könyvkatalógusa is.
Aniszi Kálmán adománylevele „csak” 2018-as. A könyv a Helikon-könyvtárban.
Babits egyetemi előadásai 1919-ből, Fábry Zoltán lejegyzésében. Száz évvel ezelőtt az irodalom elmélete még elfért egy zsebkönyvben.
A Mondolat fakszimile kiadása.
És Flóra lányom óvodás kori rajza.
