.svg)
Nánia Hanna
Kézdivásárhelyen van egy korcsolyapálya, ami évekig fedetlenül állt. Téli szombat délelőttökön és a vakáció napjaiban szívesen ütöttük itt el az időt és bandáztunk kedvünkre. Amolyan gyülekezőhely volt. Hóesésben szerettünk igazán korcsolyázni, amikor a kövér pelyhek a pálya közepén állva is gond nélkül kinyújtott nyelvünkre hullhattak. Persze ehhez a bravúrhoz az ember lányának korcsolyázni is meg kellett tanulnia, mert másképp semmi izgalom nem volt a dologban. – Szerencsés, mondják, ha a gyermek korán kezdi. Kisebbet esik. – Én bármilyen korán is kezdtem, sehogy sem ment édesapám, aztán egy fából készült, lapos talpú kisszék segítsége nélkül. Ez a tákolmány körülbelül olyan magas lehetett, mint nálunk az erdőn a kicsi kék székem, amiben olyan sokat olvasgattam, és nagy népszerűségnek örvendett a korcsolyázni tanulók körében. Ugyanis ez amolyan mankóként szolgált az arra rászorulóknak, és használatának is külön etikettje volt. Az ember maga elé húzta, kicsi ujjaival jól belekapaszkodott, és ha elég ügyes volt, ráérzett, hogyan lehet úgy eltolni a korcsolyától nehezedő lábakat, hogy azok egyszerre könnyűek és tehermentesek legyenek, a szék elcsússzon a lökéstől és az ember lánya megtehesse az első igazi nagy kört szülői segítség nélkül a pályán. Így ment ez egy darabig. És aki székkel már biztosan csúszott, egészen közel volt ahhoz, hogy egyszer teljesen egyedül suhanjon. Jóllehet, nem szabadott elkényelmesedni. Megvolt ennek a segédeszköznek a maga buktatója is: ha az ember félt elengedni a háttámlát és végül is saját érzékeire támaszkodni, az örökre kisszékes maradt és semmiféle fogócska vagy egyéb játék részese nem lehetett.
Szakgyakosként beletanulni egy irodalmi lap működésébe majdnem olyan, mint korcsolyázni tanulni. A különbség csak a székben van: ugyanis a Helikonnál fából készült székek helyett hús‑vér emberek tartják a hátukat, állnak rendületlenül előtted példaként, hogy kapaszkodni tudj, aztán egyszer csak melléd kerülnek, már csak a fél vállukat fogod és hirtelen elesel. A földre huppansz, mert rájöttél, hogy a szerkesztéshez nem elég csak a wordot ismerni, hogy a fülszöveg nem lehet lapos, a beszámolót nem egy héttel esemény után kellene küldeni, hogy ebben sokkal több a háttérmunka, mint azt előre gondoltad volna. Aztán jobbról és balról is kezek nyúlnak feléd, szép lassan felállsz a földről, látod, hogy nem csak neked áll 24 órából a nap, tehát valahogy csak meg lehet csinálni, és újból megfogod a háttámlát, nekiveselkedsz, újra jégre lépsz, egy újabb munkát vállalsz el, és szép lassan azt veszed észre, hogy otthon vagy a pályán, otthon vagy Kolozsváron és otthon vagy a Helikonnál. A többi már csak gyakorlás kérdése.
Szilágyi Anna
A kolozsvári háttérzaj lassan elcsendesedett, amikor beléptem a barna ajtón. Már csak a szívem hangos dobogása és a lépteim zaja kísérte utamat. Kicsit izgultam? Talán annak köszönhető a hangos szívdobogás. Vajon más is hallotta? A barna ajtón keresztül beléptem a színfalak mögé, ahova addig csak a lap olvasása során juthattam be, képzeletben. A titkos színfalak, amelyek akkor nyíltak meg előttem, lassan befogadtak, és én is a részesévé válhattam. Rájöttem, hogy a kreativitás fejlődése, az irodalom kiteljesedése itt rejtőzik, Kolozsvár központjában, egy kis barna ajtó mögött. Előttem lehullt a lepel, és elképzelni se tudtam, hogy milyen lesz. Most már sietősen lépkedek a járdán, belökőm a barna ajtót, felsietek a lépcsőn és rájövök, hogy a mostani óriási csendet nem a hangos szívdobogásom töri meg, hanem a polgármesteri hivatalból szóló zene, amely mintha egy aláfestése lenne az érzéseimnek, hogy már nem izgulok, hogy bátran, érdeklődéssel teli várom, hogy újra belépjek a színfalak mögé.
Domokos Irisz-Kamilla
Egy kicsi, csendes kolozsvári udvar a felbolydult városi élet kellős közepén, ami számomra most már, pár hónap elteltével nem egy ismeretlen a sok közül. Egy hely, ahol az irodalom nem csak születik, de virágzik, emlékez és befogad. Talán elcsépeltnek hangzik, de az igazság igazság fog maradni. Házat csak biztos alapra szabad építeni, de ennek létrehozása is számos kihívással jár. Ez alatt a félév alatt azon munkálkodtam, hogy ez a fundamentum stabillá váljon. Belépve a Helikon ajtaján, elém tárult az a világ, ahol számos olyan névvel ismerkedhettem, akik adtak és a mai napig adnak a magyar irodalom növekedéséhez. Kritikák, recenziók, interjúk és egy podcast, amelyek nekem is irányt mutattak, hogy hogyan válhatok jobbá és igényesebbé. Lassan összeállt a terv, a javításoknak, újrakezdéseknek eredménye lett. Rájöttem arra, hogy „szakgyakosnak” lenni sokkal többet jelent, mint valaki, aki sokat ír. Feladatkörébe tartozik az is, hogy figyelemmel kísérje az eseményeket, elvállaljon olyan lehetőségeket, amelyek fejlesztik, és aktívan vegyen részt az ötletelésben, alkotásban, kapcsolatépítésben. Visszatekintve azt látom, hogy bár még sok munka vár rám, az építkezés elkezdődött. Ezen gondolatokkal intek búcsút a kis udvarban munkálkodó szerkesztőségnek, tudva, hogy a viszontlátás nem olyan távoli.
Várdai Krisztina
Terjedelmes mező. A tengernyi zöldben itt-ott apró, színes foltok: fehér, sárga, lila, kék... Zúg a szél s belekap a levelekbe, gondolja, széttépi a vadvirágok gyönyörét – de a vihar után csak szebbé vált a rét; az esőcseppek kristályokként szikráznak az apró szirmokon, leveleken, odavonzanak rengeteg lepkét, tücsköt, méhet. Isten soha nem téved, újra tökéleteset alkotott, ecsetjével mintha egy Édenből kiszakított pázsitot festett volna. Virít a rét, s csokorba gyűjtve kakasmintás vázában a fehér-sárga-lila-kék virágok is virítanak a kisasztalon a bükkfa alatt. Így virítottunk mi is a Helikonnál, a szerkesztőség zöld feliratos ajtaja mögött tarka virágok voltunk, s próbáltunk hajnali harmatcseppekként szikrázni. Ez olyan hely, ahol a kreativitás és az együttműködés virágzik. Még ha vihar is támadt innen-onnan, a szerkesztőség tagjai szárnyaik alá vontak minket, mint a tyúkanyó, úgy védtek. Így tanultunk meg ilyen formában repülni, odafigyelni mindenre, a vízre lépve a hullámokat nem figyelni és segítő kéz után kiáltani, ha süllyedés veszélye fenyeget. Volt, hogy az aggódás, kétely szele kezdett felém fújni s hajamba kapva próbált felborítani, „De aztán balzsamként megenyhít[ett] / Egy drága Testvér hal kszava, / Ki, míg itt járt, föld angyala volt, / S most már a mennynek angyala”. [1] Így a vihar sem tűnt olyan vészesnek, s a rét tovább virágzott...
Németh Piroska Klaudia
Amúgy rólam mindenki tudja, hogy nem szeretek autót vezetni. Amikor vizsgáztam, szinte áthajtottam a piroson. Fránya jelzőlámpák, mennyi bosszúságot okoznak az embereknek, pedig csak a biztonságos közlekedést segítik elő a gyalogosok és gépjárművezetők számára, három alapszín segítségével: piros, sárga, zöld. Az első ezek közül a legidegesítőbb, főleg amikor az ember siet, mert millió dolga van, ez a Piros meg az arcába vigyorog. Köztudott, ezeknek a Millió Dolgoknak az elintézése a modern ember számára már-már alapvető fiziológiai szükséglet, ezért is tud akkora ellensége lenni a Piros.
A Helikon alapvető színe egyébként zöld, de lehetnek ott is hasonlóan Piros értékű tapasztalatok: „ez a beszámoló túl hosszú”, „ezen a megfogalmazáson még árnyalni kell”, és sokunk kedvence: „a Határidő ennek az elkészítésére…” Na, az utolsó hallatán már igazán fellógatnám a fehér zászlót, mint általában a sok modern ember, a Millió Dologgal.
De szűk egy év alatt a Helikonnál s három év után jogsival azért nyilvánvalóan azt a konklúziót vontam le, hogy az úton is, és a Helikonnál is, minden Piros a javunkat szolgálja, és ha próbálunk atipikus modern emberek lenni, már nem is lesz olyan zavaró a Pirosak vigyora.
Nagy Zalán
Hát jó, lássuk, beírom: google maps, útvonalterv. UBB Facultatea de Litere és Petru Maior 7, azaz a Helikon szerkesztőségének a címe. A kettő közti táv: 19 perc séta, 1.3 km. Utóbbit beadagolom egy netes converterbe, asszongya, 1.3 km nagyjából 1706 lépésnek felel meg. Átlagos léptekkel, azaz átlagos lábakkal. Ebben természetesen nincsenek benne a lépcsőfokok vagy az egyetem félsötét folyosói, és akkor még a nem átlagos lábakról nem is beszéltünk.
Számtalanszor megtettem már ezt az utat, de muszáj számításba vennem még az otthonom is, vagyis hát a lakást, ahol lakozom. (Azt mondd meg nékem, hol!) lesz így ez a hármas képlet. A jó hír: még nem vesztem el az egyetem–szerkesztőség–otthon Bermuda-háromszögében. A rossz hír: nem átlagosak a lábaim, mindig hamarabb vagy később érkezem az úticélhoz, mint ahogy a google maps jelzi. Tehát azt is mondhatnám, kiszámíthatatlanul jövök-megyek, ráadásul mindig leizzadok, alul- vagy felülöltözve, fejemen a nagy kipárnázott fülhallgatóval.
Mióta az eszemet tudom, kényszeresen ragaszkodom a rendszerezett dolgokhoz, kiborulok annak hiányától, de gyakran magától a fránya ragaszkodástól is kiborulok. Viszont az említett három cím egyikén, mikor megérkezem, lefőzöm a kávét és odaülök a hátsó nyitott ablakhoz, a fejemben végre kicsit nagyobb a csend. És nincs fránya ragaszkodás, és nincs idegesítő hiány. Ami van: a szemközti, koreai filmekre hajazó, világoskék blokk urbánus mágiája, szelíd és szilárd látványa. Ráadásul: egyre közelibb, egyre fontosabb barátok. Ilyenkor még cseng a fülemben a séták közben gyakran lejátszott egyik kedvenc Kispál-számom: „Berendeztem én már a világot. / És kirándulok benne, mint egy bölény!”
Balla Eszter
Kezdetben vala a szorongás... és ahogy látom, az is maradt. Amúgy esküszöm, hogy jobb már: kinyitom magamban is az ajtót, nincs már az a bizonyos kérlek, kopogj be és legyél az első, aki belép (szósölengzájiti) – már hangosan köszönök, elfogadom a teát is, amikor kínálnak, beszélek néha akkor is, ha nem kérdeznek, és magabiztosan integetek, ha meglátok egy ismerőst az utcán. Igen, a szorongás... dolgoztam rajta, ahogy az emberi kapcsolataimon is, ahogy a beszámolókon, ahogy a kritikán: igazi szörfösként lovagoltam meg a hullámokat (amelyektől eleinte féltem) még a viharban is. Néha még mindig Fibonacci-spirálba göngyölödök, fejjel előre, amikor érzem magam alatt körözni a cápákat, vagy megáll az idő, vagy épp túl gyorsan telik. Már nem vagyok egyedül – a Brédákon sem –, és már tudom, hogy amikor egy hullám tetején lovagolok, akkor nem akarok mást, csak írni... valamit, bármit, valami újról, de nem akárhogy. Amikor pedig partra terelnek a tenger hatalmas, nyálkás nyelvei egy hideg sör mellett, ott lesztek velem a forró homokon. Együtt nevetünk egy beszámolóban felejtett szarvashibán, majd levadásszuk és elfogyasztjuk a tábortűz mellett.
[1] Reményik Sándor: A szőnyeg visszája (részlet)
