.svg)
Világosan emlékszem, gyerek- és ifjúkoromban az iskolai teendők két, jól elkülöníthető sávon futottak: voltak egyfelől a komoly tanulnivalók, amelyek „az életre való felkészülés”, illetőleg az egyre nyomasztóbban közelgő felvételi vizsgák jegyében tornyosultak előttünk, másfelől meg, mit szépítsük, voltak a litty-lötty-tárgyak. Mondanom sem kell talán, a torna, a rajz vagy a zene ezek közé tartozott. Van okom feltételezni, hogy ez a kétosztatúság manapság is hasonlóképp mutatkozik, bárha a tantárgyak jó része már más nevet visel, korszerűbbet, felnőttesebbet, olyat, amely feltétlenül összetett szó.
Hogy az általános iskolai zeneoktatás mennyire tartozik (továbbra is) a „litty-lötty-tárgyak” közé, afelől nem sok kétség merülhet fel – persze a szakiskolák kivételt képeznek! –, ezért is lehet nehéz dolga annak a közismereti keretben foglalkoztatott zenetanárnak, aki van annyira elszánt, lelkiismeretes vagy még megtöretlen, hogy maximális erőbedobással egyengessen olyan utakat, amelyeket az erodáló idő eldudvásodásra ítélt. Mert hát lássuk be: nemzedékek óta valahol a mezőny vége felé kullog az értelmes és esztétikailag is értékelhető zenére való nevelés(eszmény), messze a „fiatalos”, „modern”, „nyugatias”, de általánosan a pszichedelikus lehetőségű ritmusdübörgésre alapozott hangzáskultusz mögött, amelyre egyáltalán nem is kell nevelni, mert magától is… lehúz, altat, befed, mondhatnánk, ha nem felpörgetne, felajzana, olykor egyenesen kivetkőztetne.
Nemrégiben a kezembe került egy egyetemi dolgozat, egy zenetanárságra készülő hölgy munkája, amely az Interdiszciplinaritás a zeneórákon címet viseli. Ha a kötelezően tudományos(kodó) szóhasználatot lefújjuk, mint a sörhabot, a címről, és megismerkedünk a szerző alapvető indítékával, ébredezni, majd egyre erősödni kezd a rokonszenvünk az iránt, aki elkötelezett misszionáriusként vállalkozik rá, hogy minden ellenszél dacára ötletes asszociációkkal, érzékterületek, művészeti és tudományágak együttes mozgósításával alapozzon meg némi zeneismeretet, illetőleg zenei műveltséget diákjaiban. Az ötlet természetesen korántsem új. Nyilvánvalóan azt a rég megfogalmazott kívánalmat tartja szem előtt, hogy szakja (vagyis tantárgya) szervesen simuljon bele az oktatási folyamat, a kulturális beavatás egészébe, hiszen az értelmes és esztétikailag is értékelhető zene a kulturális örökség összállományára hivatkozik, történelmestől, környezetismeretestől, irodalmastól, táncostól és még ezernyi egyéb tudás- és alkotásforma szerint.
Az egyetemi diákköri dolgozat szerzője elsősorban azzal vívta ki elismerésemet, hogy egy általa kidolgozott és valós helyzetben is kipróbált oktatási „modult” ismertetett (lévén hogy az illető mesteri fokozatra törő hölgynek már van némi zenepedagógusi tapasztalata), egy tíz zeneórából álló sorozatot, amely – azon felül, hogy a fentebb említett magasztos célra összpontosít – arra is alkalmasnak mutatkozik, hogy tanáraink örök és nyomasztó mellékteendőjét, tanulóik figyelmének folyamatos fenntartását is megnyugtatóan biztosítsa. Az általa kínált „menü” több szempontból is reprezentatív, változatos, a korstílusok, fontosabb műfajok és műformák egyaránt helyet kaptak benne, a szólisztikus zene, a kamara- és nagyzenekari muzsika, az opera és a dal, a szórakoztató komoly(tánc)zene és a daljáték egyként megjelenülnek, minden alkalommal az ismeret- és tudásterületek egyikével vagy akár kettejével társítva. Händel Vízizenéjét például a Temze vonalának élményes térképi megismerése egészíti ki forrásától torkolatáig, hiszen I. György egy 1717-ben esett zenés-lámpás sétahajókázására született a Fehérház és Chelsea között. (Vagy félszáz zenész óriásbárkán játszotta az örömzenét a királynak.) De Schubert Rémkirályának és A pisztrángjának megismerését a drámapedagógiai érdekű irodalom, illetve a biológia, Mendelssohn Hebridák-koncertnyitányát a földrajz, a Verdi Nabuccójába való belekóstolást a történelem és bibliaismeret, ifj. J. Strauss Kék Duna-keringőjét meg a földrajzon és irodalmon túl még a gyakorlati tánc is (nyilván a keringőlépések elsajátítása) teszi le- és megkötő hatásúvá e tíz tanórás modulban.
Az egyetemi dolgozatot olvasva mocorogni kezdett bennem, hogy egy ilyen órán akár még havasodó fejjel is szívesen ott lennék, ha gyerekesen eljátszhatnék egy szerepet Háry János valamelyik kalandjából.
