Ki vár új zsarnokra? (Széljegyzetek Markó Béla publicisztikai kötetéhez)

Az alcímből nem felejtettem ki az önmagát meghatározó kötet „esszéi” önjelölését, itt akarom kiemelni, hogy olyannak látom ezt a négy esztendő alatt újságokban megjelent, konferenciákon előadott, gyűjteményes kötetek számára készült írásoknak időrend szerinti összeállítását, amelyről jórészt az mondható el, akár olyan könyvekről, mint Márai Sándor Vasárnapi krónikája vagy régebbi korszakba visszanyúlva: Kosztolányi Dezső néhány könyve. A 2017 és 2021 között heti, kétheti rendszerességgel közreadott prózai fejtegetések tartalmazzák a sokakhoz szólás, a logikus kifejtés, a meg­győzés retorikája karakterjegyeivel rendelkező „publicisztika” legfőbb tartalmi és formai jegyeit, ezzel párhuzamosan azonban mit sem engednek a míves megformálás, a „köznyelvi ékesszólás” igényéből. Mindez néhány frappáns fordulat, némileg a csattanóra kihegyezett gondolatmenet vagy éppen szorosabb értelemben vett irodalmi-művészeti vonatkozás hozadéka (mint amilyen a katalán modernista építészet és az erdélyi szembesítése, vagy Dsida Jenő időszerű újraolvasása), másutt is jól vehető észre, hogy költő a szerző. Méghozzá olyan, aki az ún. közügyeket nemcsak a maga legszemélyesebb dolgának fogja föl, hanem olyan, aki félreérthetetlenné teszi, mely örökség folytatójának látja magát, szeretné magát láttatni. A publicisztikai vonások ott erősebbek, ahol különféle parlamenti választások eredményét elemzi, pártpolitikai összefüggésekre utal, és az egy időben általa (is) irányított RMDSZ lehetőségeit, múltjából következő taktikáját és stratégiáját teszi mérlegre. Elválaszthatatlanul a román–magyar viszonytól, amely nyilván kapcsolatba hozható/hozandó azzal, hogy miféle koalícióban és milyen áron lépjen be a magyarság képviseletében (önvédelmi) szervezete a kormányba, az eddigi tanulságokat sem felejtve: mit, milyen küzdelmek, tárgyalások során sikerült elérni egy olyan országban, amely alkotmányába írta létezésének nemzetállamként megfogalmazott lényegét. Más kérdés, hogy éppen ezek a (mindig) alkalmi koalíciók kínálnak lehetőséget az RMDSZ-nek, hogy a magyarság az adott körülmények között túlzónak igazán nem minősíthető igényeit, egynémely esetben jogos követeléseit a napirenden tartsa, hogy aztán megvalósuljon belőle, ami hosszas tárgyalások után fokról fokra megvalósítható. Ez volt a Markó Béla vezette RMDSZ módszere. Az eredmény korántsem nevezhető kevésnek, hiszen a Romániában éppen kormányon lévő párt(ok)nak számolniok kell a választópolgárokkal, akiknek jelentékeny része hajlamos (egyszerűsítsünk) a nacionalizmusra. De az RMDSZ vezetői a múltban és a jelenben több ízben tapasztalhatták, hogy a nyugati demokráciáktól kevés hathatós segítséget kaphatnak, a görögök és a franciák nem ülnek le olyan tárgyalóasztalhoz, amely a nemzetiségek sérelmeit, jogait orvosolni gyűlne össze, míg a demokrácia sérelmére elkövetett egyéb tettek megítélésére hajlandók. Az angolok küszködnek a skót függetlenedési problémákkal, a spanyolok a katalán ügy megoldatlanságával. A dél-tiroli vagy a finnországi svéd helyzet példaértékű rendezése lehet ugyan hivatkozási forrás, de az európai közösség több államában visszhang nélkül marad. Szlovákok, ukránok (hogy néhány esetet soroljak) más-más okból érzékenyek, ha a nemzeti kisebbségek kulturális, nyelvi jogai, autonómiája kerülnek szóba. És majdnem minden, itt csak részben említett probléma mögött ott rejtőzik (vagy messze nem rejtőzik) a Markó által sokszor szóvá tett „nemzetállam”-felfogás, amely természetesen nem csak Romániában vita tárgya (a számbeli többség és számbeli kisebbség képviselői között: s hogy egyes számban írom a kisebbséget, ennek fő oka, hogy az erdélyi, bánáti németek száma a jelentéktelenségig megfogyatkozott, az örmények nem láthatók, a két világháború között kreált zsidó kisebbség tagjai jórészt kivándoroltak, jóllehet egy színházuk még van). Mindez nem nevezhető a nemzetiségi kérdés célszerű, üdvözölhető megoldásának. Arról nem is szólva, hogy egy kisebbség felszámolódásával „Európa” lesz kevesebb, megszűnik egy kulturális változat, felszámolódik egy népegyéniség, erre több példa adódott Európa számos államában. Egyes nemzetek a 18. század végén, a 19. század elején már létrehozták a szerintük ideálisnak tartott nemzeti alakzatot, mások a 19. században egész Európában fellángoló nemzeti mozgalmakban igyekeztek azon, hogy akár a francia példából kiindulva, akár egy ún. kulturális nacionalizmus segítségével elérjék azt, amit nemzetállami státusnak lehet nevezni. S minthogy Kelet-Közép-Európában többnyire vegyes nyelvű, vallási, de jórészt közös történelmi hagyományokkal rendelkező népek éltek, sőt, élnek a mai napig, mindegyik a másik nép rovására alakítgatta a maga elképzeléseit, hogy a maga (egyesített) nemzetállamában élhessen. Csehszlovákia, Jugoszlávia többszöri felbomlása, a mai napra több állammá szerveződése beszédesen jelezte a trianoni békepontok szövegezőinek történelmi, igen súlyos tévedéseit. Egyrészt azt leplezték, hogy senki más nem hatalmazta föl őket „történelmi” igazságtételre, pusztán a katonai győzelem (az Egyesült Államok segítségével), másrészt, hogy a népek önrendelkezési jogára szinte sehol nem voltak tekintettel. Így hát a trianoni, majd a második világháborút lezáró békeszerződések régi igazságtalanságok helyett újabbakat, még fájdalmasabb következményekkel járókat hoztak. A centenárium módot adott volna a kölcsönös sérelmek kibeszélésére, egymás megértését célzó szándékok kinyilvánítására, de ez mindenütt elmaradt. Markó Béla joggal teszi szóvá a román gesztust december elseje állami ünneppé nyilvánítására, de a magyar – hasonló – lépések sem mozdítják előbbre a valódi, nemcsak pillanatnyi gazdasági érdekek alapján történő, általánosabb érvényű rendezések ügyét. Az elmaradt/elmaradó magyar Trianon-értelmezések (jóllehet meglehetősen sok akta ki van adva) az okok feltárását nehezítik, az elkövetett hibákból levonható tanulságok tudatosítása a Széchenyi Istvántól oly hévvel sürgetett önismeretet segítené elő. Markó Béla több ízben tér vissza az elmulasztott és még ma sem elkésett önértelmezések fontosságára, a nyilvánvaló külpolitikai tényezők összejátszása mellett ama hibák és vétkek elemzésére, amelyek szépirodalmi formában Bánffy Miklós regénytrilógiájában már formát kaptak.

Markó Béla igen határozottan mutat rá a Magyarország és az erdélyi magyarság lehetséges kapcsolatainak, együttműködésének esélyeire, hasznára és a merőben Magyarországtól kapott anyagi hozzájárulásokra hagyatkozásokból eredő veszélyekre. Két fontos tényezőt emlegetnek az írások. Először is annak tudomásulvételét szorgalmazzák, hogy miután a Romániában élő, román állampolgársággal rendelkező lakosok a román államnak adóznak, tehát hozzájárulnak az állam fenntartásához, ennek okán teljes joggal várhatják el az államtól, hogy ugyanolyan elbírálásban részesüljenek, lett légyen szó gazdasági, kulturális, oktatási, művészeti intézmények fenntartásáról, az ott dolgozók béréről, a várost, a megyét, a régiót fejlesztő törekvésekről, beleértve például az autópályát, mint a román lakosságú megyék, városok, régiók. A magyarokat, intézményeiket nem, vagy nem időben segítő-támogató, a jogos összeget visszatartó állami, megyei, régiós bürokrácia helyébe nem léphet a magyar állam, hiszen az okot adhat e bürokráciának, hogy visszatartsa a már megítélt összeget, hiszen a magyar államtól már megkapták a hiányzó pénzt. Természetesen a magyar állam nem mondhat le a romániai magyarok anyagi (és szellemi) támogatásáról, ezt szívesen vállalt kötelezettségének érzi, de nem mentheti föl a román illetékeseket kötelezettségeik teljesítésének feladata alól.

A másik, összetettebb kérdés, melyet Markó Béla nem győz hangsúlyozni: a romániai magyarság vezetőinek elsősorban Bukarestben kell tárgyalni az esetleges és valódi sérelmekről, mivel Budapesten bizonyára erkölcsi támogatást kapnak, de sorsuk a román állam törvényhozásában dől el, ott kell a kormánnyal, pártvezetőkkel tárgyalásban elérni a sérelmek jogorvoslását, a törvényértelmezést, mindazt, amire egyébként az alkotmány lehetőséget ad, továbbá mindazt, ami egy állam demokratikus normáinak megfelel. A pozitív diszkrimináció sem ördögtől való, mint azt a finnországi svédek esete beszédesen tanúsítja. Az RMDSZ mindenkori vezetői nem hagyatkozhatnak (kizárólag) Budapestre, jóllehet Budapest segítsége fontos a magyar élet jobb megszervezésében. Egy államban magát jól érző nemzeti kisebbség biztosíték az állam különböző nyelvű-vallású-kultúrájú lakosainak jobb együttműködésére. A jóakarat hermeneutikája több eredményt hoz, mint a gyanakvásé. A román–magyar együttműködés az országon belül és az országok között nem maradhat néhány értelmiségi tetszetős utópiája. Az idevágó hagyományok éltetése (az 1848/49-es megegyezési kísérleteké, Mocsáry Lajos és Ady Endre ilyen irányú tevékenykedése, dr. Petru Groza néhány gesztusa, 1989 értelmiségi egymásra találásának el nem múlható emlékezete stb.) erőt adhat a kapcsolatok alkotó továbbépítéséhez. Ennek szelleme hatja át Markó Béla publicisztikai írásait és esszéit, amelyek életútjának tanulságaival éppen úgy hitet tesznek a demokratikus közösségben élhető jelen és jövő mellett, mint az a mód, ahogy a magyar, a román, a román–magyar problémákat európai keretbe képes beilleszteni. Kötetét a politológusok ugyanolyan haszonnal forgathatják, mint a politikusok, valamint mindazok, akiket foglalkoztat a magyarság és a románság, együttélésük és közösnek elképzelt sorsuk kérdése, a régió teremtő békéje.

Markó Béla: Zsarnokra várva. Esszé, publicisztika 2017–2021, Kalligram, Budapest, 2022.

‍