„Ki merek állni a napra” – Beszélgetés Vári Csaba költővel

‍Első verseskönyved, a Kávé, félkeserű 2008-ban jelent meg, a következő, a Vérvegyjel 2022-ben. Miért kellett tizennégy évnek eltelnie a második kötet megjelenéséig?

Nem egyszerű innen visszatekintve egyértelmű választ adni, de van néhány támpont, ami segíthet megragadni a kérdést és körüljárni a lehetséges magyarázatot. Nem véletlenül Hármaskönyv a Vérvegyjel alcíme, mert három kötet készült el az első óta, de egyrészt pénzhiány miatt nem jöhetett ki abban a formában, ami azért nem baj, mert másrészt hígabb lett volna, ezért köszönetet is mondok Gáll Attila kollégámnak, aki a kötetet szerkesztette.

Ha megnézem a Kávé, félkeserű utáni éveket, akkor azt látom, hogy ebből a három kötetből az elsővel próbálkoztam más kiadónál, de végső soron érdemben nem kaptam választ és elfogadtam, vagy csak beletörődtem. Az életemben már nagyon be voltak sűrűsödve a magánéleti „kudarcaim”, édesanyám halála még elevenen együtt lüktetett a saját létkételyemmel, s ezeknek együttesen minden keserűségével, fájdalmával, kétségbeesésével, amit csak az alkohol tudott oldani. De megtalált egy nagy szerelem, és nem tudom másként mondani: nem volt szükségem az írásra. Se publikációk, se visszajelzések, se irodalmi élet nem volt olyan fontos, mint az életben való helytállásom, vagy ha úgy tetszik: a boldogságom és az A. boldogsága, ami valóságos volt és életszagú. Vagy csak egyszerűen nem tudtam erre az állapotra versben válaszolni. (Ő egyébként egy hangsúlyosan beszédhibás és hallássérült, román anyanyelvű csodalény.) Üröm az örömben: az alkohol mégis jelen volt a napjaimban, ha nem is akkora hangsúllyal. De ennyi sem fért bele abba az értékrendbe, amit az új családom képviselt, így békességben elváltunk ugyan, de nagyon magamra maradtam és ugyanazt a megoldási mintát választottam, ami a legrövidebb úton csillapítja a fájdalmat. Ebbe a magamra maradottságba és létfájdalomba évekig beleragadtam. Ekkor születtek a Némaversek, amelyekkel én magam sem tudtam mit kezdeni, ahogy az életemmel sem, és méginkább bezárkóztam. Már csak magamnak írtam, ha írtam. De azt hiszem, jót tett a verseknek ez a kivonulás, hogy nem figyeltek rám és hogy nem kellett megfelelnem semmi elvárásnak. A Posztumátumok írása idején már ismét halálba készültem, s ahogy a címe adja, posztumusznak is szántam.

Volt néhány zajosabb kolozsvári éved – a kétezres évek első évtizede –, amikor bekerültél az irodalmi köztudatba is, többet publikáltál, megjelent az első könyved stb. Aztán „eltűntél” az irodalmi és mindenféle életből – miért és hová?

Tizenegy évet éltem egyhuzamban Kolozsváron. Örömeivel és nehézségeivel együtt nagy tapasztalás volt, s ma már világosan látom, hogy a művészélet árnyoldala is beszippantott. Nem szeretném sminkelni magam. Az alkoholfogyasztásom fölött elveszítettem a kontrollt, ami azt jelenti klinikai értelemben, hogy függőségem: betegség. Az otthonról hozott „csomagomban” is sok minden van, ami ehhez hozzátette a magáét, de ezzel nem mosom kezeimet és mást sem szeretnék összekenni, mert nem ment fel semmi alól. Ma már büszke vagyok arra, hogy elfogadtam vagy többször segítséget kértem. A Bonus Pastor Alapítvány igazgatása alatt működik egy Drogterápiás Otthon Magyarózdon. 2013-ban egy kéthetes terápián vettem részt. Ezután nagyon csöndben éltem még két tiszta évet Kolozsváron, majd kis sepsiszentgyörgyi kitérővel Székelykeresztúrra, a szülővárosomba költöztem vissza. Folytattam, ahol abbahagytam, tehát az életem főszereplője ismét az alkohol lett és minden, ami azzal jár, hogy megszerezzem, hogy fönntartsam a túlélés állapotát, akár hazugságok, csalások, lopások, hányódások árán is, mert anélkül nem csak hogy nem tudtam működni, de embernek se éreztem magam. Több öngyilkossági kísérlet, delírium, agyrázkódás után döntenem kellett: így se élni, se halni nem tudok, valaminek történnie kell. Kétszer tíz hónapos magyarózdi terápiáim között és után Tordaszentlászlón, Kerelőszentpálon és legutóbb Magyarvalkón éltem. Ideiglenes hajlékaimat, életeimet igyekeztem otthonként belakni, és a költészet, az írás is segített ebben. Szentlászlón például a nyolc hónapos tüdőszanatóriumi tartózkodásom idején raktam össze a Vérvegyjelt, és meg is jelent, mire kigyógyultam a TBC-ből. Ez sok erőt adott akkor, de még mindig nem mertem szembenézni a valósággal. Ez húzódik meg minden függőség takarásában. Elég hamar vissza is estem és kezdődött mindent elölről.

‍

Amit eddig meséltél, abból eléggé nyilvánvalóan látszik, hogy életutadon számos vargabetű, talán zsákutca található – a följebb emlegetett alkoholizmus, hontalanság (és ez itt nem pusztán metaforikusan értendő) stb. Most viszont mintha „révbe értél” volna. Megnyugodott, önmagával és a világgal megbékélt emberré váltál e kálváriák révén?

Nem kellene ez sorsszerű legyen, de „aki dudás akar lenni...” Minden visszaesésemmel újrakezdtem azt, amit tűpontosan neveznek ördögi körnek, és ami ugyanoda vitt vissza, ami nem hasonló, nem olyan, mint, hanem maga a pokol! Persze se dudás, se költő, se mester, se tanítvány nem akartam már lenni, csak ember, aki el tudja viselni önmagát és nem bánt másokat. De ebben a kétségbeesett küzdelemben vagy vergődésben mégis, miért ne lenne ez az igazság pillanata: a saját magam kurvája, latra, hímnőse lettem. Nem vagyok áldozat, amit tettem, az a puszta két kezem műve. Itt és most talán megengedhetem magamnak, hogy nyilvánosan is bocsánatot kérjek minden érintettől, akitől még lehet és akihez eljut, baráttól, ismerőstől, szeretteimtől, akiket bántottam, átvertem akarva-akaratlanul. Tulajdonképpen, bárhogy is hangzik, nem voltam jelen a saját életemben, mint aki kívül áll saját magán és csak magányából, sebzettségéből tud reflektálni a világra is. Talán ez az önpusztító beidegződés számolódott föl mára. A megbékélésem egyik összetevője a saját magam elfogadása, így, ahogy vagyok, minden hibámmal, törékenységemmel és erényeimmel együtt. A másik az, hogy szeretve vagyok és szeretni tudok! A többi az Isten munkaköri leírásába, vagyis a csodák köreibe tartozik, de ehhez én is hozzá kellett tegyem a magam részét és irgalmaznom kellett annak, aki korábban voltam.

Nem lettem jobb ember, se rosszabb. Talán csak attól vagyok más, hogy megbarátkoztam a démonaimmal, a sötétségemmel, a sebeimmel, a napi botlásaimmal, nincs szükségem sok mindenre már, amikről eddig görcsösen azt gondoltam, hogy életbevágó, s ha nincs meg: belehalok vagy borul minden. Magamra merek maradni a gondolataimmal, az érzéseimmel, az emlékeimmel, és nem magányos, hanem önazonos vagyok. Ki merek állni a napra, mert nincsenek titkaim! Egyszóval: van bocsánat!

A Vérvegyjel kivívta magának a szakma elismerését, a költőtársak és kritikusok is szuperlatívuszokban beszélnek róla, a közönséghez viszont alig jutott el. Miért nem volt jobban gondozva a kötet utóélete? Miért hezitáltál most interjút adni?

Nem vagyok álszerény: van néhány jó versem. De engem lep meg legjobban ez a figyelem, annak ellenére, hogy a munkát nem spóroltam meg. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól, akkor is, ha én nem tartom „akkorának”. Vagy csak egyszerűen túl vagyok rajta és látom már a hibákat, üresjáratokat, bűnrossz sorokat, önismétléseket, vagy csak ódzkodom egy esetleges sikertől, ami mind íróként, mind szabaduló függő személyként: életveszélyes. Nekem elég pár személyes visszajelzés, hogy sokat jelent valakinek egy-egy vers, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ha több emberhez is eljut, ugyanerre még több esély van. A nagy manifesztációkat nem szeretem, sikerre sose vágytam. A Kávé, félkeserű kapcsán is a „kötelező” két bemutatót szerveztem, a keresztúri Múzeumban és a kolozsvári Insomniában. Ugyanezt a kettőt szerettem volna a Vérvegyjellel is, de mire elgondoltam és kijöttem a szanatóriumból az életbe, amint említettem, nemsokára visszaestem, hamar visszarendeződött a pokol is bennem és körülöttem, amit a második tíz hónapos ózdi terápia követett. Ezután a nyolc hónapos magyarvalkói létem és létverseim már más fénytörésben mutattak meg mindent, értsd: engem, a csupasz valóságomban, és a világhoz, az eddigi életemhez, magamhoz, Istenhez, egyáltalán a költészethez való viszonyomat, ami továbbra is erő, csak nyugodtabb, belső és a sajátom. Nem arra használom, hogy fönntartsam az illúziót, hogy minden rendben, írok, tehát vagyok, ami ma is érvényes, de nem kizárólagos. Az élet fontosabb az irodalomnál. Nem a világ lett jobb vagy élhetőbb, hanem a magammal való kapcsolatom ír felül sok mindent. Ez persze nagyon hosszú folyamat, rengeteg küzdelem és belső munka van mögötte. Azt sem titkolom, hogy most, a harmadik kötet szerkesztésének lázában elhalványulnak dolgok. Teremtő folyamatban vagyok, lélegzik a lelkem. Ebből a boldog állapotból volt egy kicsit nehéz visszanézni korábbi létbevetettségem kétségbeeséseire. Innen nézve a verseim javának terapeutikus szerepe is tetten érhető. A második kérdésedre válaszolva: nincs szükségem nyilvánosságra, de a felelősséget sem szeretném elhárítani. Erre a szabadságomra pedig azzal válaszolhatok önazonosan, ha kiteszem magam az olvasónak.

A Vérvegyjel verseinek többsége örökös nyugtalanságról, hiányról (szülő, szerető, barát) szól, döbbenetesen őszinte megfogalmazásban. Ez az alanyiság mennyire jelenti a behelyettesíthetőséget, keressük-e a konkrét Vári Csabát a versek lírai énje mögött?

Saját magamnak hiányoztam. Azt hiszem, ennek a keresésnek a nyugtalansága volt az esztelen, kimondhatatlan szabadságvágy mellett a felhajtó erőm, az egyetlen érvényesnek gondolt válaszreakcióm a létjogosultságomra, a létbizonytalanságomra, tehát az érvényességemre. Nem vagyok azonos egyik versemmel sem, de aki beszél, az mind én voltam egykor: a megcsalt és elhagyott élettárs, a szerető, aki gyáva volt, a harmincéves árva, az istentagadó, az alkoholista, az öngyilkos merénylő, a botrány-barát, a nagy szerelmek örökkévalóságát hírdető, és az is, aki az mondja: állj fel, – / ez a kegyelem! Életszagú vagyok.

Ha pedig valaki be tudja helyettesíteni magát a versből kibeszélővel, azonosulni tud, vagy csak együttérezni és ez hozzáad valamit a napjaihoz, az életéhez, akkor a művészet „feladatai” közül máris teljesül egyvalami, ha nem a legéletbevágóbb: a csoda megtörténik!

‍

Verseid jellemzően lekerekítettek, tömörek, ugyanakkor összetettek, többféle interpretációra adva lehetőséget. Milyen a te versideálod, milyen a jó vers?

Ilyen: „Teremtmény vagyok, nem kreatúra. / Ma létezésem gyönyörét kívántam, / a teljesség vágyával tenmagam ölelni. / Egyszerűen nem vagyok hibátlan. / Mindig is szabad akartam lenni!”

Több nagyobb lélegzetű kompozícióm is van és szeretem is őket, talán a lét, a létezésem összetettségének és törékenységének lenyomatai ezek, a saját hosszabb lélegzéseim vagy éppen fuldoklásaim. De ezekben is törekszem a tömörítésre, bár a sorok szintjén. A veretes versek állnak közel hozzám, egyszerűen a sűrűség okán. Anyanyelvem: Pilinszky, József Attila, de mára saját tájszólásban beszélek.  A jó vers legalább szájba ver, de leginkább nem hagy levegőhöz jutni egy pillanatra, vagy éppen levegőt ad, tükröt tart vagy fölmutat a reménynek: nem vagy egyedül!

Az életbe olyan értelemben is „visszajöttél”, hogy több mint tizenhét év kihagyás után újra nekifogtál abbahagyott egyetemi tanulmányaidnak. Mi motivált ebben?

Amióta az eszemet tudom, sosem voltam igazán a helyemen, többnyire kényszer- és segédmunkákat végeztem éveken át. Ősszel döntöttem úgy, hogy ezen is változtatok. Olyan életet akarok élni, amelyikben én hozom meg a döntéseimet és azokért felelősséget vállalok. Azt hiszem már, hogy ez a jelenlét van közelebb a szabadsághoz. Nyilván az eddigiek is az én döntéseim voltak: a saját rabságom homályából.

Az említett magyarózdi terápiás otthonban 2023 márciusára raktam össze magam Isten kegyelméből, aztán ajánlatot kaptam egykori mentoraimtól, amit örömmel fogadtam el. Jelenleg a helyemen érzem magam, itt is dolgozom januártól, ennek véglegesítéséhez pedig elengedhetetlen az egyetemi végzettség, a szakmaiság is. Valós értelemben szeretném továbbadni, amit kaptam, a bőrömön tanultam, és felhasználható a boldoguláshoz: tartalmasan élni minden napot.

Vári Csaba

1978-ban született Székelykeresztúron, jelenleg Magyarózdon él. Látó-nívódíjas költő. Verseskötetei: Kávé, félkeserű (2008); Vérvegyjel (2022) – mindkettő az Erdélyi Híradó Kiadónál jelent meg.

‍