Ki kutyái vagyunk mi?

Ezen a kérdésen néha eltöpreng az erdélyi magyar ember. Nem állítom, hogy például a németországi német, az argentínai argentin vagy a pakisztáni pakisztáni ember nem töprenghet valami hasonlón szabad idejében. Csakhogy van egy kis különbség (a többi mellett): az erdélyi magyar embernek, ha tetszik, nincsenek saját államhatárai. Amely határok közt úgy viselkedhetne, mint egy jó házőrző eb: beszaladná a körletet, megjelölné a határait (odapisilne, ahova kell) és éberen vigyázná épségét. Persze, mondhatná akárki: ne is halljam a pretrianoni magyar határt, azt eltolta a történelem, na de hát ott a posztnegyvenötös román határ, tessék szépen ahhoz lojális lenni. Ez bizonyos szinten igaz is: eszi, nem eszi, mást nem kap az erdélyi magyar ember. Azt is mondhatnánk: ilyen értelemben az erdélyi magyar ember nem tartozik sehova. Afféle kóbor kutya. Vagy ízesen, a román nyelvből átvéve: majdanéz.

Az erdélyi magyar ember tehát eltöpreng néha a dolgon, aztán vállat ránt, megy tovább, dolgozik, adózik, szavaz, számlákat fizet, családot alapít, kivándorol, befektet, él, aztán meghal. Igen ám, de bizonyos erdélyi magyar emberek úgy érzik, beszélniük is kell erről az időnként töprengésre késztető kérdésről. Az utóbbi idők témába vágó nagy olvasmányélménye számomra Botházia Mária Fűnyíró a Tündérkertben című könyve volt, amelyben a szerző többek közt ezt a témát is körüljárja, nagyon empatikusan, továbbá nagy szeretetbe áztatott humorral. Hasonlóan nagy filmélményem pedig Lakatos Róbert Ki kutyája vagyok én? című doku-szatírája. Már itt érdekesnek érzem, hogy úgy tűnik, erről a kényes, sőt, létbevágó dologról az erdélyi magyar alkotók nem tudnak vagy nem akarnak humor nélkül beszélni. Mintha komolyan nem lehetne feltenni a kérdést. Amely kérdés például 2004. december ötödikén nagyon is komolyan feltevődött. És meg is válaszoltatott. Félre ne tessék érteni: a humor, az irónia az egyik legfontosabb fegyver, ami a lét elviselhetetlen könnyűsége ellen bevethető. Meg aztán a Karinthy-maxima is maximálisan igaz: a humorban ne ismerjünk tréfát. És ilyen értelemben Botházi is, Lakatos is kiválóan teljesít.

Lakatos Róbert filmje fontos alkotás, szögezzük le mindjárt a közepén. És azt is: habár irtó sok kutya van benne, ami nagyon cuki meg minden, nagyon nem kutyákról szól. Kiegészíteném a fenti műfaji meghatározást: Lakatos filmje allegorikus doku-szatíra. Ahol a kutya az erdélyi magyar ember. Akinek az egyik központi létkérdését feszegeti a rendező-forgatókönyvíró-zeneszerző-zenész. Ráadásul (és ettől válik számomra száz százalékban hitelessé) egy olyan szemszögből és világból kitekintve, amelyet úgy ismer, mint a tenyerét. A főszereplő ugyanis szintén Lakatos Róbert, illetve kutyallegorikus alteregója, Talpas, a kuvaszpasas.

A címbeli kérdésre válaszoló film szerkezete a triptichoné (klasszikus, népmesei, mágikus hármas stb.): 1. az erdélyi magyar ember autonóm, vagyis létezik egy élhető, belakható terep, ahol hozzá hasonló emberek élnek, közösséget, ne adj’ isten, társadalmat alkotnak, amely társadalom rendelkezhet saját sorsa fölött; 2. az erdélyi magyar ember a magyar nemzethez tartozik, hiszen ha kívánja, lehet magyar személyi igazolványa, útlevele, szavazhat az országgyűlési választásokon, bizonyos mértékben befolyásolhatja a magyar társadalom sorsát; 3. az erdélyi magyar ember egyén, individuum, ennyi maradt neki, a saját individuális határok és a végtelen globális lehetőségek tárháza közti ingázás, miáltal bizonyos mértékig befolyásolhatja a saját sorsát.

E hármas struktúrán belül aztán Lakatos igen szélesre nyitja a megfigyelés ollószárait: szinte az összes olyan problémát felveti (görbe tükör elé állítja többnyire, de közben érezni, hogy a tükör mögött akár fájhat is), amellyel az erdélyi magyar ember szembesül a mindennapok során. Csak egy példa a sok közül: az erdélyi magyar ember itthon ungur, mongol vagy még rosszabb, otthon (értsd, Magyarországon) bizony ma is gyakran de szépen magyarul beszélő román (sőt, elveszi a magyarországi munkahelyét, elfoglalja a magyarországi kórházi ágyát, van példa rá elég). Na jó, még egy példa, mert az egyik kedvencem: a szerző-főszereplő elmegy egy népünnepélyre, ahol naná, hogy ott zsizsegnek a drága jó erdélyi magyar politikusok is. A nagykutyák. És hősünk jelentkezik, elmondja a javaslatát, miszerint… És mindegy, miről beszél Lakatos, ugyanis a politikus-nagykutya magasról tesz rá. Persze, kommunikációból jeles: diktálja, hogy… no de teljesen mást, mint amit Lakatos javasolt. Ez a film egyik csúcspontja (egyben erdélyi magyar társadalmunk egyik mélypontja): ennyire figyelünk oda egymásra. Persze, jegyzem meg halkan, az erdélyi magyar politikus nem azért lett nagykutya, hogy mindenkinek a fejére pisiljen, akkor sem, ha a szavazónyájának – önmagukat valamennyire is becsülő erdélyi magyar emberek csoportjaként – nincs opciója arra, hogy más „fajtára” szavazzon.

A film ritmusa viszont – a következetes utómunkának hála – kellőképpen sodró, hogy a néző ne tudjon sokáig elszöszmötölni egy-egy, a fentihez hasonló súlyos problémán. És persze közben nevetnie is kell. Ez a rendezői stílus annyira jól működik, hogy engem jóval azután csapott arcul a film talán legkeményebb metaforája, hogy hazaértem és kitöltöttem egy pohár bort: egy adott ponton a rendező egy román állatorvossal beszélget, aki azt mondja: a fajtán kívüli (nem törzskönyvezett) kutyákat sterilizálásra ítéli a hazai törvény. Na mármost, ez azt jelenti, hogy minden román területen kitenyésztett fajtiszta ebnek románnak kell lennie (vagy migráns, betelepült, de az más kérdés), hogy megőrizze férfiasságát, adott esetben. Ha nem, akkor kaccan a kacor. Azért ettől kiráz a hideg, metaforikusan is (lásd Románia, a kisebbségvédelmi paradicsom esetét).

Mint már jeleztem, sokat lehet nevetni Lakatos Róbert új filmjén. Viszont ama görbe tükör mögött ugyancsak gyászos értelmezési mezőt kínál a rendező: autonóm erdélyi magyar e(b)mbernek lenni, nos, szinte esélytelen. A magyar nemzethez tartozni járható út, de államhatárok nélkül egy bizonyos határon túl (emigrálni, persze, mindig lehet) egyszerűen lehetetlen. Ami pedig az individualizmus soksávos autópályáját illeti, fene tudja: egyénileg (és látszólag) minden körülmények közt a legtöbb sikerrel kecsegtető opció. Amely viszont Lakatosnál a klónozás horrorutópiájába torkollik.

Még annyit (félig ismételve önmagam): fontos műveknek tartom Botházi fűnyírókönyvét és Lakatos kutyafilmjét. Emlékeztetnek Níkosz Kazandzákisz, illetve Mihálisz Kakojánisz Zorba-regényére, filmjére. Nagyon súlyos sorskérdésekkel helyes dolog a humor fegyverével viszonyulni. Ám közben nézzünk is szembe velük. Az említett szerzők megtették. És jól. Reménykedem abban, hogy a „mindenki mondja a magáét” szint és a hivatalos hivatali kommunikáción túl is elindítanak egy párbeszédet arról, kinek is a kutyái lehetünk mi.

Ki kutyája vagyok én?, magyar–román dokumentumfilm, 80 perc, 2022. Rendező és forgatókönyvíró: Lakatos Róbert. Operatőr: Bán Attila, Cureanu Dan. Vágó: Böjthe Alex, Dunai László, Völler Ágnes.

‍