.svg)
Ismét elevenünkbe vágó bemutatóra várta a nézőket a nemrég felújított Ács Alajos Stúdió Szatmárnémetiben. A Harag György Társulat alkotócsapata ezúttal Martin McDonagh A kripli című művét vitte színpadra.
„A létezés peremén imbolygó szigetlakók között Billy Claven a fekete bárány, a »kripli«, az örökös céltábla, akinek legfőbb »mániája« a – talán túlzásba vitt – remény és a hit. Remény egy olyan szerelemben, amely sosem kerülhet viszonzásra, és makacs hit abban, hogy többre hivatott, mint a sziget lesajnált, sánta bolondjának lenni” – olvassuk a társulat honlapján.
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” – tehetném hozzá, bár ahova belépünk, nem Dante Pokla, hanem egy Isten háta mögötti elzárt kis ír sziget, Inishmaan. Belépünk hát a haragos körbe, s kíváncsian szemügyre vesszük a karnyújtásnyira lévő színpadot. Szürkeség, lemezfalak, fényes, szürke padló, s a fagyos képet ellenpontozó, pulzáló zene. A színpad két sarkában két szereplő, kezdésre készen, fehér parókában, szürkésbarna bőrkabátban, rózsaszínű csipkés ruhában, fehér kesztyűvel s gumicsizmában. Szinkronban, apró mozdulatokkal súrolják a falat, s ez a reszelő hang harmonikusan illeszkedik a zenei aláfestéshez. Minden fémes, hideg, kemény. Akár az emberek tekintete, amibe enyhe téboly és kétségbeesés vegyül. A két idős hölgy bőrébe bújt fiatal színésznők, Eileen (Bogár Barbara) és Kate (Kovács Nikolett) nem csak a sminknek s parókának köszönhetően nyújtanak hiteles alakítást. Gesztusaikkal, testtartásukkal, csoszogásukkal, hangjukkal, furcsa rigolyáikkal igazi múmiának számítanak a szigeten. Fő tevékenységük a Billyért való aggódás. Ha van, az a baj, ha nincs, akkor az. Kolonc a nyakukon, de hiánya okozza a nagyobb bajt – tébolyba kergeti az idegileg már amúgy is tépett két álnagynénit. Lassan kiderül, itt nem minden és nem mindenki az, aminek látszik.
Az álom és a valóság határán egyensúlyozva, nyelvi, képi és hangzásvilágába szinte azonnal berántja a nézőt az előadás. Az abszurd itt már realista nyelv. A szereplők esetlenek és tökéletlenek, ijesztőek és merevek, de szerethetőek és viccesek. Mindenkinek van rigolyája, mániája, amit folyamatosan táplál. Főleg stresszes helyzetekben. Ha nincs baj, csinálnak. Ebben fő cinkostárs a sziget hírmondója, Johnny (Nagy Csongor). Megelevenedik előttünk a mindenki bőre alá bújó, fondorlatos, mindig friss információra szomjas karakter, aki manipulatív módon mindent megtesz, hogy új hírt jegyezhessen fel a mindent (is) tudó kis noteszébe. Automatikusan, gondolkodás nélkül jegyzetel, majd ontja magából a híreket, nem törődve a forrás hitelességével. A hírmondáson van a lényeg, nem a híren. Mézes-mázos, de ha kell, gombnyomásra agresszívvé válik. Ez szinte mindenkire jellemző a szigeten, még a megözvegyült, nagyszájú, iszákos Mamusra is, akit remek mimikával és teljes testbedobással Diószegi Attila alakít. Minden karakter a maga módján abszurd, de Mamus kilóg a sorból (és a groteszk felé billenti a mérleg nyelvét). Már az a csavar is, hogy férfi színész alakítja a figurát, meghökkenti a nézőt, de öltözékével is ő az egyedüli, aki nem olvad bele a környezetébe: világoskék hálóing, papucs, kék körmök, mondhatni megszólalásig nő – na jó, mégse. A groteszk határát súrolja, a komikum forrása első pillanattól. Fiával hihetően marják, szidják egymást, s a meghökkenést gyógyító nevetés váltja fel. Kacagunk, de közben érezzük, ha ez a való életben is így zajlana, merő döbbenetet és felháborodást váltana ki. Ebbe a fura sorba áll be a félszemű, raccsoló Orvos is (Nagy Orbán). Fekete bőrkabát, orvosi táska, megszólalásig a komolyság mintaképe. Mint mindenkit, őt is kicsúfolják (igaz, a háta mögött). Tekintély a szigeten, ő az egyedüli orvos. Csak Johnny száll néha szembe vele, amikor híreket akar belőle kihúzni. A szigetnek van magányos farkasa is, a komoly, szikár Bobby (Poszet Nándor): kétkezi munkás, akit hidegen hagynak a pletykák, és egyszerű vezérelv szerint működik: erőszakkal mindent el lehet simítani. Az előadásban megjelenő testvérek: Helen (Budizsa Evelyn) és Bartley (Gaál Gyula) kulcsfontosságú szereplők. Ellentétes karaktereket játszanak. Budizsa Evelyn fiús lányt alakít, akinél be se kell nyomni az agresszió gombot, folyamatosan az. Csapkod, üt, vág, macskát-libát gyilkol – gyerekkori abúzus folytán forr benne a férfiak elleni harag. Aki a legtöbb ütést kapja, a kisöccsét játszó Gaál Gyula. Igazi kétballábas, teszetosza kisgyereket játszik, aki oda-vissza van a cukorkákért. Egy hami-nyamiért mindenre képes, még a saját nővérét is elárulná. Nővére idegeire megy, még egy tojás is elcsattan a feje búbján, de hogy visszaüssön? Meg se fordul a kis fejében.
Nem véletlenül hagytam utoljára Szabó János Szilárdot, aki a főszereplő csámpás Billy bőrébe bújt. Vele tudunk a legjobban azonosulni (kriplisége ellenére is). Két mániája: az olvasás és a tehenek fixírozása – ami az elején furcsának tűnhet, de megértjük a végére, hogy talán ez az egyik legértelmesebb rigolya mind közül. Fizikai hátránya miatt gyerekkora óta szenved, le se tudja magáról vakarni a „csámpás” jelzőt, a fizikai hátrányai miatt szenvedő intellektust eleveníti meg.
Abban a percben, hogy Billy elhagyja a szigetet, a csavar fordul egyet. Az abszurd világ, ami elejétől kezdve hangsúlyos, abszurd helyzeteket szül s a karakterekből is egyre inkább kitör az erőszakos énjük. A feje is betörhet bárkinek. Itt még vér nem folyik, de érződik a szomorú végkifejlet. Minden tótágast áll, bár amíg Eileen és Kate fenntartják a látszólagos rendet (folyton takarítanak, ezzel fejezik ki a szeretetüket és a gondoskodásukat), addig minden rendben van. Az elvágyódás motívuma, a nagy amerikai álom a kellékek egyik elemében is fellelhető. A könyv, amit Billy olvas, Franz Kafka Amerikája. A szünet végén megszólaló dal is Billy új otthonára utal: California Dreamin’. S hogy ez is csak egy álom marad? Erről a hazatérő Billy számol be nekünk.
A díszlet minimalista, az izolált tér nagyon jól érzékelteti a sziget kilátástalanságát; a vasszín dominál. A hullámlemez – a mélyszegénység jelképe – mindent körülölel. A tér mozgatórugója a központi forgóajtó, ami a képi váltásoknál sok játéklehetőséget biztosít. A padló mocsaras, csúszós, tükröződő felület, a felső réteg alatt összegyűrt fólia található. Ez a szürke tér ad otthont a szereplőknek, akik a jelmezeknek köszönhetően nagyrészt beleolvadnak a kreált, szinte horrorisztikusnak ható, szűk térbe. A két nénike kabátja alól kilátszó rózsaszín csipke se kiutat sejtet, sokkal inkább félelmet kelt. Ők az öregség, a horror és a gyermeki lelkület megtestesítői. A téboly és a gyermeki világ határán játszanak mindvégig, talán ettől is ez a két karakter a legmegfoghatatlanabb. Általuk van rend, ők a rendszer, kezükön fehér gumikesztyű. A háttér mozgatói is fehér gumikesztyűt hordanak, ezért úgy tűnhet néha, mintha a nénik nyolckarú polipként rendeznék a világot. Folyamatosan takarítanak, míg a körülöttük lévő világ atomjaira hull.
Ködös, szürkés, szeles, műbőrös, gyapjús világba csöppenünk. A ruhák segítenek a karakterek megformálásában, hűen tükrözik a kor szellemét, a múlt század 30-as éveinek nyomorát és esztétikáját. Ebben a szürke, nyomasztó, szinte kripli világban a Kripli a legemberibb figura. A maszkok nem erősek, az emberi arc dominál. Mindenki sápadt, mindenki egy kicsit falfehér. Mintha formalinban tartósított hullák léptek volna színre. Mamusban van talán a legtöbb élet, bár ő a legöregebb s már a halálát várják. Diószegi Attila fizikai adottságaival és orgánumával ellenpontozza jelmeze meseszerűségét, így a gyermeki világ és a horror határán, szinte pengeélen táncol. A főszereplő, Billy jelmeze a legegyszerűbb, a legletisztultabb, ezáltal könnyen tudunk vele azonosulni. Szürke ruhájával beleolvad a háttérbe, olyan, mintha elnyelné a környezete, mégis ő az, aki menekül. Alakjával, kripliségével, járásával, púposságával groteszk, torz figura. Összetört ember.
A cselekményt álomszerű képek, jelenetek szakítják meg. Az elvágyódás a történet mozgatórugója. Mindenkit meg nem valósult álmok és be nem teljesült vágyak irányítanak. A szereplők nemcsak erről a helyről akarnak kiszakadni, hanem a saját létezésükből is.
Hiába erős karakter minden szereplő, a skatulyából nehéz kiszabadulni, mindenki saját maga szigete, miközben a többiek stigmatizálják. Mindenki mindenkit ismer, de csak felszínesen. Csakhogy a megszilárdult réteg alatt ott dobog az emberi szív.
Hazatérve, Billy megengedőbbé, elfogadóbbá válik. Szembesül sorsával és nyit a többiek felé. Már nem az erőszak az út. Az utolsó jelenet kiszakít térből és időből, talán egy néző se várná ezt a fordulatot. Megtörténik a feloldozás, a tisztulás, s ambivalens érzésekkel hagyjuk el a teret. Keserű-szép.
Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat. Martin McDonagh: A kripli. Rendező: Bélai Marcel. Szereplők: Szabó János Szilárd, Bogár Barbara, Kovács Nikolett, Nagy Csongor, Gaál Gyula, Budizsa Evelyn, Poszet Nándor, Nagy Orbán, Diószegi Attila. Dramaturg: Bessenyei-Gedő István. Rendezőasszisztens és a dramaturg asszisztense: Balogh Ádám. Díszlettervező: Fornvald Gréti. Jelmeztervező: Lokodi Aletta. Zeneszerző: Bakk-Dávid László. Koreográfus: Szabó Franciska. Súgó: Simionas Varga Anna. Ügyelő: Fábry Zoltán.
