Kétszínű

Ahol felnőttem, beszéltek egy madárról, aki virágzáskor felbukkant a város szélén. Hófehér teste volt, és szénfekete szárnyai. De mifelénk nagyon sokat beszélnek az emberek. Össze is zavarodtam tőle. Ezért indultam el otthonról a tizenötödik év tavaszán. Próba, szerencse, gondoltam. Mert ez a nevem. Szerencse. És így dúdoltam magamban az úton. Szerencse, te szerencsétlen, hol jársz megint.

Mikor a tengerhez értem, leültem a parton és vártam, hogy beszéljen. Alkonyatkor láttam, hogy karaván jön felém. Kocsik, lovak, emberek, szépek, átkozottak. A gyerekek megbámultak, ahogy elvonultak mellettem, integettek, visszaintegettem. Az utolsó kocsiról leugrott egy kalapos, virágmintás inges, nagybajszú, odajött hozzám. Kerek fülbevalója volt, tör a csízmájában. – Van egy cigid, testvérszemű? – kérdezte. Adtam egyet, meggyújtotta, és kivett egy flaskát az ingzsebéből. Meghúzta. Akkor láttam, hogy a kocsiból kinéz valaki, egyenesen a szemembe. Sötéthajú nő volt, émelygés fogott el a gyomromban, olyan. – Vigyázz magadra, testvérszemű. – mondta, és elindult a kocsi után. Álltam megbénulva sokáig, amíg megszólalt a tenger.

Nem messze letáboroztak. Kiabálás, kavargás támadt. Állították fel a sátrakat. Szaladgáltak a gyerekek. Aztán nagy-nagy tüzet raktak. Én csak ültem, néztem a tengert, de folyton elcsalták a tekintetem. Amikor megéreztem a szelet, láttam, hogy közeledik a virágmintás inges. A tűz fénye hátulról elsötétítette. A járásáról ismertem fel. Úgy hordta a hátán a föld, mintha szerelmes fia volna. Nem mint aki tudta, hova lép, hanem mint aki tudja, nem lép félre soha. Megállt mellettem, elővette a flaskát, meghúzta és kacsintott. – Rád fér a méreg, testvérszemű. Sokat bámulsz. – leült mellém, ideadta a flaskát. Meghúztam, és megszédültem. Elővett egy zacskó dohányt, és sodorni kezdett. – Kinek a fia vagy te akkor? – kérdezte. – El akarom felejteni. – mondtam. Rágyújtott. – Fiatal vagy még ahhoz te, nem gondolod? Veszélyes dolog a felejtés. – Volt bennem gőg elég, visszavágtam: – Mért, mi ne volna veszélyes? Hát nem veszélyes emlékezni is? Túl sokat beszéltek nekem, hazugság az egész. – Nevetni kezdett, mulattattam, úgy tűnt. – Jól van, testvérszemű, látom elég szerencsétlen vagy te, meg önfejű. Légy résen, ha rádtörnek az emlékek. De hagyjuk ezt. Mit akarsz a tengertől? – Hogy mondjon valamit. – mondtam. – És majd akkor te fogod szóra bírni. Ej, testvérkém, te se vagy otthon magadban. Lefogadom, hogy nem is hiszel semmibe. – Rávágtam volna, hogy nem, de felállt és elindult visszafele. Bámultam utána. Hátulról még biztosabbnak tűnt. Olyan volt, mintha hazasétálna, egyenesen bele a tűzbe. Hirtelen megfordult, és visszaszólt. – Na, nem mondott eleget a tenger? Gyere, nézd meg a tüzet. – Hát felálltam és követtem. A tábor szélénél értem utol. – Kutya vagyok. Kövess. Ő a vendégem, ne bántsátok. – mondta hangosan, ahogy beléptünk a kocsik körébe, és rengeteg sötét, égő szempár fogadott. Aztán, ahogy kinyílt az emberek köre, megláttam, miről beszélt.

Olyan lángokat láttam, amilyeneket addig soha. Mintha fentről esett volna ide ez a tűz. Vizek kékje, föld sötétje, erdők zöldje, nap vére vibrált benne. Úgy vibrált, hogy éreztem, átjár és visszaverődik belőlem. Recsegett, ropogott és énekelt, önmagát emésztve, eleresztve, felfelé, körbe az égen. Féltem is, nem is. Mintha mindannyian lángok lennénk, sisteregnénk, elégnénk és felemelkednénk. A hegedűsök, a sok sötétszemű, gyönyörű nő tánca, a citerák és dobok, a gitár hangja mind-mind a lángokkal táncoltak. Egyszerre volt vidámság, lüktetés, és valami megfoghatatlan, mély szomorúság ebben a véget nem érő, sűrű körtáncban.

– Morzsa, szórakoztasd a vendéget. – szólt oda valakinek Kutya, majd intett nekem egy pad felé, hogy üljek le, és elment. Morzsa vékony volt és görnyedt, eszelős szemekkel a túlméretezett szemüvege mögött. – Szia idegen. – mondta és leült mellém. – Milyen élet idegenföldön? – kérdezte. Figyeltem Kutyát. Odament egy sátorhoz. Akkor megláttam azt a nőt megint. Váltott vele pár szót Kutya, aztán bement a sátorba. A nő rámnézett és elmosolyodott, nyelvet öltött, én meg elszégyelltem magam és Morzsára néztem inkább, aki csak beszélt tovább: – Ezek bolondok mind. Hiába mondom, nem hiszik. Én tudok mindent. Ha ember bolondokkal utazik, bolond lesz. Valakivel kell utazni. Jobb bolondság, mint magány. Engem sokat üldöz sötétség, ha egyedül vagyok. Kicsi ördögök. Jaj, nem beszélünk. Inni kell, méreg, hogy megnyugodjunk. Láttál már madarat, idegen? Madarak voltunk, madarak voltunk, feketék, fehérek, tolvajok lettünk, nem repülünk... – dúdolta megállás nélkül. Visszajött Kutya, kezében egy üveggel, egy szelet hússal, és kenyérrel. – Egyél, testvérszemű. Rádfér.– Letette mellém a falatokat. Felélénkültem tőle. Fogával kihúzta az üvegből a dugót, és az orrom elé nyomta. – Nesze, kutyák bora. – Meghúztam, és megéreztem a szelet. Egy darabig néztük a táncot, aztán megragadta a karomat, és odavitt a gyerekekhez. Morzsa ugrándozva jött utánunk.

A gyerekek ültek a földön, hallgattak egy anyókát. Anyóka sokszínű kendőkbe volt, és csakúgy csörögtek karján az ezüst-, réz- és egyéb ékszerek, valahányszor felemelte őket. Szeme egyszerre szúrós, és szelíd. Ráncait megszépítette az idő. Ittuk a bort Kutyával, hallgattuk. – Sok-sok évvel ezelőtt volt két testvér, egyik szeme kékeszöld, mint a tenger, a másiké feketésbarna, mint a föld. Földtestvér tornyot akart építtetni, hogy a tetejéről gyönyörködjön magában. De Tengertestvér a munkások fülébe suttogott, összezavarta őket, és meghiúsult Földtestvér álma. Büntetésük az volt, hogy összekeveredtek, kék a feketével, zöld a barnával, föld a tengerrel, hogy mindig marakodjanak, hol egyik, hol másik felülkerekedve, és amerre járnak, csodák és szörnyűségek történjenek a jelenlétükben. A hegymély iszonyú sötétje, a havak vibráló fehérje, az erdők kegyelmes zöldje, a város sokszínű füstje, a vizek végtelen kékje is ott a szemükben. Kétszínűek, jók is, rosszak is. Akiben örökre harcolnak a szellemek, az a Kétszínű magjából lett. Nem hallgat senkire, örökre menekül maga elől. Hívja a tenger, hívja a föld, hívja az ég, hívja a pokol, hogy egyikkel se legyen elégedett. – Morzsa hirtelen elkezdett táncolni körülöttünk, és hörögve kiabált: – Kétszínű! Kétszínű! Itt vagy, ott vagy, Kétszínű! – A gyerekek nevettek, és fogócskázni kezdtek vele. Anyóka tekintete rámszegeződött. Mintha meglepődött volna, aztán, kicsit rosszalóan, elvigyorodott.

Később újra kimentem a tengerhez. Néztem a megtörő hullámokat. – Szerencsétlen dolog a Szerencse fiának lenni. – hallottam Anyóka hangját magam mögött, és összerezzentem. – Ne félj. Ma nem fog bántani senki. Vigyázz a látásodra, mert sokat látsz. Nem tarthatsz meg mindent. – Nem értettem, miről beszél, de ráhagytam. – Őrizzen meg a neved, fiam. – mondta és elment. Aztán, mikor már csitulni kezdtek a lángok, a sötéthajú nő is meglátogatott. – Van egy cigid, kicsikém? – kérdezte. Adtam egyet, de nem mertem megszólalni, se ránézni. – Megkedvelt téged Kutya. Ő is volt ilyen veszett gyerek, mint te. Sok titka van. Néha azt se tudom... – ránéztem, és ez láthatólag őt is megzavarta, elharapta a mondatot. Mélyen a szemembe nézett, hogy megfájdult a gyomrom. Elmosolyodott. – Megnéznélek magamnak tíz év múlva. – mondta. Aztán csak hallgattuk a tengert, szívta a cigit, majd elpöccintette a homokba. – Köszönöm, kiskutya. – mondta, arconcsókolt és otthagyott. Néztem a cigi parazsát, amíg kihunyt.

A parton ébredtem, zúgott a tenger, tűzött a nap. A tábor odébbállt, csak kerék- és patkó- és lábnyomok maradtak, meg a füstölgő tűzhely. Ahogy felültem, meghallottam gyomromban a föld hangját. Hívott. Megnéztem magamnak a tengert, tudtam, hogy soká fogom viszontlátni.