.svg)
Kétség
Borsodi L. Lászlónak
Nem szoktam fellapozni a régi könyveimet,
és újraolvasni a régi verseimet.
Elhűltem tőlük? Elhűltek tőlem? Nem tudom
könyv nélkül elmondani a saját
verseimet. (Mint mások!) Szégyen?
Ha tananyag volnék, és rajta lennék
a vizsgatételen, megbuknék magamból!
Inkább egy következő vers megírása izgat,
egy következő könyv kiadása foglalkoztat.
Ami majd végre olyan lesz, amibe talán
évek múltán énmagam is szívesen
belelapozok, mi több, veszem a fáradságot,
és „kívülről” megtanulok belőle
néhány verset. Mint ahogy ifjúkoromban
megtanultam másoktól verseket,
mert tetszettek, és szavaltam
magamban magamnak azokat…
Talán soha nem jutok el odáig,
hogy magamat magamnak szavaljam?
Talán sohasem jutok el magamig?
Talán addig jutok el,
hogy egyik napról a másikra
megfogalmazódik bennem:
„Nem írok többé egyetlen sort sem!”
Mert olyan a világ!
Mert nem érdemes!
Mert az is bolond…
Holott az ok bizonyára bennem lesz,
vagyis amikor nem fog menni az írás,
nem magamban keresem a hibát,
hanem a körülményekben.
Csak odáig ne jussak, hogy feltegyem
végül magamnak a kérdést:
„Élet volt-e az életem?”
Mert nem fér kétség ahhoz,
hogy a halálom az halál lesz!
Gyakorlatok
Fekete Vincének
Gyakorlat teszi az embert mesterré.
Ha gyakorolod az életet, életmester leszel.
Ha gyakorolod a jóságot, a szeretetet,
akkor a jóság, a szeretet mesterévé válsz.
Ha gyakorolod a költészetet, versmester leszel.
Mindez logikus, nemde? Egyszer aztán
kezded gyakorolni az öregséget, és ha
kitartónak bizonyulsz, mestere leszel
az öregségnek. Öreg mester, mesteröreg.
Aztán egyszer csak a betegséget is kezded
gyakorolni, és mestere leszel a betegségnek.
Gyakorolni kezded közben a felejtést is.
Feledékeny leszel, végül mesterfelejtő.
Kezded gyakorolni az elmúlást. Mestere
leszel az elmúlásnak. Leszel kezdő halott,
aztán haladó halott, végül mesterhalott.
Gyakorlat teszi az embert. Gyakorlat teszi
a költőt. Életgyakorlat. Halálgyakorlat.
Sokat kell gyakorolnia az embernek,
hogy végül serény múmia legyen…
Nem írtam szonettkoszorút
Zsidó Ferencnek
Sokat kell gyötrődnie a költőnek,
hogy szonettkoszorút tudjon írni. Szonettkoszorút,
mesterszonettel. Csak az nevezhető költőnek,
aki szonettkoszorút tud írni, mondotta K. M.
Igen ám, de volt költő, aki még szonettet sem írt,
nemhogy szonettkoszorút mesterszonettel,
és mégis Nobel-díjat kapott! – érveltem.
A kivétel erősíti a szabályt? A kivétel erősíti
a költészetet? Írok-e vajon szonettkoszorút
a hátralévő életemben, mesterszonettel? –
kérdeztem magamtól a minap. Választ
nem adtam. Nem teszek ígéretet K. M.-nek sem.
Kiszámíthatatlan a jövő, ki mondhatná meg előre,
hogy írok-e majd szonettkoszorút, mesterszonettel?
Előfordulhat, megtörténhet, hogy kapom magam,
s benevezek egyszer egy szonettversenyre,
amelyet a költői szakosztály szervez Kolozsváron.
Előfordulhat, hogy szonettkoszorút írok mesterszonettel,
vagyis meglepetést okozok K. M.-nek.
Előfordulhat, hogy szonettkoszorú miatt végül még
babérkoszorú kerül a kopasz fejemre.
Sok minden előfordulhat, sok minden
megtörténhet még a jövőben. Hogy hetvenöt alatt
már nem írok szonettkoszorút, az biztos! Hogy
hetvenöt alatt K. M. még nem tekint költőnek,
az biztos! De maradjunk a reménnyel,
hogy hetvenöt felett hátha írok szonettkoszorút,
mesterszonettel! Maradjunk abban, hogy szeretnék
még valami verseket írni, és még néhány
évet élni. Maradjunk abban, hogy most ezt
a verset még befejezem! Maradjunk abban, amit
egyszer már leírtam, nagyon régen, húszévesen:
„Szeretném befejezni az életemet, mielőtt
valaki köszönetet nyilvánítana értem.”
