Két makett

A férfi a konyhaasztalnál ül, bámulja a szemközt épülő tömbházat. A lyukacsos védőháló a húsos combokon feszülő, szakadt harisnyákra emlékezteti. Nyílik a bejárati ajtó. A lány lerúgja cipőjét, cigarettára gyújt, és megnézi magát az előszoba tükrében. 

– Vettél hagymát? – köszön a férfi mozdulatlanul. 

– Főzni fogsz? 

– Nem, sírni.

– Neked nem hagymára van szükséged, hanem… 

– Hanem mire? – kérdi olyan higgadtsággal, hogy a lány elszégyelli magát – Hanem? – ismétli meg lassabban – Mire van szükségem? 

A lány nem válaszol. A konyhapultnak dől, ahogy a kagylóba hamuzik, zsebében megzördülnek a száraz héjak. Zakójába nyúl és kivesz három apró vöröshagymát. 

– Hagymakezelés, jó az élősködők ellen.

– Élősködő? – csattan fel a lány – Te gubbasztasz úgy, mint a vénemberek, akik úgy érzik, nincs más hátra, mint szépen kivárni a sorukat, és megdögleni.  

– Szándékosan hoztál ilyen kis gubicsokat? 

– Már csak ilyenek maradtak – óvatosan megigazítja haját. Arra gondol, hogy alacsony kontyba kötött hajjal, élénk rúzzsal, testhezálló szoknyában mennyivel jobban fest, mint igénytelen kolléganői.

A lány a beázott mennyezetet bámulja, a férfi a hagymákat. Tekintetük találkozik, hosszan néznek egymás szemébe, mint egykor régen, a nagy szerelmük idején.

– Lefekszem – mondja a lány, tudatosan figyelve arra, hogy semmi kacérság ne legyen kivehető hangjából. Kisétál, a férfi nem veszi észre a harisnyáján felfutó szemet. Kezébe vesz egy szerencsétlen hagymát meg egy életlen gyümölcskést, és nekilát a régvárt siratásnak. 

*

Hat óra van, Enescu román rapszódiája kényelmesen terpeszkedik el a kelet-, illetve közép-európai város fölött. A házak alkonyatszínbe burkolóznak, az utcákról eltűnnek a járókelők. Egy fekete korcs, kinek anyja labrador, apja pedig maga az ördög lehetett, elegáns futólépésben halad végig a Vulcan Józsefen. Szocreál villákat, Brâncoveanu-stílusú palotákat jelölget. Ilyen ódon, levizelt tisztviselőtelepi házban lakik Cozma asszony is. Férje, a hivatalnok, aki egy decemberi napon nyomtalanul eltűnt az ingerült forgatagban, szép örökséget hagyott rá – igaz, csak két szobát fűt, de ezt senkinek sem kell tudnia.  

Cozma asszony kirúzsozott szájjal, szőrmebundába temetkezve lép ki azon a kapun, amit évek óta csak bejárónője és a vízgázszerelő nyitogat. Sietős léptekkel halad végig az Attila úton, majd a görögkatolikus templomnál taxiba ül. A visszapillantó tükrön keresztek, orrfacsaró illatosítók fityegnek. Láttam az első orgonát, s úgy fáj a szegény szívem, énekli a rádió – Cozma asszony nem érti a szöveget.

A vágóhídnál kiszáll a kocsiból és hunyorítva konstatálja, hogy ez már a külváros. Gyűrött névjegykártyát vesz elő, elolvassa a címet és bizonytalanul egy rozsdás kerítés felé indul. Csenget, kisvártatva magas, őszhajú férfi érkezik. 

– Jó estét! Miben segíthetek? – nem nyit kaput.

– Elnézést a zavarásért! Ezen a névjegyen az áll, hogy itt táncot és éneket oktatnak. Korosabb klienseket fogad?  

– Kedves hölgyem, az egy meglehetősen régi kártya. Apám nyomtatott ilyeneket saját kezűleg, ő volt tánctanár. 

– És maga? 

– Nem vagyok én táncos… meg aztán későre is jár – mentegetőzik a férfi tarkóját vakarva.  

– Figyeljen ide! – veszi elő ércesebb hangját az asszony. – Táncolni tudok, szinte bármit, mégha nem is volt rá alkalmam az utóbbi években. Szükségem van egy szakmabelire, akivel szégyen nélkül csinálhatom, úgy, hogy közben más nem csámcsog azon.  

– Csakhogy én…

– Egy táncért odaadom önnek ezt a melltűt! – kiáltja, és széttárja kabátját láthatóvá téve a mellén fityegő, szitakötőt ábrázoló dísz. – Tizennégy karát!

A férfi tekintete a bunda foszlott belsejére siklik.

– Jól van, legyen. Egy tánc belefér.

Kinyitja a kaput, bemutatkozik a hölgynek, betessékeli. 

– Gond lenne, ha az alagsorba mennénk? Ott nem költünk fel senkit.

– Nekem aztán mindegy.

Az áporodott pince egyik felében kazán, mosógép, ruhaszárító áll, a másikban kiszuperált dohányzóasztal, rajta orosz lemezjátszó, két sztereó hangszóró. 

– Zenét illetően van valami kívánsága? 

– Lassú legyen és érzelmes. – búgja Cozma asszony. 

– Baj, ha magyar?

– Felőlem lehet német is, ha magának úgy jobb.

A férfi kivesz egy bakelitet a kartondobozból, felteszi a lemezjátszóra, elindítja a gépet. A lemez forogni kezd, serceg. A férfi az asszony felé nyújtja a kezét, aki megfogja és átkarolja vállát. A hangszóróból megszólal a dob, felcsendül a szintetikus vonószenekar és a rekedtes tenor is énekelni kezd: 

A Donát úton nyílnak már az orgonák,

A május újra száz csodát ígér.

A férfi közelebb húzza magához partnerét, karját dereka köré fonja, és vezetni kezdi. Az asszony a férfi mellére fekteti fejét, úgy szívja magába a belőle áradó hagymaillatot. Csendesen csusszannak a hűvös csempén.

‍