.svg)
Angolkeringő 14.
„Boldog embernek nincsen múltja, míg a boldogtalannak egyebe sincs.” – Richard Flanagan új regényének hőse, az öregedő ausztrál sebész és második világháborús hős, Dorrigo Evans gondolata ez, aki nem is tudja, olvasta valahol vagy maga találta ki. Egyik sem volna meglepő. Dorrigo Evans olyan orvos, aki klasszikusokat recitál műtét közben, és olyan boldogtalan ember, akinek bőségesen van múltja. Háborús múltja, szerelmi múltja: mindkettő összekapcsolódik egy távoli világba tett kényszerű utazás történetével.
Flanagan regénye, a The Narrow Road to the Deep North (Keskeny út a távoli északra) nem a Máté evangéliumából ismerős, életre vezető szoros kapu és keskeny út ihletköréből, hanem egy tizenhetedik századi japán haikuköltőtől, Macuo Basótól kölcsönzi címét. Basó műve egy százötven napos vándorút, egy távoli, északi vidékre tett utazás verset (haikut) prózával keverő krónikája (kikóbun), a klasszikus japán irodalom meghatározó műve. A „Keskeny út a távoli északra” csak egyik, lehetséges fordítása az eredeti címnek, (Oku no Hosomichi), ami azt is jelenti, „Keskeny út a belső tartomány felé”. A térképre rajzolható, izmok fáradtságában érzékelhető utazás tehát (mint minden útirajznál) itt is egy mélyebb, belső utazás kivetülése. „Minden nap utazás, és maga az úton levés az otthon” – foglalja össze az utazás filozófiáját 1689-ben az Edóból (a mai Tokióból) útnak induló Macuo Basó.
Flanagan regényének hősei akaratukon kívül, az általuk átéltek hatására maradnak visszavonhatatlanul az úton levés állapotában. Keskeny utat építenek, amely azonban nem a földrajzi égtájként értendő északra, hanem az emberi természet kiismerhetetlen „északi” tájaira vezet.
Richard Flanagan neve 2014 októberéig a kortárs ausztrál próza kedvelőit kivéve aligha csenghetett sokak számára ismerősen. 2014 volt az első olyan esztendő a Man Booker-díj történetében, amikor már nem csupán a Commonwealth, Írország és Zimbabwe írói pályázhattak a díjra, hanem származási helyétől függetlenül bárki, amennyiben munkája angolul íródott és az Egyesült Királyság területén jelent meg. Noha az elemzők arra számítottak, ez a változtatás elsősorban az amerikai íróknak kedvez majd, a Schindler listáját (eredeti címe szerint bárkáját, Schindler’s Ark, 1982) író Thomas Keneally, az ugyancsak megfilmesített Oscar and Lucindát (1988), illetve a Ned Kelly balladáját (The True History of the Kelly Gang, 2001) író Peter Carey, és az ausztrál származású, de Mexikóban élő DBC Pierre (2003) után ismét egy ausztrál író kapta a „Bookert”.
A tasmániai Richard Flanagan regényeiben az ausztrál történelmi múlt egy-egy szeletét ábrázolja, mondhatni egy sajátos nemzeti narratíva körvonalazódik írásaiban, amelyben fegyencek és fegyőrök, bennszülöttek és különféle nyelvű, hagyományú bevándorlók nem annyira a közös identitás kialakítását, hanem az egyéni boldogulás útját keresik. (Publicisztikai írásai viszont elsősorban politikai, környezetvédelmi és művészettörténeti kérdésekkel foglalkoznak.)
Második regénye a szlovén emigránsok életét bemutató The Sound of One Hand Clapping (1997) még elsősorban Ausztráliában tette ismertté a nevét, de a következő, a Gould’s Book of Fish (2001) már Commonwealth-díjat kapott. Ebben a regényben az egyébként Írországból Ausztráliába deportált fegyencőssel büszkélkedő Flanagan visszanyúl az ausztrál múlt mitikus kezdeteihez, és egy valós személy fiktív életrajzát írja meg. William Buelow Gould fegyenc-művész, aki a fegyenckolónia orvosának parancsára a helyi halfajtákról készít illusztrációkat egy tudományos kutatáshoz, miközben szerelmi viszonyba keveredik Kétpenny Sal-lel, a parancsnok bennszülött szeretőjével. A márquezi mágikus realista hangulatú regény, a maga alakváltó, időutazó figuráival elsősorban arról szól, hogyan lehet megjeleníteni és továbbadni a történelmet. Gould, akit fogva tartói csupán nyilvántartási számán emlegetnek, minden egyes fejezetben bemutat egy halfajtát, amely a közeli tanulmányozás során egyre jobban hasonlítani kezd egyik-másik szereplőhöz, vagy akár át is változik emberré. Kinek-kinek megvan a maga mániája, a maga megkülönböztető őrültsége. A fegyenctelep szadista, szifiliszes parancsnokának például az, hogy „a fegyenctelepből nemzetet lehet csinálni.”
Flanagan regényeiben a kirajzolódó nemzetmitológia, mint látjuk, távol áll a megszépítő, hősiességet előtérbe állító narratívától, nem gáncs nélküli lovagok, hanem távoli vidékre száműzött bűnözők és magukat ugyancsak rabnak érző őreik keresik a túlélés lehetőségét, miközben mindannyian irgalmatlanul irtják az őslakosokat.
Ha a Gould’s Book of Fish egy kegyetlen, de a mágikus realista ábrázolásmódnak köszönhetően valahogy mégis lebegő valóságban kibontakozó szerelmi történet, akkor Flanagan új regénye, a The Narrow Road to the Deep North ismét a szerelem törékenységét és tehetetlenségét jeleníti meg. Csakhogy a második világháborús háttér ezúttal a korábbinál kegyetlenebb, túlélésre kevesebb esélyt adó világ, amelyben a Flanaganra korábban jellemző mágikus lebegtetés helyét a brutalitás, a fizikai szenvedés mikrorealista leírása vette át.
A címként átvett „keskeny út” nemcsak a megismerés vagy önbeteljesítés felé vezető út szinonimája, hanem egy nagyon is reális, észak fele haladó 415 kilométeres vasútvonalé, amely Thaiföldet köti össze Burmával, és amelyet 1943-ban a japán császár parancsára kényszermunkásként épített száznyolcvanezer ázsiai civil, és kb. hatvanezer brit, ausztrál, amerikai és holland hadifogoly. Az embertelen bánásmód és a rettenetes körülmények miatt közülük több mint százezren odavesztek.
A történelmi emlékezet mechanizmusai csakúgy, mint a nemzeti narratívák konstruálásának mechanizmusai, időnként egyes tények elfeledésével, átértelmezésével működnek. Ha azt hinnénk, Richard Flanagan az ausztrál közelmúlt egy kiemelten fontos, afféle nemzeti szenvedéstörténetként konstruált epizódjához nyúlt, amikor a Halálvasút építésén robotoló ausztrál hadifoglyok történetét választotta regénytémául, tévedünk. Az ausztrál történelmi emlékezet az Antant csapatainak Gallipoliban történt partraszállását tekinti a nagybetűs Hőstörténetnek, amelyben néhány ausztrál és új-zélandi osztag is részt vett. Noha a Dardanellák ostroma is jelentős veszteséggel és visszavonulással végződött, mégis az a vállalható hőstörténet, nem pedig a második világháborúban szinte ellenállás nélkül fogságba esett, majd vasútépítésen robotoló katonáké. Az első olyannyira része a nemzeti narratívának, hogy a regény egyik hősét például Gallipoli von Kesslernek hívják. Német származású családja sokkal jobb hangzásúnak, és új, ausztrál identitásukat kifejezőbbnek érzi, mint a Karlt.
A burmai vasútvonal építésében elpusztultak sorsa a felejtés. „Elveszett lelküknek nincsen könyve. Legyen hát az övék ez a részlet” – áll a regény nyolcadik fejezetében, amely a cselekménybe ékelt rövid publicisztikai összefoglaló a történelmi tényekről.
Richard Flanagan hőse egy tasmániai parasztfiúból lett sebész, Dorrigo Evans, aki akarata ellenére válik hadifogolyból és háborús veteránból országszerte ismert háborús hőssé, és akinek arca emlékérmekről és jótékonysági szervezetek fejléces levélpapírjairól köszön vissza. Dorrigo messziről érkezik a hírnév és relatív gazdagság világába: gyerekkorát egy távoli tasmániai tanyán töltötte, ahol az elektromos áramot hírből sem ismerték, oposszumbőrök alatt aludtak, és ahol „nyáron hőség volt és nehéz az élet, télen pedig csak nehéz, egyszerűen nehéz”. A többnyire analfabéta, vadászó, gazdálkodó ismerősöknek tábortűz mellett olvasott történetek vezetik Dorrigót az írott szó világába, s lesz belőle előbb ösztöndíjas diák egy kollégiumban, majd a második világháború kitörésekor szépreményű fiatal orvos a hadseregben, aki a városi, polgári körökbe kerülve „szerette a családját, de nem volt rájuk büszke”.
Annál jobban vonzza menyasszonyának, Ellának Melbourne-i polgári környezete. Ella tekintélyes, nagy múltú családból származik (apja híres ügyvéd, nagyapja az alkotmány egyik megfogalmazója volt), róla azonban Dorrigo Evans szemén keresztül csupán annyit tudunk meg, hogy kedves volt ugyan, de „néha unalmas”, és közhelyekben beszélt. Hozzá kapcsolódik viszont egy világ, amelyet „Dorrigo biztonságosnak, időtlennek, magabiztosnak és változatlannak hitt, az ébenfa nappali bútorok, a klubok, a kristályserris és viszkis palackok világa.”
Szépen induló, kérdőjelek nélkül körvonalazódó életútján egyszerre jelenik meg akadályként a szerelem és a háború. Hadba vonult, de egyelőre frontra nem küldött katonaként egy könyvesboltban megismerkedik Amyvel, akibe beleszeret, még mielőtt megtudná, hogy nagybátyjának a felesége. Az Ella iránti langyos érzéseket elmossa a váratlan, nagy erejű érzelem, a házasságtörés feszültségét enyhíti a háború közelsége. Viszonyuk váratlanul, a búcsú lehetősége nélkül ér véget: Dorrigo alakulatát mozgósítják a szíriai frontra, Amy pedig megszakítja a viszonyt, mikor megtudja, hogy Keith, a nagybácsi/férj végig tudott róla.
Amy, pontosabban a hozzá fűződő szerelem emléke azonban végigkíséri Dorrigo Evans életét, ez segíti túlélni a háborút és a fogolytábor megannyi fizikai szenvedését. Maga a nő és az együtt megélt érzelem már régen nem jut eszébe, de néhány apró gesztus, például egy piros virágú kerti bokor gondozása mégis elevenen tartja, ha nem is Amy, de a hozzá fűződő szerelem emlékét. A „tapasztalat összeesküvésének” nevezett házassága és a táborban átéltek emléke elől Dorrigo Evans hiába menekül gyakori nőügyekbe és kockázatos műtétek vállalásába, élete üres és céltalan marad. Visszatekintve úgy érzi, a kívülállók szemében sikeres életének valódi, metafizikai jelentőségű kiemelkedő pillanata az volt, amikor gyermekként a tasmániai tanyáról kollégiumba került, és noha zöldfülű kezdőként még nem vehetett volna részt a meccseken, egyszer a véletlen szerencsének köszönhetően elkapta a labdát. A regény talán legszebben megkomponált jelenete az, amelyben előbb a mohón érvényesülésre vágyó kamasz csaknem esélytelen kapkodását, majd a véletlen adta lehetőséget felismerő, azzal élni tudó ember diadalát látjuk abban a mozdulatban, amellyel a kamasz Dorrigo Evans a vakító napfényben felé repülő labda után vetődik. Ekkor „…megértette, hogy egész élete egyetlen utazás volt addig a pontig, ahol egy pillanatra belefolyt a napsütésbe, amelytől immár örökre távolodni fog.”
Richard Flanagan regénye kapcsán Tolsztoj Háború és békéjét emlegette mintaként a kritika. Tolsztoj nagyregényéhez a meglehetősen tágan vett tematikai hasonlóságon kívül (hogyan válik a hétköznapi ember hőssé és nemtelenné, áldozattá és hóhérrá a háborúban) talán aforizmatikus kijelentésekre való hajlama közelíti Flanagan regényét. A szövegindító kérdésen („Miért, hogy a dolgok kezdetén mindig ott a fény?”) kívül a cselekmény alakulásának bármely pontján, bármelyik szereplőt mintegy „félreállítva” megszólal a narrátori hang, és valamilyen frappáns, jól idézhető megállapítást tesz. Az éhező hadifoglyok szemében „egy rizsszem sokkal nagyobb lett, mint egy kontinens.”, a szeretett nő teste „megjegyezhetetlen költemény”, a fiatal katonaorvos szerint „az erény nem más, mint díszruhát öltött, tapsra váró hiúság.” „A jó könyv arra késztet, hogy újraolvasd. A kiváló könyv arra kényszerít, hogy tulajdon lelked olvasd újra.”
Az a már-már kegyetlen, distanciateremtő precizitás, amellyel a test működését, az érzéki szenvedélyt és a fizikai szenvedést ábrázolja, elsősorban D. H. Lawrence és J. M. Coetzee munkáit idézi. A testi funkciók gépies működésének ábrázolása felülírja a helyenként moralizálónak tűnő hangot.
A rabszolgamunkára fogott ausztrál hadifoglyok számára a halálvasút első látásra a dzsungelbe vesző cölöpök végtelen sora, amely négyszáztizenöt kilométeren keresztül halad a dzsungelben Bangkoktól Burmáig. Később egyszerűen így emlegetik: „a Vonal”, és az emberiség alapvetően két részre oszlik, azokra, akik átélték „a Vonal” szenvedéseit, és azokra, akik nem. Dorrigo számára a cölöpök jelenléte megmagyarázható, de „nem közvetítettek semmit. Mi egy vonal, mi a Vonal? A vonal valami, ami egyik pontból a másikba halad, valóságból az irrealitásba, életből a pokolba. (…) Távolság lélegzet nélkül, értelmetlen élet, haladás az életből a halál felé. Utazás a pokolba.” Holott a szíriai front, ahonnan az ázsiai dzsungelbe érkeznek, ugyancsak bővelkedett nehézségekben, esténként szétlőtt falvakban a holttestekből lakmározó sakálok üvöltésére tértek nyugovóra a katonák.
Japán fogva tartóik számára a Vonal ugyancsak egy rögeszme térbe vetülése. Nakamura, a dzsungelkörülmények és a teljesíthetetlen feladat miatt érzett feszültség súlya alatt drogfüggővé lett japán táborparancsnok szerint: „most már a japán szellem maga a vasút, a vasút pedig a japán szellem, a mi keskeny utunk a messzi északra, amely lehetővé teszi, hogy Basó szépségét és bölcsességét felmutassuk a világnak.”
Pierre Boulle 1957-ben megfilmesített Híd a Kwai folyón című regényének cselekménye ugyancsak a burmai Halálvasút építésekor játszódik, de míg ott az amerikai hadifoglyok hősiessége feszül szembe japán fogva tartóik embertelen kegyetlenségével, Flanagan ennél komplexebb megközelítést használ.
Először is Dorrigo Evans nem hős, csak egy huszonéves fiatal orvos, aki azon kapja magát, hogy rangidős parancsnoka lett néhány száz rabmunkára küldött hadifogolynak. Hippokrátészi esküt tett orvosként, és rangidős tisztként nem marad más választása, mint eszközök, felszerelés, gyógyszerek nélkül megpróbálni életben tartani minél többet a rábízottakból. Az ő tiszte lesz kijelölni, hogy az éhezéstől, trópusi betegségektől, kemény munkától legyengült emberek közül, a „betegek, nagybetegek és haldoklók” közül ki alkalmas a japánok által kiadott munkára. Vagyis ki az, akinek legalább halvány esélye van túlélni az aznapot. Sem orvosi szaktudása, sem gyakorlati érzéke, sem pedig belső morális tartása önmagában nem emelné ki a többiek közül, nem a rang, hanem az emberek bizalma az, ami parancsnokká teszi, akit a háta mögött úgy neveznek: Nagyfiú. Megérti, hogy a teljes kiszolgáltatottság állapotában embereinek a túléléshez szükségük van arra, hogy valakit maguk közül erősnek tartsanak. Amikor visszautasítja és a fekvőbetegek közt szétosztatja a (japán konyháról lopott) egyetlen szelet húst, tudja, hogy ezzel átment valamiféle próbán, hogy emberei bizalma ettől kezdve megingathatatlan, és ő immár kétszeresen fogoly. „Dorrigo Evans gyenge ember volt, akiből ezrek akarata és elvárása erős embert formált. Mindnyájan foglyai voltak a japánoknak, ő pedig a többiek reményének is a foglya.”
A Nagyfiú megfelel vállalt feladatának: operál érzéstelenítés és fertőtlenítők nélkül a szabad ég alatt, életét kockáztatva naponta tárgyal a japán fogva tartókkal, alkudozik a kényszermunkára küldendők számáról, és főleg megszervezi a tábor életét az étkezéstől a különféle trópusi betegségben elhaltak elégetéséig. (A Híd a Kwai folyón alapkonfliktusával ellentétben a tiszteknek itt nem kell dolgozniuk a vasútépítésen, ezért befogja őket a tábori épületek rendben tartására, betegápolásra stb.) Ugyancsak ő az, aki elnevezi a tábor részeit, az építkezés, a Vonal felé vezető utat például Via Dolorosának. Darabos, kultúrát, könyvet és főleg idegen nyelveket nem ismerő emberei számára ebből lesz rövidesen Dolly Rose, majd Rose. A katonák tömegéből kiemelkedő, néhány jellegzetes szófordulatán, tulajdonságán keresztül remekül megragadott figura neve is hangzásában, jelentésében jellegzetes „aussie” hangulatot hordozó név. Olyan emberek mozognak az Ezredes úrból Nagyfiúvá lett Dorrigo Evans körül, mint Lizard Brancusi, Rabbit („Nyúl”) Hendrick, Sheephead („Juhfej”) Morton, Bonnox Baker, az óriás Tiny „Csöpi” Middleton, vagy Darky Gardiner.
Bár az ausztrál hadifoglyok szenvedéstörténete áll a regény fókuszában, Flanagan árnyaltan ábrázolja a japán fogva tartókat is. Alapvető ellentét feszül a keleti és nyugati mentalitás között, az elsőben sokkal nagyobb szerepe van az emberi méltóságnak, sokkal nagyobb súlya a szégyennek, és sokkal kisebb jelentősége a testi szenvedésnek. A japánok szemében nem teljes értékű ember a hadifogoly, aki még ahhoz is gyáva volt, hogy ha győzni nem tudott, a szégyen elkerülésére a méltósággal teli véget, az öngyilkosságot válassza. A szenvedés, a magasztos (noha a japánok által ugyancsak megvalósíthatatlannak vélt) feladaton való munka, és a halál hozzásegíti a foglyokat ahhoz, hogy a gyávaság szégyenét lemosva visszanyerjék azt, ami az életnél fontosabb: a méltóságot. A japán katona számára, akit tisztként is azonnal felpofoz a feljebbvalója, ha bármilyen mulasztáson éri, a testi fenyítés messze nem tűnik embertelennek.
A regény cselekménye időben ide-oda mozog a háborút megelőző évek, a dzsungelfogság és a háborút követő évek között, hősét hol fiatalembernek, hol hadifogolynak, hol erre az időszakra visszaemlékező középkorú, majd idős embernek látjuk, mégis egyértelműen a Vonal mentén töltött idő a meghatározó. „Az öreg ember azt álmodja, hogy fiatal, és egy hadifogolytáborban alszik.” A Vonal építésével töltött idő mind a foglyok, mind a fogvatartók életét meghatározza. Dorrigo emberei nem találják helyüket az új, szabad világban, amely nem akar emlékezni az ő történetükre. „A legtöbben hamar meghaltak, különös módon, elvitte őket egy autóbaleset, öngyilkosság vagy valami alattomos betegség.” Nem sokkal a háború után a túlélők összegyűlnek emlékezni, és ártatlanul, nyilvánosan halálra vert társuk, Darky Gardiner emlékére egy borgőzös éjszakán betörnek a helyi halvendéglőbe, kihalásszák a halakat, és ünnepélyesen visszaeresztik őket a tengerbe.
Japán fogvatartóik, akik szintén az eszement építkezés foglyai voltak (hiszen ha a megvalósíthatatlan feladatot nem teljesítik, öngyilkosságot kell elkövetniük), eleinte maguk is elveszetten bolyonganak a háború, az atombomba ledobása utáni Japánban. Amint lenni szokott, a Vonal építkezésén a foglyokkal szemben tanúsított embertelen bánásmódért egyedül a koreai altisztet, a csupán parancsot teljesítő, világéletében, így a japán seregben is kutyánál alábbvalóként kezelt beosztottat ítélik halálra háborús bűnösként. A pszichopata Kota ezredes, akinek különleges szenvedélye, hogy klasszikus japán haikukat szaval, miközben térdelő foglyokat fejez le egyetlen mozdulattal, megbecsült vezetője lesz egy japán vérbanknak. Nakamura eleinte álnéven bolyong kihalt, romos városokban, majd lassan újraépíti életét. Hosszú ideig nem érti, hogyan válhatott feladatát maradéktalanul teljesítő jó katonából körözött háborús bűnössé. Hajdani ausztrál foglyaihoz hasonlóan őt is megjelölte, áldozattá tette ugyanaz az embertelenség, amelyet azok elviseltek. Azt is érzékeli, hogy a kegyetlenségnek, az embertelen erőszaknak talán megvannak a fokozatai, de felmentés éppúgy nincs számára, aki hadifoglyokat dolgoztatott halálra a dzsungelben, mint orvos ismerőse számára, aki fogságba esett amerikai pilóták tudományos céllal történő élveboncolásánál segédkezett.
A fogolytáborban Dorrigo Evans a kegyetlenséget tartja az ember meghatározó tulajdonságának. A maláriában meghaltak égetése közben csodálkozva kérdezi a legveszélyesebb munkát, a fertőző betegek ápolását önként vállaló hallgatag bakától: „Te még hiszel Istenben, Bonnox?” „Nemtom, ezredes, asszem, inkább az emberekben kezdtem kételkedni.”
Más megfogalmazási szinten, de Dorrigo Evans is ezt a végkövetkeztetést vonja le magának. „A világ nem változik, erőszak mindig is létezett és sosem szűnik meg, emberek halnak meg mások csizmája és ökölcsapásai alatt az idők végeztéig, mert az emberiség teljes történelme nem más, mint az erőszak története.”
Később a magány válik számára az emberi lét meghatározó elemévé. Ugyanez az ürességérzés, ugyanez az áthatolhatatlan vákuum veszi körül Nakamurát is, aki súlyos betegként (akárcsak Tolsztoj hősei, Levin vagy Pierre Bezuhov) meghatódva fedezi fel az emberi jóság, a gondviselő, cselekvő, egyszerű szeretet gesztusait felesége ápolásában.
Talán éppen ez Richard Flanagan regényének legfontosabb kérdése: hogyan fér meg ugyanazon emberben az irgalom és a kegyetlenség, a törődés és a nemtörődömség, hogyan lehet ugyanaz az ember egyszerre hős és áldozat, jó ember és gonosztevő? Ugyanakkor arra is figyelmeztet, milyen nehéz élni a túlélőnek. A magyarázatkeresés, a bűnösök felelősségre vonása, a próbálkozás arra, hogy a szenvedésnek valamiféle értelmet lehessen tulajdonítani, mind kudarcra ítélt emberi törekvés. Az őserdő rövid idő alatt benövi a halálvasutat, míg végül „nem marad más, csak a hőség és az esőfelhők, bogarak és madarak, és állatok és növényzet. Nem tudnak semmiről, és nem érdekli őket semmi. Az ember csak egyike a sokféle dolognak, ami mind élni akar, és az élet legmagasabb formája pedig a szabadság: amelyben az ember lehet ember, a felhő lehet felhő, a bambusz pedig bambusz.”
Richard Flanagan: The Narrow Road to the Deep North, 2014.
