Késés ötnegyvenkor – kilenc árulás

László Hajnalka: Festive Snapshot
De addig is te nem pihensz: a láthatáron lassan áthaladsz...A láncokat megoldod. S kutyáid szerte-vadásznak.S így kezdődik a hajnal. Füst Milán
1.Az aranysakál sehogy sem férhetett a fejébe. Talán csak a pásztorok konfabuláltak róla, ugyan honnan tudhatták volna, mi marta véresre azt a szerencsétlen állatot. Egyébként is, aranysakál tudtával csak dél-nyugaton és a Bánságban élt, de onnan is kihalt, az utóbbi időkben csak a befagyott Dunán jött át néhány magányos szuka a szerbektől, bolgároktól. Boreász arra gondolt, talán az Olt folyása mentén kapaszkodhatott át a Déli-Kárpátokon. Mert mi van, ha mégis? Ha valóban eljött őérte az a sakál, az életéért nyüszített hajnalban, sebzett lábaínával tért haza, vissza a Déli-Kárpátokon, vissza a Duna jegén, a szerb nádasokba.
Egy este föllapozta Brehm veretes Thier­le­benjét, hogy valamelyest maga is utánaszimatoljon Jákob angyalának. Patinás könyv volt, díszkiadás disznóbőrkötésben, simára vasalt, de még jól kitapintható erezet mélyre vert betűkkel, redőiben összeverődött piszok – az apai hagyatékból került elő, épp az apaiból, ezt valahogy most sem értette, amikor másodjára vette kézhez, hiszen az öreg Weisz szinte undorodott mindentől, ami az előző századhoz kötötte, bizonyára a saját életétől is, akik ismerték, tulajdonképpen meg sem botránkoztak azon, hogy önkezűleg vált meg tőle.
A Lapátfülű kutyák között talált rá, a Canis lupus L. és a Canis lupaster Ehrbg. szomszédságában. A Brehm-féle jellemzésből különösen három dolog ragadta meg a figyelmét, a többi javarészt száraz adatolás – habitusok, táplálkozás, élőhely, előfordulás, szaporodás, miegymás, az emberi figyelem remek és végtelenül apadt 19. századi vívmányai.
Először is az, hogy az aranysakált Sámson hozza hírbe, amikor a Szentírás szerint arra használja, hogy felperzselje vele a filiszteusok vetését. Másodszor, hogy „[a] sakálok szakadatlan éjjeli üvöltése néha teljesen tűrhetetlen; ha az ember a szabadban alszik, éjjeli nyugalmát tökéletesen megzavarja. Ezekután nem csodálkozhatunk, ha a keletiek a mindenütt gyakori állatot gyűlölik.” Harmadszor pedig, hogy „[az] indiai angolok az általánosan ismert és jellemző vonítást a következő szavakkal utánozzák: »Dead Hindoo! Where, where, where!«.”
Hogy Jákobnak angyalból is ilyen meggyalázott jutott, csak növelte Boreász együttérzését. Az aranysakált a láng tette szóvá, és a szó tette szótlanná – mintha nem is lett volna egyéb, mint szikra, amelyet végigszalasztottak az íráson, hogy ahol csak átrohan, belobbantsa a gyűlölet máglyáit.
De legkevésbé mégis csak Brehmet értette, aki, ha az angolnak – már-már érthető okokból – nem is, de az aranysakálnak igazán megkegyelmezhetett volna. De nem kegyelmez – egy nyúzókés kimértségével teríti szét a Thierleben lapjain, nincs az a nádas, bozót vagy erdő, ami elrejthetné hideg tekintete elől. Sakál csak így lehet angyal, mindentől, mindenkitől elhagyatva, a 19. századtól végképp elárulva.
Aznap éjszaka egy angyalsakállal álmodott, hajnalban semmi egyébre nem emlékezett, de a névre, angyalsakál, még igen.
2.A következő hónapokban hetente szállt vonatra a vak. Ugyanarra a vonatra, ugyanazon a napon, ugyanott. De nem úgy, mint a melósok kitérdesett nadrágjaikban, kitaposott bakancsaikban, áprilisban is ingre vett pufajkában, akik jönnek kialvatlanul valahonnan, mennek kialvatlanul valahova, viszik nájlonszatyorban, zsírpapírban a szalonnát, pityókakenyeret, a kávét, hozzák szatyorban a zsírpapírt, a szennyest, a gyárból a csavart, a műtrágyát, a szeszt, a pityókacukrot, a városból a kartus cigarettát, oltást marhának, disznónak. A vak sehonnan se jött, sehova se ment. Szemmel láthatólag a pregyinaiak sem ismerték, és azt végképp nem látta senki, mikor szállt le. Az árteret már zsíros fű verte fel, szinte egy szintbe hozta a töltéssel, a bárányok megfogytak és megsokasodtak, megsokasodtak és megfogytak, pásztor ugyanannyi, kutya ugyanannyi, a hagyomány súlyos és szilárd, leng a testek fölött, a Fény Őre – egymás közt így hívták az öreg kallert, nene Vasilét – napról napra hangosabban csoszlat a fülkék között.
Visszahúzódó ember a Fény Őre, mindig nedves, szinte remegő orrát mintha arca előtt hordaná. Elgördíti a fülke ajtaját, nem is kérdez már semmit, ha oda is néz, csak puszta udvariasságból, a szorongást szagról ismeri, megtenne bármit, hogy elfelejtse. Vasutasnak is azért állt még ’49-ben, alig 23 évesen. Nem tudta, hogy neveket el lehet felejteni, fel lehet gyújtani a pincében felgyűlt kacatot, könyveket, újságokat elégetni, de a szagokkal másképp áll a dolog. Azokat nem megjegyzi az ember, nem valamilyen másukat hordozza, a szagok ott vannak, önmaguknál is valóságosabban, benne a testben, beleégve a szaglóhámba, és ott is maradnak, hacsak másik szag ki nem füstöli onnan. Nem égette. Nene Vasile nyugdíj előtt áll, nem mindig tudja, hol van, nem is mindig érdekli, s ha véletlenül mégis, a fölszállók jegyeiből máris túl sokat tud, néha szándékosan roncsolja meg luggatójával az állomás nevét. Kínos pontossággal kapcsol világítást a folyosók végében. Szinte alig beszél, egyre csak hallgat – a zúgó lámpatesteket, a burák csücskébe hullafoltokat rajzoló rovarok zörgését, az uzsonnapapír recsegését, a kattogást, az embereket, válogatás nélkül bármit, bárkit. Ha van alkamas ember ezen a Földön kideríteni, honnan jön, hová tart a vak, az kétségtelenül ő az, ő, a Fénye Őre, nene Vasile, az örge kaller.
De nene Vasile nem tud meg semmit. Hiába nézi, hova szól a jegy, hiába is írja rajta, hogy Budești vagy Vadu Izei, mert leszállni senki, ő sem látja a vakot, mintha elfogyna, felszívódna a kattogásban. A Fény Őre, maga sem érti, mért – talán mert igazán kedveli Apostolu Jánost, vagy talán a vak szaga miatt, ami semmire sem emlékezteti, legkevésbé a szorongásra –, végül beadja a derekát, megígéri Apostolunak, hogy felderíti a rejtélyt. Hogyne tudná: ez árulás. Ez lesz az utolsó, nagyobb, mint egész eddigi élete, ez a jól belakott menekülés. Mert ha ő megígérte, akkor úgy lesz, akkor szóra bírja, kristályosabb lesz, mint a parajdi só, üledékesebb, mint a borvizes flakon segge, beszélni fog és izzadni, végül pedig, mint mindenki másnak, végül neki is szorongásszaga lesz, és ha neki is, ha tényleg, akkor a Fény Őre tudni fogja, hogy az út véget ért, mert nincsen út. Csak húgy, kamilla, gépolaj, a már foganás előtt megmérgezett embertest és az ő halálból kiforgatott halandósága.
3.Gólem esténként érkezik, és csak másnap délben megy haza. A budi közepén jön fel, és ott is megy haza, elnyúló szemcsés nyomokat hagy maga után, miután már hazakúszott, hogy emlékezzenek. Ha este mindannyian lefürdenek, azonnal érkezik, ha Ányuska is lefürdene, őt már a kád szélénél várja, hogy kiszálljon. Már nem félnek tőle, csak az egészen kicsik, a kamaszok tudják, hogy éjjel vigyáz rájuk. Gólem nem tágít, amíg reggel el nem kotródik az éjszaka. Jákób egy reggel felnyalogatja Gólemet, tudják, hogy rossz vége lesz, Ányuskának inkább azt mondják, hogy a mosogatóléből ivott. Ányuska nem kéne megtudja, mit művel Jákob, így is rosszul áll a szénája – Jákobnak is, Gólemnek is. Jákób kellett pupupúpnak kurva vásott kölkei mellé, még a végén kiszárad a világból, s a doktornak akkor ő mit mond, Gólemről meg hallani sem akar, mi ez a marhaság, a fos az csak fos, ázva még inkább, egyszer bele fognak nyuvadni mind, majd akkor lelkendezzenek. Egyébként is kukukushadás legyen ezekkel a haszid mendemondákkal, s Áronka kóserhúsával is kukukushadás legyen, Áronka sem Áronka, Botondnak hívják, ha nemec kérdi, ha ruszki, ha egyéb, az nem számít, Botondnak hívják, anyját-apját sose látta, beledöglöttek a nagy árba még ’36-ban. Bele, ’36-ban, világos? A többi gyerek röhögi, mikor napokra megkukul, egy kislány, aki nem tudja megjegyezni a Botondot, Báronkának hívja, s egy éjszaka, amikor Báronka még mindig azt hajtogatja, hogy Jákob nem Jákob, Jákob nem Jákob, Jákob nem Jákob, elmondja neki a titkát, hogy az ő nyelvén a báron az valami nemes, olyasmi, mint a király, igazán nagy úr mindenképp, és erősen jóságos.
4.Hat és fél ernyedt perc, Lugosháza, túlexponált, túl szabályos júliusi lugasok városa, az áthevült vasazatra idomított szőlőé, a kompenzálásé, ahol mindig bevár az olcsóbb, a húgyosabb, a köpködősből alacsonyan, a levegőtlenségtől szinte csípő alá szorítva – ülve épp jól érezni – végtelen klór- és cujkagőz terjeng, gennyedző fogak szaga, a besárgult szemfehérje szaga, a várakozók és a várakozókra várakozók szaga valamivel magasabban. A sör ihatatlan, vizes, nem inni bűn, hat és fél ernyedt perc, míg szemből átfut a magasabb prioritású négyhathathetes. De hat és fél úgy is, ahogy csak idegenek közt történhet meg – ernyedt várakozásban feszes tétlenségre ítélt testek egy túl, most legalábbis túl kényelmes padon, izzadás, szégyen és szeretet. Mindketten tudják, túl öregek, hogysem ne tudnák, nincs felderítve semmi, csak a gége, a hűvös porc becsülheti fel a kimondhatót.
Az egyik férfi például ezt mondja, ’sért a fény’, de fölfele néz, mintha mégsem bánná, ráadásul végigcsúsztatja széttárt, reszketeg kézfejét kevés szál haján, hogy semmi, a kevés se hulljon útjába. ’Nem vak?’ – kérdezi a másik, bár rosszul hallatszik, túlexponált ez is, mint a kertek, az idomított szőlő, ez az egész város. Rezgésbe kéne hozni a néma, a harmadik gégét, hogy tisztuljon a hang, így épp kevesebb, mint valószínű, hogy az öreg azt válaszolja, ’nem a fényre. Az mindig késik. Csak azt látom, ami éppen késik. Nem látok már semmit, ami időben van. A fény sosincs időben.’ Aztán kihagyás, mocorognak az ajkak, szinte látszik, ahogy mondatok csapódnak az archoz, szétterülnek, elsimulnak, hang sincs.
Most a szőlőindák összeroppantják a forró fémszerkezeteket, a kertek kimozdulnak a kerítések alól, a kép szaturálódik, fülsiketítő csikorgás válik le a felületéről, a széleken teljesen kiég, két férfi ül hamumezőben, hómezőnek látszik, elfeketednek az ajkak, alig látni valamit, csak azt a két ajkat redőről redőre, gyűrűs izmokat moccanásról moccanásra, arcukra havaz a fény, újra tiszta a hang, de nem nyelv többé – ha rögzítené a gép, a hangsávon katatón sistergés volna, olyanszerű, mint amikor teherautó platójáról homokot borítanak a mélybe. ’Ott semmi nincs – válaszol a fiatalabbik öreg, nem tudni, pontosan mire –, megálló az végképp. Ha egy percet is kések, azzal én elszámolni tartozom.’ ’Akkor egy percet se késsen – válaszol az öregebbik öreg, tenyere már a tarkóján babrál –, nem leszek, csak egyetlen rándulás a legjelentéktelenebb éjszakai járat menetrendjén, görcsös rándulás, amit két állomás között végérvényesen elsimít az ön jóravaló igyekezete.’ A fiatalabbik öreg felrázogatja ingujját a csuklójáról, a csalhatatlan Pobeda mánusait próbálja befogni, úgy mondja: ’Akkor hát késés ötnegyvenkor.’ Szemből a négyhathathetes, az érkezés rögeszméje – ahogy föllazítja a fényt.
5.Weisz Boreász jónevű orvos-gyógyszerész volt, a háború kitörése előtt saját patikát vezetett Zilahon. ’42-ben jött a behívó – fél év kiképzés, aztán a front. Még az év márciusában perzsára rendelték Váradra, ne fecsérelje magát a fronton, az egész országban híre ment Münchenben pallérozott elméjének, a nyelvet is beszéli, vinnék a Ruhr-völgyébe felügyelni a lőszergyártást. ’Scheisse, basszátok meg’ – mondta Weisz Boreász, őt eskü köti, hogy olyat nem gyárt, ami az ember kárára volna, kötszert azt még csak-csak, de azt sem szívesen, minek késleltetné, hogy elvérezzék ez a kurva háború. Boreász drágán fizetett visszakozásáért. Július első napjaiban elindult a Don-kanyar bevételére, az első sorokba küldték, Voronyezs ostrománál gránátrepeszek marták ki mindkét szemét, fogságba került, öt év Gulag. Pontosabban négy év, három hónap és két nap, bár az olyan elnagyolt érzéseket, mint a félelem vagy a remény hamar kiöli, megfinomítja a Gulag, a rab kiszakad múltból és jövőből egyaránt, megszűnik számolni, az éveket legalábbis mindenképp, alkalmatlanok az örökkévalóság feltérképezéséhez, az év- és napszakok még érdeklik, de azok is csak úgy, mint a cigeratta vagy egy csajka vizes főttkrumplihéj. A műhelyben világtalan létére is kitanulta az asztalosmesterséget, a raboktól olaszul, szlovákul tanult, később, hazatérve még jó hasznát látta – ha nem is pont az olasznak vagy a szlováknak, de legalább a nyelvek iránti érdeklődésnek.
Az üres gyógyszertárat már csak ’50 februárjában kapta vissza, addig meghúzta magát az épület hátsó, udvarból nyíló szobáiban, ahol tulajdonképpen korábban is hajléka volt. Egy pártfunkcionárussá avanzsált korábbi gyógyszertári asszisztense megbízásából útikalauzokat és prospektusokat kezdett fordítani románra a Szovjetunió irányába elköteleződött országok nyelveiről, ebből sikerült előteremtenie a mindennapit. Miután a háború éveiben az egymást váltogató seregek rendre elhordták az összes gyógyszert, gézt, kötszert és hatóanyagot, az egykori gyógyszertár ’45 után raktárrá vált, ’50-es visszaszolgáltatásáig itt tárolták a város marmaládé- és margarinkészletét. Amikor hét év után végre ismét betehette a lábát a ház frontjáról nyíló egykori drogériába, ujjbegyeivel centiről centire tapogatta ki a károkat. Épp csak a szekrényeknek, polcoknak, pultnak és néhány pipettának kegyelmezett a háború, de ezek is gyatra állapotban voltak, a marmaládé és margarin súlya meghajlította, máshol teljesen letörte, szétnyomta a könnyű üvegcséknek és tasakoknak tervezett bútorzatot, bár valamelyest enyhített a helyzeten, hogy az időnként ugyancsak itt raktározott halva olaja mélyen beitta magát mindenhová, pácként tartósítva a faszerkezeteket és nem utolsósorban a padlót. Weisz Boreász, latba vetve minden Gulágon szerzett jártasságát az asztalosság terén, illetve néhány korábbi elkötelezettje machinációja révén, akik időről időre némi nyers bükkel és kéziszerszámokkal járultak hozzá tervéhez, nekilátott a felújításoknak. ’52 októberében már a gyógyszerkészlet feltöltését fontolgatta a polcok közt föl-alá botorkálva, amikor az ajtó fölötti csengő megszólalt, köszöntötték a Román Népköztársaság emberei, ismertették vele a tényállást, hogy a román nép gyógyulását, jó közérzetét és az osztályhovatartozástól függetlenül mindenki számára hozzáférhető közegészségügyet szolgálandó talán üdvösebb – pont így mondták: üdvösebb – volna önként lemondania a helyiségről és beszolgáltatnia az államnak, a gyanús származására és pazar örökségére való tekintettel pedig tanácsosabb volna nem tiltakoznia, noha biztosíthatják afelől, hogy mindannyian nagyra becsülik a szomszédos baráti népek megismertetéséért tett fáradozásait, és mélyen együttéreznek a Gulágon történt meghurcoltatások miatt stb. stb.
Ez idő tájt kezdett egyre sűrűbben gondolni Jákobra, néha már szinte hallotta, ahogy lekuporodik, gerincét az ágy lábának veti, és elalvás előtt még gondterhelten szűköl egy sort.
6.Jákob, neve ellenére, jókora szuka volt. Pásztorok hozták egy augusztusi hajnalon Boreászhoz azzal, hogy az éjszaka aranysakállal verekedett a nádasban, legyen olyan jó, lássa el azt az állatot, ők visszamennek a nyájhoz, de holnapra, ígérik, érte jönnek, megtérítik busásan a kezelés költségeit, a kutyát pedig hazaviszik. Boreász ellátta a Jákobot, ahogy kérték, de a bal szemét nem tudta helyrehozni, elfáytolosodott a sebtől, megvakult rá, s hogy a pásztorok sejtették-e, hogy így lesz, vagy egyszerűen nem akartak olyan kutyát, amelyiket félholtra mar a toportyán, az nem derült ki soha, de nem jöttek érte. Boreász tulajdonképpen nem bánta, hogy vele marad az állat. A nevét is ő adta, arra gondolva, hogy az aranyfarkassal való megmérkőzés olyan lehetett számára, mint a bibliai Jákob összeakaszkodása az angyallal. Boreász idővel megbizonyosodhatott róla, hogy az aranyfarkassal történt incidens, ha ugyan valóban aranyfarkas volt, mint a pásztorok mondták, s nem valaki más, ahogy viszont bizonyos sebei sejteni engedték, csakugyan élete egyedülálló epizódja lehetett. Jákob ugyanis semmiféle haragvást nem mutatott sem állat, sem ember iránt. Pórázra nehezen szokott, hevesen és teljes lényével tiltakozott minden ellen, ami teste szabadságában korlátozta, de szüksége sem igen volt rá, önként és megrögzötten követte Boreászt mindenhová, elmaradhatatlanul, mint egy szőrös árnyék. Éjjel Boreász minden moccanására összerezzent, idegesen körözött, nyüszített az udvaron, amíg a mocorgás abba nem maradt. Néha annyira nyugtalanították ezek a moccanások, hogy már nem bírt visszaaludni, csak lihegett, nyáladzott tikkadásig az ajtó előtti keskeny betonpárkányon. Miután egy novemberi hajnalon Boreász felismerhetetlenné torzult, a habos nyáltól drótosra fagyott pofával, saját vizeletébe dermedve találta Jákobot az ajtó előtt, nem merte többé odakinn éjszakáztatni.
A behívó érkeztének másnapján felkereste a dadogós Ányuskát a Szilvaliget utcában, kérte, vegye magához a kutyát, amig ő a fronton szolgál. Ányuska csekély évi járadékért nevelt szegénygyerekeket, s mivel a szülőktől kapott pénzből nem hogy hivatásos orvosra, de rendszerint cipőre és élelemre is alig tellett, rendszerint Boreász kúrálta ki a gyerkőcőket mindenféle nyavajáikból. A Boreász iránti hálából, s mivel a gyerekeknek sem volt ellenére, Ányuska – Szűz Mária, Ferenc és egyéb védőszentek sűrű emlegetése közepette, s Boreász szavát véve, hogy ez a púp a hátára nem az ö-ö-ö-örökkévalóságig szól – gondjaiba vette a kutyát. Az első hónap Jákobbal – mesélte már ’47-ben Ányuska – maga volt a pokol. Falatot sem evett, csontra aszott, cafatokban fityegett a testén bézs bundája. Az éjszakákat átvonyította, nappal fénytelen szemét a fénytelen kapura meresztette. Egy reggel aztán váratlanul mégis berágott egy pofa füvet, vizet lefetyelt rá a mosogatóléből, isteneset okádott, s mintha attól a naptól ismét talált volna valami értelmet nyomorult életének. Védelmezni Ányuskát, a gyerekeket és a háztáji baromfiakat mindentől, mindenkitől és bármi áron. Vesztére, mert egy reggel rossz kézbe mart, amikor az az utolsó gyöngygyúkot ragadta volna nyakon. Az oroszok dögrulettnek hívták a játékot, ezzel ütötték el a tisztek az eseménytelenebb délutáni órákat. A kutyát a sínekhez drótozták négy lábától fogva, Jákobot a bal oldalára fordítva, hogy azért tisztán láthassa az érkező mozdonyt, fogadásokat kötöttek, az állatnak pedig egyetlen esélye maradt, ha az akkor még háborúidőben is poroszos pontossággal járó vonat, valamilyen csoda folytán, késik. Itt a dadogós Ányuska beszámolója elakadt. Eddig bírta elnyökögni Jákób történetét két napnyi megnémulás után a srác, aki Ányuska határozott tiltása ellenére lépett le a Szilvaliget utcai házból, hogy távolról elkísérje szőrös barátját a gyanús úton. Mire föleszmélt, a szája tele volt fűvel, a korábban lesként szolgáló csipkebokor összevagdosta arcát, Jákob pedig nem Jákob volt többé. Ányuska később azt mondta neki, bár kukkot sem értett az egészből, hogy az ö-ö-ö-örökkévalóság igazából csak egy kiejthetetlen, végtelen szó, s hogy mindig csak annak és ott és akkor kezdődik el, amikor nem lehet kiejteni. Ányuska sosem tudja.
7.Kutyával a peronra tilos! – hallotta az inkább hisztérikus, mintsem határozott kiáltást. Kikönyökölt a mozdonyablakba, de nem látott senkit, csak egy botorkáló vakot, aki érthetetlen módon mégis megtorpant, mintha a botja görgős végén valóban lett volna valami egyéb, mint zörgés és repedezett, felpattogzó beton, ami folyton kizökkentette a bot egyenletesen pásztázó-tapogatózó útját. Kutyával tilos! – másodjára már egészen elcsukló, szinte nyüszítésszerű volt a mondat, Apostolu pedig, aki változatlanul a mozdonyablakból követte a történéseket, rájött, hogy félreértés történhetett, hiszen a hirhedten bogaras pregyinai állomásmester a valaha túl alacsonyra épített, majd később ezt korrigálandó bézs olajfestékkel túl magasan felmázolt ablakból nem láthatta, hogy a vak öreg nem egy rakoncátlan, jobbra-balra szimatoló-cikázó kutyát sétáltat a peronon, hanem a botját maga előtt félkörívesen oda-vissza mozgatva próbálja kitapogatni az esetleges akadályokat.
De az öreg akkurátus mozdulatokkal már fel is kapaszkodott az egyik vagonba, bizonyára már a fülkéjét is megtalálta, így a rosszmájú rágalmazás, melynek alaptalansága – az elcsukló második figyelmeztetésből ítélve – valószínűleg már a pregyinai állomásmesternek is feltűnhetett, részint engesztelés, részint bűnbocsánat nélkül maradt, s mint temetetlen halottak lelke, elűzhetetlenül és mindörökké ott ragad a pregyinai állomás peronja fölött.
A szerelvény elvadult cserjésen keresztül gördült ki Pregyináról, évek óta nem gondozta senki a határt. A cserjés mögött a Szíjas puszta terült el, legalábbis így mondták neki a helyiek, nyugatról hosszan a Választó folyó szegélyezte, keletről a valamivel kanyargósabb, a pusztát lassan, de kíméletlenül összeszűkítő országút. A puszta finom horpadásaiban itt-ott még tartotta magát a hó, foltokban az öreg, ritkás tavalyi fű alatt már megindult a sarjadás. A Szíjas pusztára szokták kiterelni a kora tavaszi hónapokra a juhokat, itt kapnak erőre azok a növendékek, amelyikek nem csecs alól kerülnek vágóra még februárban. Aztán ortodox húsvét környékén megint megritkul a nyáj. Ha elég kitartón, tavaszról tavaszra, évről évre figyeli az ember a pusztát, ahogy csak Apostolu figyelheti, valami elemi benyomása támad a pregyinai népekről: hiába fogyatkoznak lélekben, hiába mászik fel a határból a bozót a falu házaira, hiába, hogy lassan nem hogy embergyermek, de egy cső kukorica sem nő itt, ugyanakkora a nyáj, s ugyanannyi bogáncsos oldalú kutya őrzi. Az emberek unalmukban, szomorúságból, gondűzésből kétpofára eszik az állatot, saját testehúsuk gyarapodásában látnak megmaradást, hagyománynak hívják, s azt mondják, a fiatalok mind otthagyják a falut, mert nem akarnak őseik hagyományai szerint élni, elárulják, két lábbal tiporják a hajdani rendet, mert ilyenek ezek, egyre bolondabb a világ, s mindegyik csak a maga boldogulását nézi.
De a bárányokat idén még nem hozták elő az istállósötétből, Apostolu János nem is gondolt a pregyinaiakra, csak hagyta belegyűrődni magát az éledező pusztába. Közben az a furcsa gesztus járt a fejében egyre, az az apró megtorpanás, hogy mégis mi végett, ha kutyának még írmagja sem volt a környéken, nem hogy a peronon. Minél távolabb szakadt a cserjés, annál arányosabban terült szét a szerelvény kattogása a pusztán, végül a tér és a hangzat katatón cserebomlása, a rádiósistergés és mozdonymagány, na meg az a bő negyed órányi tétlenség, amivel a pusztát rutinosan felhorzsoló gép ajándékozza meg vezetőjét, arra indították Apostolut, hogy engedjen kíváncsiságának. Arra gondolt, ’most meghallgatom ennek a pregyinai marhának az ostoba óbégatását, de úgy, ahogy csak a vak hallhatja, most megvakulok, amíg enged a puszta’.
Megvakulásnak éppenséggel nem nevezhető az a félszeg hunyorgás, amit a megvakulás gyanánt művelt, de Apostolu érezte – ez máris több, mint amit remélt – ernyedt halántékán motozni a rézsútason beverődő fényt, s először életében az volt a benyomása, hogy koránál fogva-e vagy valami egyéb miatt, de kivékonyodik, hogy egész testén, kiváltképp a szemhéján, bármennyire szorosan csukja is le, áthatol a fény.
Hogy a vak, ha tehetné, akadálymentes világban élne, hogy inkább a pusztát választaná az erdővel, a síkot a dombsággal vagy hegyvidékkel, az üres szobát a zsúfolttal szemben, a legnagyobb tévedés. Bármennyire is meglepte, arra jutott, hogy inkább lenne hegyek közt vak, ahol van min megütköznie, fennakadnia, összehorzsolódnia, mint a pusztán, amely kíméletes, de gyilkos, símaságával és tágasságával utak végtelenjét kínálja, aztán a bőkezű adakozás után kíméletlenül elveszejt. De persze az is meglehet, és ez végképp elbizonytalanította, hogy mindannyian vakok maradunk a puszták lappangó domborzatára, hogy csak a szemünknek hiszünk, de csak azt látja az is, amit látnia szabad, s ha választhatna, talán mégis inkább pusztai vak lenne, hogy megtanulhassa a puszták mélyebb domborzatát, amit a látó szeme sem lát, csak az állaté talán.
Végül, s nem is épp rosszkor, mert lassan a puszta szűkületébe torkollt a vonat, ahonnan a sínek a folyó mentén, valamelyest elszakadva az országúttól jókora kanyart vettek Békáskút irányába, arra jutott, hogy ha fölöslegesnek nem is épp fölösleges, de mégis csak árulás ez a képzelgés, elárulása mindazoknak, akik hiába nyitnák ki a szemük.
8.Csak a hideg fém, csak a hideg emlék, hogy kapaszkodik az elemlámpa hideg nyelébe. Esik. Jó ez a megsokszorozódó hidegség, mintha az utolsó darabjai volnánank valaminek, ami még valószínű. Az elemlámpa szánalmas pászmát vet a töltés tövébe, nyirkos fűcsomók, mint egy-egy csokor olajos penge önkényesen széthajigálva. Csak a füvek válaszolnak a fényre. Az éjszaka a világosság keramitfalára zaccoz. A testek sercegve-csikordulva kerülnek vissza egy élesebb homályba, ahol épp késik a fény, épp késnek a vonatok, semmi sincs időben, de csak éppen nincs, szinte áldozón, magamagát a pontosság illúziójában mérsékelve, a dolgok pedig csak úgy adják maguk oda, ahogy nincsenek. Jákob nem Jákob, Boreász nem Boreász, a várakozás sem várakozás – aki átkel, annak nem neve többé a neve.
Amikor Apostolu nene Vasile temetésén arról faggatja a pregyinai állomásmestert, nem emlékszik-e arra a botrányos pirkadatra, amikor kutyát látott pregyina makulátlan peronján, az csak ingatja tokás orcáit, kaláccsal, kolbásszal traktálja Apostolut. Hogy volna-e egyáltalán mire emlékeznie, vagy csak szégyenből hallgat, nem derül ki – nehéz emberek a pregyinaiak, aki a szavukat kétségbe vonja, a hagyományaikkal játszik. A hagyomány súlyos, fekszik a testeken.
9.