Kertvárosi keringő* (Részletek)

Erőss István: Dialogue videorészlet
Egyszer mind elmegyünk onnan, ahol megszülettünk. Ki huzamosabb ideig távozik, ki ideig-óráig. És észrevétlenül majd a végső elmenetel órája is eljön. Elmarad a napsütés, nem kóstolunk többet finom gyümölcsöt, a bölcsőt mások ringatják. Maradnak a kertek, a harangok, az esték és hajnalok, a csillagok, a város, amely nélkülünk pusztább lesz.
(…) Elkerültem szülőhelyemről, aztán visszatértem. Mint egy érzelgős filmben. Pedig ez nem az illúziók játéka. Egy híján két évtized után bezárult a kör. Amibe beletartozik a Háromszög, a Tér, az Utca, a Meredek, a Grund és nem utolsósorban a Ház. A kör megszakadt, a gömb kipukkadt, az egyenes életvonalon megtört, amikor kényszerűségből elhagytuk a szülői házat. Három és fél évtized után idegen környezetben ébredtem, a jól ismert utcák, terek helyett ismeretlen helyeken jártam, de a lelkem mindig visszavágyott oda, ahol Marton Lili gépelte írásait egy tetőlakás teraszán, Kiss Jenő költő vásárolt a szomszéd üzletben, ahol annak lánya, Dalma volt az üzletvezető, vagy Méhes György őszes feje bukkant fel rendszeresen a sarok mögül. Kovács István, az Ajaxot megreformáló, világhírességekkel parolázó fociedző is felbukkant néha, a csodás Ruha István hegedűművészbe is belebotlottunk – feltéve, ha nem éppen a világot hódította. Akkor nekem még nem voltak „valakik”, csupán kedves bácsik és nénik, akik belakták a környezetemet.
Költözés után szüleim még hat évet éltek. Ha nekem harmincvalahány évesen traumát okozott a költözés, ők egyenesen tragédiaként élték meg. Gyakorlatilag azt a helyet hagyták el, ahol legszebb és legtermékenyebb éveiket élték le. Soha, de soha arra a környékre nem mentek többet. Én is félve. Úgy éreztem, nincs mit keressek ott. Nem tartozom oda. Sírás fojtogatott, ha olykor, nagy ritkán mégis arra jártam. Megannyi élmény, emlék, barátok, szomszédok, nevetések meg sírások, szerelmek és szakítások kötöttek oda ezer meg ezer láthatatlan szálal. No meg a Ház. Ami megvan még. De nem olyan. Elmenetelem után idegen lettem saját szülőhelyemen…És lám, mégis körbejárunk: a tervektől a lemondásig, az örömtől a bánatig, a nemléttől az elmúlásig. Bölcsőtől sírig, háztól házig. És bár a tér valószínűleg végtelen, néha mégis bezárul a kör. Visszafordulunk oda, ahonnan indultunk. A Házhoz. A Térhez. A Háromszöghöz. A parkhoz és a régi kerítésekhez. Gyarló önmagunkhoz. Akár egy gyönyörű keringőben: eltávolodva egymástól, de lépésenként mindig visszatérve a kiindulási ponthoz.
Életem immár nagy részét itt éltem le. Szinte minden a kertvárosomhoz köt: a házak, az utcák, a kerítések, a fák és a parkok, a barátok és ismerősök. És még egy helyhez kötődöm szorosan, ami emlékeimben, egyéniségem formálásában, emberré válásomban legalább olyan fontos helyet foglal el, mint a kincses Kolozsvár. Ez pedig szüleim szülővárosa, nagyszüleim otthona, a felhőtlen gyerekkor színhelye: Temesvár. És abban is elsősorban a Gyárváros. E kettőről próbálok megemlékezni úgy, hogy lehetőleg kerüljem a túlzott, csöpögős nosztalgiát, de elevenítsek fel néhány élettörténetet, megtörtént eseményt – még ha nem is mindig a legszebbek közül valók. Hiszen minden mi vagyunk: a jó és a rossz összegezése, elődeink és utódaink emlékezete, a megtörtént és megtörténhető dolgok summája. Nézzük hát, mit hoztunk és mit viszünk magunkkal ebből a hol gyönyörű, hol meg pokoli világból.
(…) Biztonságosnak számított a negyed, a legsúlyosabb bűncselekmény, amire gyermekkoromból emlékszem, az volt, hogy a szomszéd garázsából elloptak néhány kanna benzint. Forgalom alig volt, néha kiültem a Három püspök téren a kispark egyik korlátjára, és felírtam az Attila útról felkanyarodó kocsik rendszámát. Estére nem gyűlt össze több a lapon, mint 20-25 szám. Sokáig azt hittem, ezzel a szórakozással egymagam vagyok, megijedtem, hogy ez valami betegség, aztán később örömmel értesültem, hogy más gyerekek is számolták az autókat, írták a rendszámokat. Senki sem tudta megmondani, hogy mire volt jó. De legalább megnyugodtam, hogy nem az egyetlen hülyegyerek vagyok a városban. A gyér forgalmat úgy is fel lehetett mérni, hogy szinte egész nap az utcán fociztunk, és a szüleinknek nem kellett azért aggódniuk, hogy elüt valami. Ha néha arra tévedt egy gépkocsi, aki észrevette, elkiáltotta magát, hogy „autóóóóó!!!”, megálltunk egy percre a játékkal, majd folytattuk, ahol abbahagytuk. Más típusú kocsit, mint Daciát, nem is nagyunk láttunk, az egyik szomszédunk Renault-ja, vagy a másik szomszéd rozoga Moszkvicsa már csodaszámba ment. Ebbe a környezetbe születtem bele, úgy gondoltam, itt alapítok majd családot, a pajtások is mind itt maradnak, és azt is hittem, ha majd eljön az időm, innen távozom az örök nyugalomba. Enyhén szólva naiv voltam…
(…) A temető nem volt távol tőlünk, előbb tudtam, hol van az, mint az óvoda vagy az iskola. Egy sírunk van, az is szerény, fedetlen, és a domb tetején, egy nagy fa árnyékában húzza meg magát. Elsőnek anyai nagyapám, Dénes lett oda eltemetve. Akit sosem ismertem, de már gyerekként tudtam, hogy a családnak fontos volt megőrizni az emlékezetben. Kérdezték olykor a nagyok, kihez viszek gyertyát? „Ismeretlen” nagyapámhoz – mondogattam, már-már büszkén, hogy nekem is van valakim a Házsongárdban.
Világításokkor nem volt felhajtás, nem volt sírás és rívás, nem volt virágerdő a sírján. Anyám és apám fogta a kezem, nagymamával karöltve csendben felballagtunk a jól ismert, kanyargós kisutcákon a temetőig. És bár nem potyogtak a könnyek, gyerekként is rájöttem, fontos pillanatok ezek. A gyertyák lángja feloldotta az est hidegét, sokszor éreztem úgy, ezek a család legmeghittebb pillanatai. Amikor igazán együtt vagyunk, és mindenkit megérint „ismeretlen” nagyapám őrző emléke.
(…) Bakatársaim között akadt egy Suceava megyei srác, valami Istentől elfeledett faluból jött, embert ritkán látott a katonaságig, nemhogy magyart. A sors úgy hozta, hogy elég gyakran osztottak be egymás mellé különféle akciók során. Idővel elég jól kiismertem társamat, hamar rájöttem, hogy geopolitikai helyzetéből következően nem sokat tud a világról. Sőt Romániáról sem. Nagy általánosságokról dumáltunk, de többnyire mélyen hallgattunk. Aztán egyszer szóba került, honnan jöttünk. És minek. Mondom, Erdélyből, Kolozsvárról. Azt kérdi a kolléga, az hol van? És akkor a kisördög előbújt belőlem. Mondom neki, Erdély régen Magyarország része volt, most önálló állam. Jó, jó, de akkor mit keresel itt? – kérdi. Magyarázom, hogy tapasztalatcserére küldtek, mert létezik valami nemzetközi egyezmény Románia és Erdély Köztársaság hadseregei között, évekig készítettek a küldetésre, megtanultam románul is, bla, bla, bla… Többet nem mondhatok, hadi titok – tettem hozzá suttogva. A kolléga bölcsen bólogatott, majdnem megesküdött, hogy senkinek sem árulkodik Erdély Köztársaságából jött kollégájára, pecsét alatt őrzi majd a titkot. Előbb azt hittem, hülyéskedik. Aztán, amikor néha titokban rám kacsintott, mintha csak mi ketten tudnánk, hogy Elvis valójában él, kezdtem hinni, hogy bedőlt a mesének. Mielőtt áthelyezték egy másik egységhez, megkeresett. Elkérte a címemet, le is írtam neki: Kolozsvár, Erdély Köztársaság, Kossuth Lajos utca 10. A lelkére kötöttem, csak akkor írjon, miután leszerelt, mert az állam nem szereti, ha külföldről érkezik levél, megüthetem a bokámat. Nem tudom, vajon megkereste-e később Erdély Köztársaságot a térképen. De én azóta is várom román barátom levelét…
(…) Rosszabb időkben az mentette meg családunkat, hogy olykor megjelent egy nagybajszú bácsika székely harisnyában, fekete csizmában, zekében és kalapban, lepakolt két-három zsák pityókát a teraszon, oszt ezzel átvészeltük a telet. A székelyföldi rokonok gondoskodtak rólunk, bár sosem tudtam, éppenséggel ki az a kedves bácsika vagy nénike, aki ideig-óráig ellátott bennünket némi krumplival. De személye imába volt foglalva…
Azt mondják, a kommunizmusban azért nem halt senki éhen, mert abszolút mindenkinek volt egy ismerőse, vagy az ismerősének volt egy ismerőse, akinek volt egy ismerőse, aki némi indexen lévő prohibíciós kaját be tudott szerezni. Így jutottunk például mi is ünnepnapokon húshoz. Szüleimnek volt egy részeges barátja, aki körzeti rendőrből lett vágóhídi inspektor. A fickó, mikor kilépett a húsüzemből, még a kalapjában is szajrét hozott ki. Amikor néhanapján beállított hozzánk is az „áruval”, azt az egész család megkönnyezte. Flekkent sütöttünk, és egész nap ünnepeltük jótevőnket.
(…) Pelcz úr, akinek családja a Hold utcai házunk udvarán közvetlen szomszédunk volt, a cipészmesterséget űzte. Gyerekkoromban már régen nyugdíjas lehetett, de naponta kiült az ajtójuk elé, elővette szerszámait, és bütykölte a cipőket. Pelcz bácsit mindenki urazta, innen is látszik, hogy a szakmának volt még tisztelete az emberek körében. A hatvanas évek végén, a hetvenesek elején működött, amolyan illegalitásba vonult úri cipészként. Illegalitásban, mert soha senkitől nem hallottam, hogy az államnak dolgozott volna. Ez sok szakemberrel előfordult azokban az években, a háború előtt magánműhelyeket tartottak fent, aztán az államosítás után nem akartak részesei lenni az új rendszernek, és bár szinte mindenüket elvették, otthon dolgozgattak tovább megmentett szerszámaikkal a régi klienseknek. Ezt viszont a nyugdíjuk sínylette meg, hiszen kevés hozzájárulást fizettek az államnak, így aztán szinte életük végéig gürizni kényszerültek ezek a remek mesteremberek.
(…) Nagyapám nem engedte dolgozni az asszonyát. Ennek semmiféle filozófiát nem tulajdonított – sem ő, sem a környezete. De hetvenévesen is megfogták egymás kezét, és mérhetetlen szeretettel néztek egymás szemébe. És nagymama büszke volt, hogy a maga módján szolgálhatta családját, becsülettel felnevelte fiát és részben unokáját, és nagyapa sosem kérkedett azzal, hogy évtizedeken át – ahogyan annak idején megfogadta: amíg élt és mozgott – családjáért munkálkodott. Imádták egymást, és tanúsítom, hogy nagyszüleim sosem veszekedtek. És ez elsősorban végtelenül elnéző nagyapámnak volt köszönhető. Sokszor hallottam a következőket: „Lajcsi, hozd kérlek ide azt az izét…” Nagyapám feljebb tolta a szemüvegét. „Mondom, hozd ide azt a micsodát!” – mondta hangosabban nagymama. Az öreg angyali türelemmel nézett rá. Nagyanyám majdnem kiabálva: „Hát nem érted? Hozd már azt a hogyishívjákot!” Nagyapám, beletörődve a lehetetlenbe: „Nem értem, Pösze, de mindjárt hozom…”
(…) Nos, hát így vagyunk mi, itt ragadt barátaim. Nem kell már sok, és elmondhatjuk, hatvan éve koptatjuk magunk alatt a földet, és még mindig nem tudjuk, mi végre vagyunk itt. De ha nem is mindig tudjuk, hova tartunk, legalább az legyen tiszta számunkra, honnan jöttünk. Nem tehetünk róla, hogy ide születtünk, hogy 16 évesen a Duna-csatornán kötöttünk ki őrült pártaktivisták kívánságára szocializmust építeni. Arról sem, hogy 18 évesen a szeku faggatott képtelen dolgokról, amiket eszünkbe sem jutott elkövetni. Fél életünket egy elmebajos diktatúrában, a másik felét hazugok és kétszínűek társaságában éltük le. Egyik sem jobb, mint a másik. Harminc év alatt eltűntek álmaink, elszálltak reményeink. Csak a pofánk járhat – ki tudja, meddig? Itt vagyunk, ahol soha sehova sem érkezik senki, hiába indul el. Ahol minden a véletlenre van bízva. Gondolkodhatunk azon, mi végre vagyunk itt, ahol győzött a hazugság, a butaság és a felületesség az értelem felett, ahol gazfickókból népeket szédítő próféták lettek. Gondolkodhatunk, de már nem érdemes. Elvesztünk, és ezt jó, ha fejünkbe véssük. Hangtalanul és arctalanul úszunk a szennyes áradatban cápáktól körülvéve.Nekünk nem jutott a fényből, sem a szentbeszédből. Sosem mértek minket egyforma mércével. Tényleg csoda, hogy nem lettünk a vétkeseknél vétkesebbek.
Háború és forradalom közötti időszakban születtünk. Sosem hordtunk fegyvert, mégis mindig harcban voltunk valamivel. Hogy mivel – azt bizony mindig mások mondták meg. „Hol van már a tavalyi hó?” – kérdezgetjük válaszra sem várva. Tudom, nagyot változott a világ: ami volt, már nincs, ami ma van, az hamarosan nem lesz többé, és nem is keresem a tavalyi hó nyomát. Így forog körbe a világegyetem, mi pedig a kispadról nézzük a váltakozó korok forgatagát. Ám néha mégis megcsap a hátam mögött hagyott évek szele. Bár ugyanott lakom most is, abban a kertvárosban, ahol fél évszázaddal ezelőtt kergettem az álmokat meg a lányokat, és szánkóval vagy rögtönzött sítalpon ereszkedtem alá utcánk hótól fedett kacskaringóin, a meredek ma már nem tűnik annyira meredeknek, a gyerekek sem annyira soknak és vidámnak, és a hó sem omlik a háztetőről a nyakunkba. Mindnyájan elmegyünk egyszer. A fákkal, a házakkal, a kertekkel együtt mi is eltűnünk a semmiben. Jönnek mások, akik már nem emlékszenek ránk, a térre, a kövekre, a hófödte tájra, a jeges utakra, és majd nyári kalandjaink is köddé válnak.
Hát így vagyunk, itt ragadt barátaim.
Egyelőre maradtunk még néhányan a ringatózó fák alatt, a folyók mentén, a város zajában, kik olykor visszanézünk. Néha megtörve, de egyenes gerinccel, „… annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” van, amire emlékezzünk! És, ami a legfontosabb: míg létezünk, emlékeink is tisztán megmaradnak bennünk.

* A szerző Kertvárosi keringő című kötete az Exit Kiadó gondozásában készül kiadásra.