Keressetek. És találtok?

Amikor először láttam Kevin Carter hatalmas port kavaró fotóját, A keselyű és a kislányt (A küszködő lány), mérgemben sírva fakadtam. Az volt az első alkalom, hogy a művészet és etika viszonyának rétegzettségével, eldönthetetlenségével találkoztam. Később aztán egyre többször találtam szembe magam azzal, hogy ez a kapcsolat milyen sokszor volt parázs viták kirobbantója, s hiába a l’art pour l’art elefántcsonttoronyba zárt költője vagy a Paul de Man-vita, a kérdés pluralitásában továbbra is posztmodern marad. Számomra ezért is volt annyira sokatmondó Papp-Zakor Ilka új regénye, A hasbeszélő visszhangot keres, hiszen a mű tétje nem is a válaszadás igénye (erre nem is tesz kísérletet a szerző), sokkal inkább a határok körvonalazása, kibillentése.

A szerzőnő második regénye nyelvileg nagy ívű fejlődést mutat, míg a karakterek és történetszál ezúttal is hozza a korábbi kötet sajátos, patchworkszerű megoldásait a szöveg több szintjén is. A mű vázát három, minden apró arcvonásra, kézmozdulatra és fintorra figyelő részletességgel megrajzolt szereplő adja. A hasbeszélő, művészi halhatatlanságra vágyó Zoltán fia születése után már nemcsak a színpadon áll tótágast, de mindennapjai is felfordulnak: az autista Tomi közelsége szubverzív, a szónak szinte valamennyi értelmében. A fiú jelenlétének felforgató ereje metonimikusan a regény prózapoétikai megoldásaira is kiterjed: a cselekmény, a történetmesélés sokszor válik zavarba ejtővé. A narráció sajátos módon van például összefércelve: a történetszálba folyton beékelődnek a bűvészmutatványok lírai, játékos leírásai, illetve történeti és technikai szócikkek, részletek egy nem létező szakkönyvből, A hasbeszélés gyakorlati kézikönyvéből.

Ezeknek a hozzátoldott egységeknek az egyik következménye, hogy a szövegfolyam gyakran megbicsaklik, a fikció válik ténnyé, így a valóság illúziója felfüggeszti a hétköznapit, karneváli világrendet hozva létre, melyben bármi megtörténhet. Az előreláthatatlanság az egyik legerősebb feszültségtengely, olvasás során a befogadóban kristályosodni kezdő értelmezési lehetőségek újra és újra képlékennyé válnak. Ugyanakkor ez éppen az egyik legizgalmasabb játékra is lehetőséget ad: hagyni, hogy a szöveg felülírja az elvárási horizontot, megmutassa, hogy mi az a több, ami csak a már meglevő értelmezési kereteken kívül válik láthatóvá. Mondjuk az, ahogyan egy SNI-s (speciális nevelési igényű) gyermek szülője megtanulja szeretni a legnagyobb félelmét, azt, akinek nem lenne a bőrében. Hogy a szeretet tanulható, az leginkább a harmadik szereplő, Vera kapcsán nyilvánul meg: óvónőként folyton, szinte már önironikusan ismétli, hogy neki kötelező szeretni. Így (gyakran láthatatlanba átcsapó munkája és személye összefolynak, az elmosódott korlátok pedig képtelenné teszik arra, hogy nemet mondjon. Ebből fakad aztán az, hogy a zárlat minden biztosítékot kiver, legalábbis nálam biztosan: bár megadja a nyitott vég lehetőségét, erősebbnek érzem a determinizmusba hajlást, ezzel pedig a szabad akarat többször előkerülő lehetősége ismét csorbul. A ciklikusságot (s ezzel az emberi sors megfellebbezhetetlen limitáltságát) domborítja ki az is, ahogyan a különböző évszakok jelölik a kötet nagyobb egységeit, tavasztól tavaszig. Ez a felosztás, noha kissé klisésnek hat, a változás és változtatás lehetőségeinek koncepciójára olyannyira ráerősít, hogy ezúttal a sablonos struktúra elnézhető marad.

A főhősök alkalom szülte egy háztartásba való kerülése úgy hat, mint az esernyő és a varrógép véletlen találkozása a boncasztalon: egyszerre szürreális és a legtermészetesebb összetartozás. Az ilyen típusú esetlegességnek a (fel)vállalása teszi képessé a különböző karaktereket a vásári humor mindennapokba való integrálására. A történetben újra és újra felbukkanó furcsaságok, mint például a szellemek vagy a rejtélyes kőmadár, egyrészt ráerősítenek az élet burleszk jellegére, néhol azonban megemlített, de elvarratlan szálakként hatnak. Vera, Tomi és Zoltán karaktere, viszonyrendszere végtelenül cizellált, organikus és szétszálazhatatlan, nagy erénye a valóságteremtésnek, hogy nincs meghatározás, mely ezeket a kapcsolódási pontokat beszűkítené egyetlen megnevezésre. Ellenkezőleg, egymáshoz való viszonyulásuk kiszélesíti a család fogalmát. Amit azonban a narráció felépítése már nem képes magába fogadni, az a három szereplőnél több karakter, mintha már több nem férne bele: a nagymama csupán komikumforrás, Vanda hiányzik, Zsuzsi sematikus mellékszereplő, Andreas pedig szinte egyetlen funkcióra redukálódik. Nem csoda, hogy néhány helyen problematikussá válik a nőábrázolás: az anya hiátusa folytonosan aposztrofálódik, így Verára hárul a teljes női nem reprezentálása.

Művészregényként a szöveg olyan kérdéseket érint, mint a művészet hatósugara, az opus magnum lehetősége vagy éppen lehetetlensége, illetve a művész alakja, melyhez ezúttal a bohém toposzát is hozzákapcsolhatjuk. Az elbeszélés világa eleve felvetendő (ha nem is megválaszolható) kérdésként kezeli a személyiség autonómiáját: minden entitás hangja kölcsönözhető, Zoltán mutálása után nem is saját, hanem az apja hangján szólal meg és szólaltatja meg saját fiát, Tomit is, Vera pedig sok esetben mintha csak Vanda vagy az utolsó német nevelő helyettesítője lenne. Innen nézve izgalmas olvasati lehetőséget villant fel a szöveg: az identitás legfontosabb attribútuma lehet éppen a felcserélhetőség. Ha pedig minden fel- és átváltható, akkor az efemeritás lesz az a centrális elem, amely fontos értelmezési keretet adhat. A hasbeszélő munkaeszközei, a hang, a zaj és a szó múlékonyak, így kérdés, hogy mit kezdhet velük a művészet, mely éppen az örökkévalóság felé aspirál.

Az egyik válasz a performansz: Zoltán előadásai leginkább artefaktum nélküli, jelenlétet teremtő bűvészmutatványok, melyek hozzáférhetővé teszik a legesetlegesebb tárgyak és élőlények lelkét is. Ezen a vonalon látszik exponálódni a művészet etikai dilemmája: a mások hangjának kölcsönzése, kölcsönvevése lopás, a hasbeszélés hatalmi viszonyt feltételez, erőszakot, adott esetben a hierarchia újratermelését segíti elő. Művész szereplőjével analóg módon pendít meg hasonló kérdéseket maga a kötet is akkor, amikor az autizmust, egy, a többség számára másfajta létezést, érzékelést és világlátást emel a középpontba anélkül, hogy romantikus mázzal vonná be vagy ráerősítene a sztereotípiákra. A hasbeszélő visszhangot keres úgy lesz problémacentrikus irodalom, hogy közben nem lép vissza a pedagógia szárnyai alá, nem didaktikus, nem domesztikál, és nem is használja ki az olvasó voyeurizmusát. Papp-Zakor Ilka prezentál, közben pedig a vállalás tényét és súlyát hordja. Fel- és megmutat: a dührohamokat, a folyamatot, melynek során Tomi megtanul simogatni, vagy az olyan emberi helyzeteket, melyekben a betörő ellen katicás villával védekezik egy óvónő. A mindennapi pillanatok felnagyítása közben az elbeszélő magatartása újra a hasbeszélő ars poeticájához közelít: mindketten képesek segíteni abban, hogy a befogadó még a lakótelep szürkeségébe, a pocsolyák piszkos vizébe is beleláthassa a szépet.

A bűvészmutatványok olyan demokratikus transzponációt jelentenek, melynek során a perifériára szorultak (például az állatkerti állatok) kapnak perspektívát és lehetséges, de megvalósulatlan történetet. Egy ilyen, narratívákkal teli világban a művész naiv optimizmusa értékkel ruház fel mindent és mindenkit: „arra gondolt, hogy valakinek, aki ilyen szépen horkol, egyáltalán nem szabadna meghalnia. Aztán meg arra, hogy biztosan mindenki tud valamit, ami miatt nem szabadna. Mondjuk karikát fúj a dohányfüstből. Ért a fréziák nyelvén. Megissza a tejet, hogy ne kelljen kidobni. Nagyon örül. Vagy egyszerűen csak kurva jól hasbeszél” (42.). A szó tehát képes átszabni az episztemét, a hangzás lehet zöld, az ének pedig „lágy, mint a köd, tiszta, mint a jég, és lassú, mint a nyár” (156.). A teremtési aktust ugyanakkor a szó, annak hiánya szükségszerűen meg is köti, az alkotás folyamán a forma alakulása a lehetőségekből csíp le, egyetlen diagnózis, a kimondhatatlan betegség pedig ítéletként lebeg egy egész család felett („Van ezért ebben valami fura, nem? Hogy reggel, amikor felébredtem, még nem ismertem ezeket a szavakat, estére meg már egy lépést sem tehetek nélkülük” – 65.). 

Más esetben azonban játszótér a nyelv, laboratórium, lehet kísérletezni, megnyúzni a hangzást, kifordítani a jelentést. Ez a játék a regény egyik legnagyobb erőssége és humorforrása, olyan leleményekkel, mint például „A hasbeszélők az űrrel dolgoznak, Veránál viszont betelt a pohár” (313.). Ha néha esetlenek és gagyogáshoz is közelítenek, legtöbb esetben Zoltán metanyelvi (ön)kritikái nem hagyják ezeket a részeket sem reflektálatlanul. A komikum abban is segít, hogy a szöveg pátosz nélkül tudjon beszélni és mégis elevennek láttatni olyan témákat, melyek szinte megkövetelik, hogy közhelyeket csépeljünk vagy lexikonba illő definíciókat keressünk hozzájuk. Az otthon ezért térélmény, ugyanakkor komfortzóna, a folyton újrarajzolódó viszonyok mentén meghúzódó bizonyosság. Etika, művészet és esztétika szálai így futnak össze, a hasbeszélő pedig ebben a metszéspontban találja meg a visszhangját.

‍

Papp-Zakor Ilka: A hasbeszélő visszhangot keres. Kalligram, 2024.

‍