Kerek történet több kezdettel és véggel

A magyar kulturális emlékezetben az elhallgatott zenekarok szószerkezetről leginkább a magyarországi Bajtala, a Taurus, a Kex, a Scampolo, az Aligátor, az Atlasz, a Syrius, a Liversing vagy az Atlantisz együttesek nevére szokás asszociálni, azokra a bandákra, amelyeket az MSZMP-kultúrpolitika a 60-70-es években több vagy kevesebb elszántsággal megkísérelt peremre szorítani, belső emigrációba kényszeríteni. „Először megverni, aztán megnyerni – ezt az elvet követte akkoriban a Kádár-féle pártvezetés, ha a fiatalok megregulázása került napirendre” – írja Csatári Bence Az ész a fontos, nem a haj. A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája című könyvében. Ez persze nálunk is így volt. Magyarországon azonban kétségtelenül kiélezettebben tűnt fel.

Amennyiben viszont az elhallgatott zenekarokat egyes számba írjuk át, egészen más konnotáció ötlik fel. Az elhallgatott zenekar ugyanis egy 2006-ban elkészült dokumentumfilm címe. A filmet Somogyvári Rudolf rendezte, riporteri spiritus rectorként viszont Szőke Cecília rádiós zenei szerkesztő neve és teljesítménye húzódik mögötte, aki egyébként Philharmonia Hungarica 1957–2001 címmel könyv formában is „megcsinálta” a hatalmas riportot.

Somogyvári és Szőke több mint egyórás dokfilmjét lehetetlen megrendültség nélkül nézni. A kezdetek miatt éppúgy, mint a többrendbeli végek miatt. Az első kezdet 1956. október 23-tól november elejéig tart. A filmben néhány budapesti, nyugat- és délmagyarországi férfi elmondja, mit csinált azokban a napokban. S ettől fogva tudva tudható, hogy zenészségük hosszú távon összeférhetetlen a forradalmisággal. Félnek, menekülnek, józanok. Békeszerető emberek, de nem tudják elviselni a komcsi – jórészt még bolsevik hagyományú – hatalmi berendezkedést, illetve a ruszkikat. Szöknek; elbeszélésük bőrközeli élményeket idéz. A fegyveresen kísérő ÁVO-s „keretlegényről” kiderül, hogy nem letartóztat, hanem egy mukk nélkül átsegít a határon! Az egyik alatt beszakad a jég, ezért fütyülnek el a feje fölött a golyók. Brahms bécsi szobra alatt tölti az éjszakát a másik, reggel sikerül meggyőznie egy hangszerkészítőt, hogy ő igazi Geiger (hegedűs)... csak mert a hangszerista műhelye fűtött! Az osztrákok a lehető legtöbbet megteszik az emigránsok (migránsok?) segítésére: éjnek évadján akár a szomszéd falu tejeskocsiját is felhajkurásszák nekik, hogy a menekülők Bécsbe juthassanak. Ez tehát az első kezdet.

A második: a feleségével és kislányával kimenekült Rozsnyai Zoltán karmester irracionálisnak tűnő, már-már a monománia határát súroló elszántsága és szervező nyughatatlansága folytán 1957 tavaszára teljes filharmonikus zenekar szerveződik Bécsben a forradalom megtorlása elől szökött magyar muzsikusokból. Május 28-án a sebtében összeverbuvált (későbbi nevén) Philharmonia Hungarica fergeteges koncertet tart a Konzerthausban.

S ettől fogva hétről hétre újabb kezdetek vehetők számba, a személyes és családi egzisztenciák aggodalmait azonban minduntalan áthangolja a kollektív fennmaradás – vagyis a stabil zenekarság – igénye, gondja. A zenész helye a többi zenész között van. Ez éppúgy otthon, mint a szoba-konyhás szükséglakás. Új kezdet, amikor Doráti Antal meghallgatja, elismeri, sőt patronátusába fogadja a zenekart, mint ahogy az is, hogy az amerikai követség egyszer csak hatalmas összeggel ajándékozza meg az emigráns intézményt, mintegy derült égből villámcsapásként, persze kommunistaellenes gesztusként. A Philharmonia Hungarica székhelyül megkapja a badeni Esplanade szálló épületét (korábbi orosz katonai parancsnokság), majd évekkel később, Németországban helyet keresve az észak-rajna-vesztfáliai Marlban, a semmi közepén, egy vegyi üzem közelében találnak otthonra egy apró színházépületben (korábban orosz hadiraktár). Világhírnévre tesznek szert, Haydn-szimfóniasorozatuk a lemezipar egyik grand prix-jét hozza nekik, az Egyesült Államok minden apró zugába meghívják őket.

Mindeközben Magyarországon tilos a nevüket kiejteni. Egyedül Kodálynak szabad egy-két alkalommal sok sikert kívánnia vagy épp elismerését kifejeznie.

A történetnek valójában a zenekar 2001-es megszűnése az egyik, az objektívabb vége. A film azonban máshol fejeződik be (miközben a néző a könnyeit nyeli): a kimondhatatlan hányódásokat átélt, hatalmas családdá érett emigráns magyar zenekar a kilencvenes évek elején végre Budapesten lép fel. Koncertjük első darabjaként a nemzeti himnuszt játsszák. A karmesteri pulpituson Yehudi Menuhin.

‍