Kenyér, fecske, könyv

Székely Ian: Tarniţa
Egy ideig még valószínűleg sűrűn hivatkozunk a járványra, és nem hivatalos időszámításunk is ehhez igazodik majd: járvány előtt, járvány után. Néhány hónap múlva talán már nem kell rettegnünk a vírustól, nem kell a zsebünkben hordanunk a maszkot, de a velünk szembejövők arcát elfedő égszínkék vagy fekete vászonra sokáig fogunk emlékezni. Viszonyítási alap lesz a maszk, a karantén, a kényszerű távolságtartás, a gyanakvás, a már-már gyűlölködő félelem, ha valaki túlságosan közel jön hozzánk. Persze idővel elhalványulnak ezek az emlékek is, mint ahogy előbb-utóbb feledésbe merültek a legszörnyűbb háborúk is, márpedig a járvány nem hasonlítható a háborúhoz, bármennyire is szívesen használja a háborús retorikát minden kormány. Ugyanis a vírus nem, a háború viszont óhatatlanul lealjasítja a nemzeteket abban a pillanatban, hogy katonáik felhatalmazást kapnak a gyilkolásra, és érdemnek számít embert ölni. Ezért is könnyebb túltenni magunkat a járvány emlékén, hiszen nem a kollektív bűnt, hanem csak a betegségtől való rettegést kell felejtenünk.
Viszont különös tanulságai vannak ennek a maszkviselésnek mégis, úgy gondolom. Igen, a maszk! Olyan lett ettől az emberi arc, mint egy becsukott könyv. El kell képzelnünk, hogy mi van a borító mögött. A járvány a képzeletünket is próbára teszi. Ki van a maszk mögött? Egyszerre csak sokkal nagyobb jelentőséget kapott a szem és a homlok, ennyit láttunk, ennyiből kellett mindent kikövetkeztetnünk, és legtöbb esetben sikerült is. Az ismerőst többnyire így is felismerjük, az ismeretlent gyakran ennyiből is kiismerjük. Rájöhettünk, hogy nemcsak a száj mosolyog, hanem a szem, a szemöldök, a halánték, de még a kéz is. Minden bizonnyal egy maszkos Mona Lisáról is tudni lehetne, hogy mosolyog. Ki lehetne próbálni. Biztos vagyok benne, hogy Leonardo da Vinci modelljének a válla, a melle, az öle, a keze is mosolygott, sőt, a háttérre is átsugárzott ez a titokzatos mosoly.
Szabadsághiányban éltünk mostanában, és megtanultuk elképzelni azt, amit nem láthatunk. Hát éppen erről szól az irodalom is. A vers, a novella, a regény, az esszé. Minden írott szöveg. Soha annyi könyvet nem olvastak, azt hiszem, soha annyi verset nem hallgattak, mint a járvány idején. Miközben a könyvkiadók a túlélésért küzdöttek, és az írók, a színészek a hiábavalóság érzésével szembesültek, mert a pénzosztó hatalmasságok nem akarták észrevenni, hogy minden járvány legfőbb ellenszere a képzelet. Vagy talán észrevették, csak azt is tudják, hogy nemcsak a járvány, hanem mindenfajta túlhatalom ellensége, sőt, akár megdöntője is az a bizonyos képzelőerő. Bármely lázadás előfeltétele, hogy el tudjuk képzelni a szabadságot. Az írók, a könyvkiadók pedig a szó legnemesebb értelmében vett képzeletgyárosok. Máshonnan közelítve: nem szabaduló-, hanem szabadítóművészek. Kiszabadítanak a karanténból, és ha nincsen járvány, akkor a népámítók kezéből. Senki sem szabadabb annál a gyermeknél, aki ebéd és vacsora közben is, vagy akár lefekvés után, a paplan alatt zseblámpával könyvet olvas. Mint ahogy nincsen szabadabb felnőtt annál, aki szintén alig várja, hogy ismét kézbe vehesse a könyvet, amelyet sürgős teendők miatt abba kellett hagynia. Akik ilyen vagy olyan megfontolásból kultúrharcot folytatnak, el akarják venni tőlünk a szabadságot. Gondolatrendőrségre, sőt, képzeletrendőrségre vágynak, és nem szeretik a képzeletgyárosokat. De a képzelet, a képzelőerő legbensőbb képességünk. Annyit találgatták a tudósok, hogy mitől váltunk emberré. Meggyőződésem, hogy leginkább ettől. Hogy például el tudjuk képzelni, kik vannak az égszínkék maszkok mögött. Akárcsak azt, hogy talán van valaki az égszínkék mennybolt mögött is. Valaki, akinek végtelen maszkja van. Vagy nincs ott senki. De mégis jó, hogy képzelni tudjuk.
Sok mindenre való a könyv. Tárgyként is. Mindenfélét lehet művelni vele. Be lehet tenni a billegő asztal lába alá. Meg lehet magasítani egy-két lexikonnal a széket, hogy a kisgyerek elérje róla a tányért vagy a csuprot. Egy vékonyabb könyvvel le lehet csapni egy szúnyogot. Vagy le is lehet darálni a könyvet. Tudunk valakiről, aki nemrég ledarált egy mesekönyvet. Igen, a Kárpát-medencében változó az időjárás mostanában. Könyvdara hull reánk. Én még azt tanultam gyerekként, hogy a kenyeret nem dobjuk el, a fecskét nem bántjuk és a könyvet nem tépjük össze. Kenyér, fecske, könyv. Azóta sem felejthetem, és megrezzenek, ha földön heverő kenyérdarabot, halott fecskét vagy eltépett könyvet látok. Aki könyvet darál, az az ördögnek készít táplálékot. Ez az igazság. Aki ideológiai kérdést csinál a kultúrából, az semmit sem értett meg a huszadik század keserves történelméből, és nem tudja, hogy nincsen jobboldali, baloldali, konzervatív vagy liberális remekmű. Egyik-másik írót talán igen, de magát az irodalmat nem lehet szolgálatra kényszeríteni, éppen ezért a mostanában sokat emlegett kultúrharc sem különböző ideológiájú kultúrák közti háború, hanem az alkotó értelmiségiek meg-megújuló szabadságharca a hatalmaskodókkal. Magyarországon is, itt is. Most éppen Nagyváradon, Ady Endre városában, ahol folyóiratokat csonkít meg, színházakat akar egyesíteni egy helyi kiskirály.
Minket itt Erdélyben az elmúlt száz évben elsősorban a kultúra tartott meg. Kós Károly következetes transzilvanizmusa. Bánffy Miklós helyzetismerete. Dsida Jenő szenvedése, Tamási Áron fájdalomcsillapítóként használt humora. És persze az utánuk jövők: többek közt Sütő András, Székely János, Kányádi Sándor, Kántor Lajos vagy Cs. Gyimesi Éva, aki majdnem pontosan tíz éve hagyott itt minket. Azon gondolkozom, hogy mi is lenne a pontos magyarítása a transzilvanizmusnak. Ragaszkodás Erdélyhez? Lehet. Ám túl sok ebben a pátosz. Kevesebb több lenne. Úgy vélem, a transzilvanizmus együttlétet jelent. Az együttlét tudományát. Az együttlét művészetét. Együtt lenni a másik magyarral, a másik emberrel, a másik nemzettel. Románnal, némettel, szlovákkal, szerbbel, mindenkivel. Megtanulni, hogy miképpen kell ezt csinálni. Együtt lenni úgy, hogy közben megőrizzük magunkat, és ne szegényedjünk bele, hanem gyarapodjunk. A magyar–magyar együttlétet is tanulni kell, az sem könnyű. Most például milyen jó, hogy Erdély fővárosában együtt vagyunk a magyarországiakkal, együtt vannak sokféleképpen gondolkodó írók és könyvkiadók.
Kolozsvár hosszú évszázadok óta a könyvek városa. Itt született első nagy „könyvgyűjtőnk”, Hunyadi Mátyás. Aztán itt élt Heltai Gáspár, Misztótfalusi Kis Miklós és még sok-sok könyves ember. Bármelyikük életét nézzük, kényszerek közt alkottak, és kiálltak a szó, a vélemény, a hit szabadsága mellett. Ez lenne ma is az igazi kultúrharc, nem egymás ellen, hanem egymás szabadságáért. Persze tudom, egyelőre ehhez is képzelőerő kell. De talán a könyvek segítenek. Jó olvasást kívánok mindenkinek! (Elhangzott a 10. Kolozsvári Ünnepi Köny­vhét megnyitóján.)