Kelet-Európa és toi-toi vécé

Tomi Janežič újabb boszorkányságának címe: 1978. Fénysebességgel ralizunk tér- és idősíkok között, Dante túlvilági tartományaiból a Paradicsom kimarad, a múlt század Kelet-Európájában a Poklon és a Purgatóriumon kívül nincs nagy választék, az épület csigalépcsője is adott a szintek közötti vándorláshoz. Ajánlott a meleg ruha, mert a helyszínt „csak bizonyos hőfokig lehet kifűteni”, de mindannyian tudjuk, hogy ebben a szocreál hűtőkamrában még nyáron is látszani fog a leheletünk.

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház egy Janežič-­rendezéssel zárta a 2023-as évet. A szlovén rendező több előadása is járt már Temesváron a színház által szervezett TESZT – Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozón, ám az idei évad produkciója az első Romániában készült munkája.

A két UNITER-díjra jelölt dokumentum-fickió egy tizenkét előadásból álló, szlovén drámaíró, Simona Semenič által jegyzett, Destin(y)ation c. sorozat része, amelyet különböző országokban visznek színpadra, majd mutatnak be 2025-ben az olasz–szlovén határ két oldalán fekvő olasz Gorizia és a szlovén Nova Gorica városaiban, amikor is egy időben fogják majd viselni az Európa Kulturális Fővárosa címet. Emellett a projekt Temesvár 2023 – Európa Kulturális Fővárosa, a Zárás – Temesvár 2023 örökre programsorozat része is volt, a halmozott koprodukció pedig nem véletlenszerű.

Az 1978, ugyanúgy, mint a sorozat többi előadása is, fontos és időtlen témákat dolgoz fel: transzgenerációs kérdések, társadalmi és politikai változások, gyermekkor, háború. Látszólag elcsépelt szavaknak tűnnek, de a rendező biztosít arról, hogy nem kell őt félteni, tudja jól, hogy mit csinál.

A Janežič-féle, maratoni hosszúságú előadások sorából ezennel sem maradunk ki, ám a négy és fél óra mellé egy húszperces buszozást is kapunk. A temesvári Műszaki Egyetem egykori Hidrotechnika Karához szállítanak. A kommunizmus építészetének virágkorát megidéző szürke, elhagyatott épület a málladozó vakolattal és a mellette álló toi-toi vécével már üdvözöl is a múlt század Kelet-Európájában, pedig az előadás még el sem kezdődőtt. A környezet nyomasztó, a közérzetemhez pedig társul a szorongás. Még a pillanatnyi felmelegedéshez kínált meleg tea sem segít kizökkenni abból a múltbéli valóságból – ami talán még mindig kísérti a jelent és nagy valószínűséggel fogja majd a jövőt is –, mert még a teának is kommunizmusíze van, bármit is jelentsen ez.

Az előadás három részből áll, három különböző helyszínre bomlik a tér is. Az épület második emeletének egy kisebb amfiteátrumában kezdünk, kabáttal együtt gyömöszölődünk az egyetemi padsorokba. Egy, a szocializmus által kimért életkörülménybe belekényszerített családdal találkozunk. Háromgenerációs rokonság összezárva. A jól ismert, lappangó hallgatás és elhallgatás időszaka ez. A meghatározott időpont pedig 1978. január 26-a, délután 4 óra körül. Nicolae Ceaușescu hatvanadik születésnapja méghozzá.

A tábla felett ékeskedő jellegzetes Ceaușescu-portré és a dramatikus idő automatikusan arra a következtetésre vezet, hogy ez ismét a rendszer által művelt borzalmak sorozata lesz, de ehelyett a rendező inkább a kollektív emlékezet eszközéhez nyúl, és az akkori élet egyszerű hétköznapjainak bemutatása a cél.

Teljesen világossá válik, hogy ezek a történetek az alkotók közösen létrehozott munkái. Az általuk megélt vagy hallott világ tárul elénk. Olyan, látszólag apróságok kapnak fontos szerepet, mint a kávé vagy a narancs és banán birtoklása, egy kólásdoboz, a Gyökerek c. tévésorozat, egy Rolling Stones-os póló vagy egy iskolai fogalmazás, amit a diktátornak kell címezni. A rendező nem elítél, csak egyszerűen sztorizgat, de úgy, hogy meg is értsem, mit is jelentettek ezek a dolgok akkor – a folytonos félelem a lényeg, nem a következmények, ez váltja ki a nosztalgikusan nyomasztó hangulatot.

A történet elbeszélőjét, Zsoltot (Mátyás Zsolt) a harmadik felvonásig nem látjuk, csak halljuk. Folytonos párbeszédben van a többi szereplővel ráadásul, tehát nem hangfelvételről van szó. A köré és családja köré fonódó legendaszerű cselekményszálak kibogozása közben végig arra akarok választ kapni, hogy ez meddig mondható a színész saját történetének, ha egyáltalán az övé. Hol kezdődik vagy ér véget a realitás? A kíváncsiság egy pillanatig sem hagy elkalandozni a sokadik óra után sem.

A szökési kísérlettel, csempészéssel, rendőrségi kihallgatással végződő első felvonás után kell a másodiknak nekirugaszkodni. Az első emelet egy kisebb termében ujjongunk egy látványos színpadtechnikai megoldásnak, majd süllyedünk egyre mélyebbre Zsolt és a környezetében élő emberek négy fal ­közötti életébe.

Itt pedig már beköszönt a tér- és idősíkok közötti ugrándozások igényelte rendezett káosz ideje. Országhatárok tűnnek el, századok mosódnak össze, a történet része lesz Ferenc József és az első világháború is, a lövészárkok és a tömbházak fullasztó bezártsága pedig valahol egy és ugyanazzá alakul. A menekülés fogalma pedig nem egy vágyálomként lebeg a fejünk fölött, hanem a lét egyetlen feltételét fogalmazza meg. A humoros vetítéssel kezdődő rész pillanatokon belül válik rémtörténetté. Ez az óra az utolsó lehetőségünk a nevetésre és a valamennyi boldogsághormon termelésére, mert az utolsó felvonáshoz a földszintre ereszkedünk.

Ha eddig elfelejtettük volna, hogy egyébként nem érezzük a lábujjunk hegyét sem, akkor emlékeztetnek arra, hogy a világnak ebben a sarkában bizony hideg van, továbbhaladva pedig nemcsak a test, hanem a lélek is megremeg.

Elárasztott színházi bársonyfüggöny lóg az óriási, feltételezem, egykori tornaterem plafonjáról, átlósan, a terem másik végében egy körülbelül másfél-két méter mély gödör (lövészárok), mellette földtúrás. Sparheltbe rakják a tüzet, művérrel és slaggal locsolt, sárban tocsogó színészek. Pszichoszomatikusan hatnak a látottak: engem is a hideg ráz. Nem a szereplőket, hanem a színészeket kezdem el sajnálni, és nem tudok rájönni, hogy kell-e ilyen közel kerülnünk a színész és szereplő közötti határ eltörléséhez?

Az első világháborús mozzanatokat váltogatja Zsolt története, aki meg is jelenik a felvonás kezdetétől fogva. Olykor nehéz követnem, hogy éppen az 1900-as évek melyik szakaszába és az egykori Osztrák–­Magyar Monarchia melyik részének csataterére lépünk, nincs hosszas elveszettség, de a telített jelenetekben néha elkóvályog a koncentrációm. Az emberi gyarlóság tudata és konkrét látványa, avagy a háború talán túlzott színházi leképezése a hatás tökéletessége ellen dolgozik, legalábbis számomra. De kilépve az épületből, mégse tartom problémának a durranásszerű finálét, hiszen megvolt az addigi utunk hozzá.

Nem is tudom, hogy Tomi Janežič Istent vagy ördögöt akart-e idézni ez alatt a néhány óra alatt, de mindenképpen hiszem azt, hogy a bent ülő embereken kívül a történelem és az emberiség előtt is lerótta tiszteletét az összes alkotóval együtt, és hálás vagyok a szünetekben osztogatott gyümölcsteának is, mert megmaradt az íze a számban, úgyanúgy, mint annak a reménye is, hogy igenis érdemes és lehet még marandó színházat csinálni.

‍

Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Tomi Janežič, Simona Semenič: 1978. Rendező: Tomi Janežič. Szereplők: Balázs Attila, Borbély B. Emília, Czüvek Loránd, Jancsó Előd, Kiss Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Mátyás Zsolt Imre, Munteanu Paula, Simó Emese, Szőllősi Eszter, Vajda Boróka. Díszlettervező: Branko Hojnik. Jelmeztervező: Marina Sremac. Koreográfia: Döbrei Dénes. Zene és sound design: Samo Kutin, Eduardo Raon. Videó: Carlo Zoratti. Light design: Tomi Janežič, Branko Hojnik. Rendezőasszisztens: Žiga Hren, Nina Rajić Kranjac. Ügyelő: Bálint Előd.

‍