„Kegyes szemed legyen rajtunk”

A Dicsőség a magasságban Istennek kezdetű, ismert egyházi szöveg mellett a Téged, Isten, dicsérünk a keresztény hagyomány másik őshimnusza. Nagy ívű hálaadó-magasztaló tartalma folytán ünnepi szertartások kiemelkedő szövege. Keletkezését a 4. századra datálják, de egyes részei talán még korábbra vezethetők vissza. Akárcsak a zsoltárok, ez is emelkedett hangütésű, gondolatritmusos próza, rím és metrum, halmozott költelmi ornamensek nélkül. A szerzőséget egy ideig Szent Nikétásznak, vagyis Nicetas Remesianusnak tulajdonították – a helyi keresztény közösség püspökeként feltehetőleg valamikor 350 és 450 között élt a mai Szerbia területén fekvő Remesianában vagy Romantianában –, aki De utilitate hymnorum (A himnuszok hasznosságáról) szóló beszédében az egyházi ének alkalmazását szorgalmazta a szertartásokban. De létezik egy másik legendai hagyomány is, amely szerint a Te Deumot Szent Ambrus és Szent Ágoston együtt költötték volna Milánóban – korhűbb néven: Mediolanumban –, amikor Ambrosius püspök Augustinust megkeresztelte, az őshimnuszt ezért sokszor Szent Ambrus hálaadásaként is emlegetik. A magyar nyelvterület egyházi gyakorlatában manapság a Sík Sándor által készített fordítás az uzuális változat; ez viszont „rímes és ritmikus volta miatt eltér az eredetitől, amely kemény, szaggatott, szinte lapidárisan tömör latinsággal íródott” (Kovács András Ferenc). De persze a maga rendjén az ókeresztény himnológia iránt rendkívüli vonzalmat tápláló Babits is magyarította, mégpedig formahűen.

Ha némileg darabos is a mai fül számára, a Te Deum szövege korántsem rigid. Az ókor istenfélő közössége számára a felsorolásszerű, teológiai tantételeket is sommázó, a parallelismus membrorum elvét követő himnusz nagyon is bensőséges lehetett. Emiatt sem véletlen, hogy az újkorban is zeneszerzők tucatjait ihlette. Berlioz 1850-ben komponált ünnepi zenét a Te Deumra, amikor a napóleoni sereg a győztes itáliai hadjárat után bevonult Párizsba. 1936-ban, Buda török alóli felszabadulásának 250. évfordulóján mutatták be Kodály Budavári Te Deumát. De Salieri, Mozart, Dvořák, Marc-Antoine Charpentier szintén írt Te Deumot. S még sokan.

És írt Anton Bruckner is, ez a későn érő, sokat tépelődő, ízig-vérig katolikus osztrák Wagner-rajongó, akinek monumentális szimfóniái olykor nemcsak az előadókat, de a hallgatókat is erősen megpróbálják, s akinek mesterségbeli tudása messze túlnő korabeli ismertségén – hiszen jószerével csak orgonavirtuózként járta be koncertjeivel Európát. Te Deuma az 1880-as évek első felében készült, épp akkor, amikor grandiózus 7. szimfóniája is. Korántsem véletlen tehát néhány dallami egyezés, zenei „karakterhasonlóság” a két mű között. A Te Deum öt különböző hosszúságú tétele szembeötlő szimmetriát mutat hangszerelésben, sőt hangnemválasztásban is. „Ám a hallgató a kompozíciót – a tételeknek többnyire a következő tétel hangneméhez átvezető befejezése, a visszatérő témák, valamint a hosszabb tételek belső tagoltsága miatt – mégis inkább egyetlen, hatalmas ívben kibontakozó folyamatnak érzékeli” – írja a Nemzeti Filharmonikusok honlapjának egyik szerzője.

Az emelkedettség, az erőteljes hangütés, a tömbszerűség, úgy sejthetjük, a mennyei karok és a hálaadó egyház vágyott megfelelésének sugallata. Ezt a nagy ívű megoldást pedig – a szövegjelleg függvényében – a kórus a cappella énekével vagy a szólisták hangján lírai egységek lazítják, ellensúlyozzák: így a „Tibi omnes Angeli” (Téged minden angyalok) rész vagy a „Te ergo quaesumus” (Téged azért, Uram, kérünk), illetve a „Salvum fac populum tuum” (Szabadítsd meg néped) tétel, tenorszólóval és szólóhegedűvel.

Bruckner viszonylag rövid, szűk félórás remekét könnyű megszeretni. Azoknak feltétlenül vonzó lehet, akik a vokalitás iránt csakúgy fogékonyak, mint a szimfonikus hangzás iránt, de a gigantikus terjedelem talán nyomasztaná vagy elrettentené őket. Mindenképp ajánlatos ugyanakkor behatóan megismerkedni az ókori himnusz szövegével is (magyarán: jó lenne érteni!), hiszen Bruckner zenei világától eltérőleg annak lelkülete és teologikuma nem romantikus. Ennek a kvázi taszításnak persze sok pozitív következménye van. Ezt erősítik meg a kompozíció „koronája”, az „In te, Domine speravi” (Te vagy, Uram, én reményem) szövegrészre komponált fúga után lassan kibontakozó záró szakasz trombitafanfárjai, amelyek a bizalom csillogásával hatnak meg.

‍