Karácsony

Matei Țigăreanu munkája

Adri és én általában a szobában vészeltük át a karácsonyt. Most is, elnyúlva a sűrű és ólomsúlyú étkezések K.O.-itól, néztem ki az ablakon, míg a párom a tv-t kattogtatta. Én, próbálva kizárni a fejemből a hangzavart, ami kintről és a készülékből áradva pontosan a fejem fölött csapott össze, a hatalmas, zöld, kommunista hombárra szegeztem tekintetem. Úgy magasodott az utca másik oldalán, mint egy türelmes birodalmi mozgóerőd, ami csak arra várt, hogy eltiporjon lánctalpaival. Köd volt. Lámpái egyre fátyolosabban jelezték a rozsdás hengereket, mígnem teljesen elvesztek a közelségben.
A tacskók el voltak engedve. Egy egész napot töltöttem a kerítés foltozgatásával, mégis átjártak a szomszédba. A megadás gesztusa volt ez. Mindig odakucorodtak a lábtörlőre, ahol a föld sem volt annyira hideg, s az ajtó alatti résen is kiszivárgott egy cseppnyi meleg. A közös ellenség, a hideg, még a macskákkal is megbékítette őket, nemegyszer kaptuk őket összebújva.
Lassan telt az idő, talán meg is állt egy-egy pillanatra gyönyörködni a mozdulatlanságban. Bár lehet, hogy csak az épp kiborulni készülő epém hitette el ezt velem. Lényegtelen, rosszul voltam és semmi kedvem nem volt az áramszünethez.
– Cirmos! A biztosíték! – kiáltotta Klára, Adri édesanyja.
– A kurva isten fasza! – jött a válasz, és nehézkes mozgás zaja. A párja, Cirmos.
Én mozdulatlan maradtam, még örvendtem is, hogy nem süvít a szemembe a lámpa erős fénye, s nem dübörög a fejemben a televízió recsegős moslékja. A tunyaság és kedvtelenség tapintható volt. Adri se mozdult, ült tovább elfolyva, nagy valószínűséggel ugyanabba a pontba bámulva, mint amikor a tv-t nézte.
– Ez megsült, basszam meg! Az egész szekrény! – üvöltötte Cirmos a garázsból olyan hangosan, hogy még mi is hallottuk.
Mintha egy hullát kellett volna ledobnom magamról, olyan nehezen kászálódtam fel. Az asztalon tapogatózva kerestem a gyertyát és a gyufát. Tudtam, hol voltak, tegnap olvastam a fényénél. A gyufa foszforja hangos sercegéssel lobbant fel, erős fényt árasztva a tartós sötétségben. A gyertyaláng vidáman életre kelt, megrázta magát, kinyújtózott, majd kényelmesen elhelyezkedett. A szoba ragyogott a fényében.
– Cirmos, megcsinálod?
– Hogy az isten faszába?!
Egyikünknek se volt kedve ilyen hangulatú beszélgetésekhez, úgyhogy inkább a szobában maradtunk. Mondhatnám, hogy volt egy rossz előérzetem, de igazából csak nyűgös voltam, nyomott és kedvtelen. Minden állt, fagyott volt és terhes.
Odakintről vitatkozás szűrődött be, vagyis egész pontosan rontott be. Klára zsörtölődött, mert megállt a villanysütő, Cirmos pedig dühösen ordibált, mert ő volt Cirmos. Karácsony volt, se üzlet, se az elektromos művek nem voltak nyitva.
– Nincs térerő. – szólalt meg Adri.
Leellenőriztem. Az én telefonomon sem volt. Kinéztem az ablakon. Nem láttam utcalámpákat. Igaz, olyan sűrű volt a köd, mint a tej, nem tudtam, hogy nem működnek, vagy csak nem látszanak. Hamar levettem róla a gondom. Központi áramszünet, ezt tartottam valószínűnek. Nem nagy szám.
Nyílt az ajtó és bejött Klára. Haját tekergette és mosolygott, mint mindig, amikor a sírás kerülgette. Leült és beszélgetni kezdett, csacsogott, mint mindig, amikor vadállat élettársa kikészítette. Egy darabig bekapcsolódtam a mentőakcióba, aztán megundorodtam tőle. Nem szerettem azokat, kik tűrnek. Túlságosan is magamra ismertem ezekben az emberekben. Felcsaptam az épp olvasás alatt levő könyvet, és túl sok energiát pazarolva arra, hogy kizárjam a külvilágot, megpróbáltam elmélyülni világában. Nem ment. Továbbra is magam elé bámultam, elfoglaltságot színlelve, hogy ne kelljen bekapcsolódjak a semmitmondó, átlátszó beszélgetésbe. A gyertyalángot néztem. Először azt hittem, káprázik a szemem. Mintha a fény kiszivárogna a szobából, egyre sötétebb lett. Megráztam a fejem, de a tünemény nem tágított. A láng zsugorodott. Mintha csak megfojtaná a lég, a nehéz, az ólmos, egyre összébb húzta magát. Küzdött az életben maradásért, de mint a hős, kit lassan sarokba szorítottak, térdre rogyott és lihegett, majd kiadta a lelkét.
– Miért fújtad ki a gyertyát? – kérdezte Adri.
– Én nem fújtam, kialudt magától. Várj, meggyújtom.
Kezembe vettem a gyufát és tüzet csiholtam. Hangos sercegés, fellobbanó láng, de a fába nem kapott bele. Újra próbálkoztam, de ugyanaz történt.
– Mi a...
– Mit művelsz?
– Nem gyullad a gyufa!
– Add ide!
De Adrinak se sikerült. Értetlenül pislogtunk a sötétben. Ez alatt Klári kiment a konyhába egy gyújtóért. Hallottuk a kattogást s a fogadkozást. Sorra próbált minden gyújtót, egyik sem működött.
– Hát, hogy minden most mond csütörtököt!
Elmosolyodtam. Olyan sötétség volt, hogy fel lehetett volna akasztani rá a fejszét. A rajzfilmekben látott jelenetekre emlékeztetett, amikor a teljes képernyő fekete, csak néhány zavarodott szempár pislog egymásra.
Megnyomtam a telefonom kioldó gombját. Semmi. Dühösen nyomogattam, egymásután, hosszan, de nem használt. Kivettem az akkumulátort, visszatettem, de ez sem segített.
– Nem megy a telefonom! – jelentette ki Adri.
– Nem mondod... – motyogtam a bajszom alatt.
– Klári, mi a fasz van? Nem megy a telefonom! – üvöltötte Cirmos a szomszéd szobából.
A helyzet rémtörténetbe illő, gondoltam, de még akkor sem vettem komolyan. Nyugtalan voltam, igaz, de veszedelmesen racionális agyam még így is magyarázatokat keresett. Szokatlanul erős napvihar, kisütött minden elektromosságot. Ennyi az egész. De hát... éjjel? Még napvilág történt, csak most ért ide. A fénynek mindössze nyolc perc kell, de talán más sugárzásnak több...
Így agyaltam, s közben ismét próbálkoztam a gyufával. Na jó. Meg se gyúl? Ez már több a soknál. Kibotorkáltam a szobából és bementem a fürdőbe. Kinyitottam a kazán ajtaját, s értetlenül néztem be a sötétségbe. Éreztem a kiáradó meleget a még pattogó, elszenesedett hasábokból, de egy körömfeketényi parázs nem sok, annyi sem pislákolt odabent.
Hallottam Cirmos nehéz lépteit, hangos, szakadozó lélegzetét.
– Nincs tűz. – vágtam elébe a kérdésnek.
– Hogy a baszásba?
– Tudja a bánat, de ilyet még nem láttam. Semmi sem akar működni, ami egy kis fényt adhatna.
A mama stafírungjából származó régi kakukkos óra ketyegett, s ez valamilyen sovány, de kellemes megnyugvást adott. Mindenki szerre meg kellett győződjön, hogy nem működik semmi. Kattogtak a gyújtók, sercegtek a gyufák, recsegtek az olcsó, kínai zseblámpák.
– Hát ilyet nem baszott Európa! – ordította Cirmos.
Lehet, hogy nem ordította, de annak hatott. El tudtam képzelni, ahogy ott áll, rázkódik a hasa, forgatja vizenyős szemét, és azt keresi, kibe kössön bele. A szokásos.
– Átmegyek ahhoz a fasz Besenyőhöz, megnézem, mi van. – morogta.
Remek, két legyet egy csapásra. Alig lépett ki az ajtón, Klári megszólalt.
– Olyan hideg van idebent és nyirkos.
Mintha parancsot teljesítene, úgy nyilallt belénk a nedves levegő dermesztő lehelete. Az a nyákos, borzasztó hideg, ami a latyakos telekre jellemző, s mindegy, mennyire öltözik fel az ember, beissza magát a csontokba, és ott tompa didergést, sajgást tenyészt. Inkább hallgatott volna... Hisz mennyivel könnyebb lenne az élet, ha embertársaink nem hívnák fel a problémákra a figyelmet. Addig nem is léteznek. A kotnyelesek és kíváncsiskodók szülik őket.
Teltek a percek. A kakukkos óra jelezte. Egyre csak öltöttük magunkra a rétegeket, egyiket a másik után és beszélgettünk, hogy nyugtassuk idegeink. Olyan sötét volt, mint a bányában, hiába csuktuk be a szemünk, nem változott semmi. Ez eléggé idegesítő volt. Cirmos nem jött. Eleinte ráfogtuk, hogy biztos megálltak beszélgetni. De múlt az idő, könyörtelenül és csak nem tért vissza.
– Arnold, menj utána. Történhetett valami?
A hátam közepére se kívántam ezt az utat, de mit tehettem? Beleléptem csizmámba, kabátot öltöttem, és kitapogattam a kilincset. Haboztam egy pillanatig. Egy halvány sejtelem fogta meg könyököm, mintha csak egy kislány rázná a fejét, és próbálna figyelmeztetni. De nem hittem a sejtelmekben.
Mintha csak erre várt volna, a két tacskó nekem ugrott, és hegyes fogaikat a lábszáramba mélyesztették. Sosem hittem volna, hogy ilyen apró jószágok ilyen erősen tudnak harapni. Ráadásul nem a nagykutyákra jellemző harap és tart forgatókönyvet követték, hanem csócsáltak, marcangoltak, cibáltak, veszett hörgés kíséretében.
Kiáltani se tudtam a meglepetéstől. Megtántorodtam és elestem. A két dúvad csak erre várt, egyik a bal csuklómnak esett, a másik a nyakamat kereste. Adri kirohant a dulakodásra és megbotlott az egyik tacskóban. Éleset sikítva vágódott hasra, egyenesen a másikra, amelyik a csuklómat csócsálta. Zűrzavar volt. Éles kutyanyüszítések keveredtek az én üvöltésemmel és Adri nyöszörgésével. A felszabadult kezemmel elkaptam a kis dögöt, amelyik az orromba mart és kitekertem a nyakát. Elkéstem, mert éreztem, hogy felszántotta az arcomat és számat körmeivel és fogaival, de az sem kizárt, hogy kiharapott belőle egy darabot. Az adrenalinnal locsolt, tompa sajgásból nem tudtam megállapítani.
Halk nyüszítés hatolt be dübörgő agyamba. Az egyik kutya még élt. Valószínűleg eltörött valamije, ahogy Adri ráesett. Kitapogattam a fejét. Már nem harapott. Remegett, mint egy nyárfalevél. Nyalni kezdte a tenyerem, ahogy általában szokta, szeretetteljesen, alázatosan. Megfájdult a szívem. A sírógörcs kerülgetett, ahogy egy erős rántással az ő nyakát is eltörtem.
– Mi történt? Jól vagy? – nyöszörögte Adri és köpött. Furán beszélt.
– Túlélem. Megtámadtak a kutyák, nem tudom, mi ütött beléjük. Te jól vagy?
– Kitörtem a fogam. Vagy fogaim. És a csuklóm.
Klári is majdnem átesett rajtunk, ahogy beszéltünk. Feltápászkodtam és becsuktam az ajtót. Tudtam, hogy már mindegy. A levegő vérfagyasztó volt, nyálkás és tömény. Végigtapogattam magam. Megállt bennem az ütő, ahogy a mély, húsos lyukakba nyúltam a csuklómon és az arcomon. Istenem, ezek megcsonkítottak...
– Klári, kérlek, hozz kötszert.
– Megsérültél?
– Igen, vérzem, de semmi komoly, ne aggódj. Csak hozd.
Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor elkezdtem rettegni. Vacogtam, fájt mindenem, és égni kezdtek a sebeim. Halálfélelmem volt. Nem tudom, hogy a sötétség tette, a támadás, vagy az események megmagyarázhatatlan láncolata, de ríttam a bennem dorbézoló páni félelemtől. Szinte örvendtem a csípő fertőtlenítőszer okozta fájdalomnak, mert egy rövid időre levette vállamról a gondolkodás terhét. A csuklóm kezdett dagadni és alig mozgott. Ezt jó erősen betekertem. A lábam nem sérült komolyan, az arcom pedig... azzal nem tudtam mit kezdeni. Próbáltam elviccelni a dolgot, hogy most már háborús történetekkel tudom szédíteni a csajokat, de csak felidegesítettem magam gyerekes léhaságommal. Tennem kellett valamit. Bármit.
– Hol a széf kulcsa? Csak azt ne mondd, hogy Cirmosnál volt.
– Nem. Itt kell lennie.
Klári biztos kézzel nyúlt a kulcscsomó után, és rossz tenyerembe nyomta. Felszisszentem és elejtettem. Összefejeltünk, ahogy mindketten utána nyúltunk. Nekem akkorát koccantak a fogaim, hogy belenyilallt a koponyafedőmbe. Sehogy sem boldogultunk a fogyatékunkkal.
Hosszas tapogatás után rátaláltunk. Mint a rabok, kiknek szemét vették, egymás vállát fogva mentünk be a raktárszobába, ahol Cirmos vadászpuskája volt egy ócska, zöld fémszekrénybe zárva. Imádkoztam, hogy ne legyen szétszedve, mert akkor befellegzett az egésznek. Nem értettem a fegyverekhez, egyszer láttam, ahogy tisztította. Szerencsére a lustaság győzött, egyben volt a fegyver. Kiborítottam egy doboz lőszert, miközben kerestem a hüvelyeket. Fogalmam sem volt, hogy sörétes vagy acélgolyós muníció került a csőbe, de igazából nem is számított. Tisztában voltam vele, hogy nem tudom, miért töltöttem meg a fegyvert. Fogalmam sem volt se a használatáról, se az ellenségem természetéről. Csak a félelmem felől voltam bizonyos, és a biztonság iránti vágyamról.
Nem tudom, percek vagy órák teltek el, mire megérkeztek a suttogások. Adri és Klári úgy markoltak belém félelmükben, hogy nem kételkedtem benne, ők is hallják. A hangok olyanok voltak, mint a levegő, amelyben lakoztak: nyirkosak, nyálkásak és tömények. Nem tudom semmihez sem hasonlítani, nem is akarom. Sírni kezdtünk, egyszerre. A lányok nyöszörögve, én némán. Bár ennyi férfiúi becsület maradt bennem. Nem tagadom, megfordult a fejemben, hogy befaljam a puska csövét. Nem a védelmező ösztön tartott életben, otthagytam volna a nyomorultakat seperc alatt. A gyávaság és rettegés tartott vissza.
Reccsent egyet a ház. Nagy valószínűséggel nem lehetett több egyszerű hőtágulásnál, de ott, a néma sötétségben akkorát csattant, mint az égiháború leghangosabb döreje. A lányok felsikoltottak. Én bepisiltem. Erős szaga volt, emlékszem, meleg ammóniafelhő szállt fel, hogy még dermesztőbb hideget hagyjon maga után. Úgy meg voltam meredve, mintha szoborrá dermedten álltam volna órákat. Nem tartom kizártnak, hogy valóban ez történt. Megrándult a lábam, majd a másik, a törzsem megremegett, és ujjaim rezdültek. A puska mégsem sült el. Ujjam nem a ravaszon volt. Remegőn javítottam a hibát.
Hullafáradt voltam és kínzóan fájt mindenem, ahogy ott álltam, párom és anyósom néma szorításában, de mégsem mertem mozdulni. Egyikünk sem mert. Az ember talán azt hiszi, hogy egy érzelem nem tarthat sokáig, hogy nem lehet órákig folyamatos eufóriában lubickolni vagy rettegésben tocsogni. Pedig lehet. Minden másodperc olyan volt, mintha az első és utolsó pillanata lenne ennek a rémálomnak, mintha a bestia feneketlen torkán bámulnánk lefele, és csak az állkapocs csattanása választ el a haláltól.
Nem tudom, hogyan történt. Egy recsegő csattanás szakadt ránk, aztán a puska hasító döreje. A csőből kilövellő lángok fényénél rájöttem, mi történt. Már akkor tudtam, hogy az a recsegő csattanás nem volt más, mint egy köhögés. Cirmos feje teljesen szétloccsant. Hallottam a cafatok lucskos ütődését a falon, a padlón.
A sötétség, mintha elvégezte volna a dolgát, továbbállt. Nem kerültem börtönbe. A városban aznap este hatvankilenc öngyilkosság történt. Egyesek a fejüket lőtték szét, mások péppé zúzták koponyájuk a járdaszegélyen, vagy épp hasba szúrták önmaguk harmincvalahányszor. Köztük volt a rendőr fia is, talán erre fel ez a hatalmas együttérzés.
Egy kicsit összecsaptam a végét, de már egy ideje kialudt a gyertyám. Remélem, olvashatóak azért a sorok. Morzsát bezártam a fürdőszobába, de nagy kutya, átrágja magát az ajtón. Nem érdekel, ki mit gondol, ki mit hisz. Akartam, hogy tudják az igazat. Nem tudom, hogy értem jött-e. De még egyszer nem kebelez be a Köd.


Solymár András: 1992-ben született Székelyudvarhelyen, Szovátán nőtt fel. Jelenleg a kolozsvári BBTE klinikai pszichológia és pszichoterápia szakára jár.