Kaddis Radnóti Miklósért (részlet André Ferenc fordításában)

Radu Vancu

Kaddis Radnóti Miklósért

(Kaddish)

‍

Kedvesem miután kiemelted testem a tömegsírból

megtaláltad foszlott viharkabátom zsebében a noteszt

utolsó verseimmel Teljesen átitatta a nedves föld De rothadó &

nyirkos testemet is magába itta a papír Szárítottad a napon Ültél

a notesz mellett & vártad száradjon hátha ki lehet olvasni

még a verseket Arra gondoltam hogy végignézted ahogy testem

lassan kipárolog a füzetből Kipárolog a versekből És kissé

különös volt hogy verseim akkor váltak láthatóvá ha testem már

elpárolgott belőlük Nyár volt Hamar elpárologtam & előtűntek

sorra a versek & Amíg olvastad őket végig figyeltelek odafönt

a lég hullámaiból ahová párologtam & a tömegsírból amiben

hevertem & a versek mögül is Nem sírtál Helyetted zokogtam

én Csodálkozva nézted ahogy ismét elázik a notesz Fújni

kezdted Rám leheltél Minél erősebben fújtál a füzetre annál

jobban elázott Zsebre tetted Tested melegétől még gyorsabban

párologtam Mint a napmelegtől Ahogy elpárologtatott néha

a ragyogó fény & az édes halál ami egyszerre ült ki arcodra

amikor elélveztél Amikor alig egy perc múlva zsebedből

ismét elővetted teljesen száraz volt látszott nem érted a dolgot Én

sem értem kedvesem Nézlek most is téged a tömegsírból Vagy épp

a versek mögül Igazából mindkettő Én vagyok a levegő körötted Ha

érzed hogy a levegő & és a fény hirtelen nedves sóvá alakul

ne ijedj meg Csak én vagyok Csak költészet

‍

(Csak mert a fényt sírva fakasztja amit írok

még nem jelenti hogy élek)

‍

Carolyn Forché 1993-as antológiája, az Against Forgetting: vagy 150 XX. századi költő, versben tanúskodnak diktatúrák és népirtások borzalmairól; az örmény népirtással kezdődik & a délszláv háborúval zárul.

Ott fedeztem fel Radnóti Miklóst – utolsó, noteszébe írt versein keresztül, amit megtaláltak a zsebében, miután exhumálták a tömegsírból, ahová a nácik dobták. És amit csupán a felesége, Gyarmati Fanni makacs szerelme segített megtalálni. A papírt teljesen átáztatták a bomló test váladékai, a füzetet kiszárították a napon – és előtűntek lapjain a legragyogóbb & leghátborzongatóbb versek, amiket ember valaha alkotott.

Radnóti verseiben lejegyezte a fegyencek erőltetett menetét, a szerbiai Bor városának rézbányáitól a Magyarországra tartó út közben a kivégzéseket (többek közt barátja, Lorsi Miklós hegedűművész meggyilkolását is: „Tarkólövés. – Így végzed hát te is.” – írta egy versében 1944 októberének utolsó napján; és pontosan így is történt – alig néhány nap múlva őt is tarkón lőtték), Fannival közös emlékeit (amelyek vakítóan fénylenek – epifániák, a szó legszorosabb, szigorúan szakrális jelentése szerint).

Fanni 70 évet élt még, 2014 februárjáig. Nem házasodott újra. Halála után megjelent 1300 oldalas naplója tartalmazza az 1935–46 közötti időszakot is, amiről senkinek sem beszélt az alatt a 70 év alatt. Elérte, hogy ez a napló is a semmiből jelenjen meg – ahogy elérte, hogy a versek is térjenek vissza a sírból. Ő az abszolút hősnője ennek a költeménynek, ami kaddis & neküia egyfajta ötvözete.

Radnóti verseinek papírja, melyet húsával & agyával & szívével áztatott, voltaképp a teljes emberiséget itta magába.

(Csak akkor írsz igazán, amikor a papír teljesen felissza a tested.)

‍

Választhatnám hogy nem emlékezem rád szerelmem de

Egyszerű dolgokat nem érdemes csinálni Egyszerű a szív

ami ha meghal akkor meghal ténylegesen Egyszerű az agy

ami ha leáll tényleg leáll

De a tömegsír sohasem egyszerű Nyüzsög itt minden

a véren túl is Akár a versben Akár a szerelemben Te

mindig is a kettőnk közös tömegsírja voltál szerelmem Mi

már az első pillanatban túl voltunk mindenen ami vér

‍

(Csak mert ezeket a verseket írom

nem jelenti hogy élek)

‍

Milyen szép ahogy felragyognak a szívek a tömegsír

felett mondja Miklós Psszt sziszegik a holtak ne ijesszük el

Csak nézzük ahogy a szívek fölénk lebegnek mint

valami fényhalak Pattanásig feszített húr kiáltja valaki

a széléről Te szerencsétlen elijesztetted őket ordítja a szomszédja

Nem is ijedtek meg te marha Néhány szív még mélyebbre szállt

Reszketnek a holtak mint árvák az örökbefogadási látogatáson

Hallom mondja Miklós ez a te a Fannid A szíved mint egy

fénylazac alámerül a holtak közé és úszni kezd

felém

A koncerteken, amiket Enescu tartott a fronton, a súlyos sebesültek kettesével egymás mellé ültek, tudják megtapsolni, ha egy-egy karjukat amputálták.

Whitman, aki önkéntesen jelentkezett orvosi asszisztensként az amerikai polgárháborúba, sorra látogatta a súlyos sebesülteket, a durván csonkoltakat, a haldoklókat, akiknek már csak néhány napja, sőt, talán csak néhány órája volt hátra. Végig beszélt velük & elkísérte őket a halálba, több száz embert; arra használta a szavakat & a nyelvet, amire Enescu a zenét: hogy megnyugtassa a pusztulás árnyékában a testeket & lelkeket.

Enescu azt mondta valahol, látta a súlyos sebesültek arcán, hogy már az első hangok érzéstelenítőként hatottak rájuk, & ettől lesz értékes a művészet, mert elhozza a „lélek átváltozását”. Olvasva ezt megirigyeltem a zenét: nem hinném, hogy egy szinte tökéletesen tönkretett test esetében a költészet tudná ilyen gyorsan csillapítani a fájdalmat. Az ő érzéstelenítése lassabban hat; tovább tart, amíg a szavak feloldódnak a vérben & az elszállítja az agyba, ahol aztán felszívódnak & végül feloldják az agyat is.

A költészet ellátja a sebeket – de nem érzéstelenít.

‍

Szerelmem amikor leolvadt rólam a hús & átitatta

zsebemben a noteszt tudtam hogy ennél kegyetlenebbül

sosem csaltalak meg Csupán a te húsodba hatoltam be úgy

ahogy ebbe a papírba Nem Fordítva Csupán a te húsod hatolt

annyira mélyen belém Teljesen átitatott & vártam

hogy a lapok dalra fakadnak ott a tömegsír kellős

közepén Ahogy az én húsom kezdett dalolni mikor teljesen átitatott téged

Ahogy dalol szüntelenül amióta megláttalak a Keleti mellett

a villamosmegállóban & egész addig amíg a golyó a tarkómba

csattant itt Győr mellett Abdánál El se hiszed amikor mesélem

hogy a golyó amikor átrepült az agyamon amit te átitattál

az utolsó cseppig énekelni kezdett Az egész tömegsír

tanúsíthatja hogy így történt Szóval kisebb botrány hogy

a lapok nem keltek dalra idelent a csontok között Az ének

segített volna feledni hogy nincs többé húsunk Ahogy azelőtt

segített épp azt feledni hogy van húsunk Vagy 2 hónappal azután

hogy kiemeltél engem a sírból már vissza is tértél Budapestre

a Pozsony utcai ágyunkra Elővetted a noteszt amiből

elpárologtam & magad mellé tetted az ágyra &

kinyitottad Dalolni kezdett mint egy zenedoboz Ott

maradtál & fekve hallgattad figyelted ahogy dalol töretlenül

1946 júniusától egészen 2014 februárjáig amikor

felkeltél az ágyból & becsuktad a noteszt & lejöttél ide

mellém Átöleltél & elkezdtünk egymásba folyni

csendesen itattuk át egymást mint a földet Mint a papírt

Ekkor dalra fakadt az egész tömegsír mint egy

zenedoboz.

Másik különbség költészet és zene között: Enescu zenéje, ami átjárta a súlyos sebesültek testét & agyát, Enescu elméjét nem oldotta fel. A háború után, 1931-ben fejezte be az 1907-ben elkezdett Oedipe című művét, más egyéb nagy zeneművekkel egyetemben. Ellenben Whitman a polgárháborút követően semmi említésre méltót nem bírt alkotni; minden, ami igazán nagy a költészetében, az a 6 jelentősebb költemény, azokat mind ’65 előtt írta. Harold Bloom elmélete szerint épp ez a hatalmas feszültség, amit átélt a haldoklók között, tette tönkre a költői eszköztárát.

Az a több száz haldokló, akik feloldódtak a költészetében, feloldották Whitman agyát is; mások feloldódott szíve pusztította el az övét.

Nem tudom eldönteni, ez azt jelenti, hogy a költészet kegyetlenebb a zenénél – vagy épp ellenkezőleg. Csupán azt, hogy jóval lassabb oldóanyag – viszont annál ellenállóbb.

‍

Amikor kenyérlángost sütöttél & megsértődtél a sütőre mert

állandóan odaégette az alját Pedig szeretted a ropogós dolgokat

Ahogy az ibrikből mindig nekem töltöttél többet

Pedig szeretted a kávét Ahogy mindig nekem szántad

a legnagyobb szelet crème brûlée-t Pedig szeretted ezt is Ahogy

lefordítottad Nerval Auréliáját & dühös lettél rá mert öngyilkos lett

mielőtt befejezte volna Pedig szeretted az öngyilkosságot Ahogy próbáltad visszatartani a nyögéseket amikor elélveztél Pedig szeretted a szexet Ahogy

haragudtál rám amikor csendben élveztem el Pedig szeretted

a csendet Ahogy haragudtál mert 3 évvel fiatalabb

vagy nálam Egyértelmű hogy kettőnk közül én vagyok öregebb mondtad

(Igazad volt Én 35 évesen haltam meg te 102)

Mindez vakító ragyogásba borítja a tömegsírt Majdnem úgy ahogy

szomorúbb napokon te ragyogtad be a szakadékot az ég alatt

‍

Mindegyre próbáltam mondatokba zárni a fényt. Mert, így, ahogy mondja valahol Erigena, omnia quae sunt, lumina sunt.

Éppen ezért azt kértem a költészettől, teremtsen a szavakból a fény & a szépség megragadására alkalmas eszközt. Egy szószabályozó készüléket, ami egy pontba fókuszálja bennük a fényt, amíg az izzani kezd. A szépség bonyolult, vallották az ógörögök & Yeats & Pound. De nem találok más értelmet az irodalomnak: szavakba zárni a fényt & a szépséget. Optikai eszközként használni a szavakat, nem akusztikaiként; a látás eszközei, nem a hallásé.

Ezért hiszek abban az irodalomban, ami látszik, felragyog a papíron, mint a fényjáték.

‍

Tudom min töprengsz Persze hogy itt lőttek le Győr

Mellett Abdánál Persze hogy itt a tömegsír az emlékmű

mellett Persze hogy Fanni talált rám 2 év múlva &

átköltöztetett a Kerepesi temetőbe Budapestre De én mégis

ott maradtam az abdai tömegsírban Ugyanabból a tömegsírból

írok Máshol nem is lehet írni Tudom min

töprengsz Igen Te is ott olvasol most abban a

tömegsírban És a Starbucks ahol Vancu épp rólunk

ír az is a tömegsírban van És a Webb-teleszkóp

legfrissebb képei is a tömegsírból készülnek Csontjaink

itt Abdánál semmivel sem kevésbé színesek & vonzók

mint a felvételek 13 milliárd éve halott univerzumról Szia

A nevem Univerzum és tömegsír vagyok Szia a

nevem Irodalom és tömegsír vagyok Szia A nevem

Radnóti és Tudjuk Tudjuk üvöltik a csontok A piramisoktól

a Google Photosig mást se csinálunk csak tömegsírokat

hozunk létre Szóval igen Ez van Ezek a versek

közelében tényleg mintha tömegsír felett állnál

Amikor ezt olvasod őket tényleg exhumálsz valakit A csontok

a versekben valaha tényleg éltek & élni fognak De te ne félj

Nem tud innen senki elköltöztetni Ha elolvastad ezeket

a verseket a csontjaid & a mi csontjaink vidáman nevetnek

együtt a sírjukban Együtt fogjuk nézni ahogy valaki a világ

összes képét megnyitva a Select all-ra kattint Beleértve a

Webb-teleszkóp első fotóit & a legelső képeket az univerzumról

Elnézzük ahogy megnyomja a Delete forever gombot Majd

fülelünk figyelmesen Minden erőlködés nélkül hallani fogjuk ahogy

a csontjaid & a mi csontjaink együtt nevetnek itt a tömegsírban

(De csak mert ezeket írom

még nem jelenti hogy élek)

‍

‍

Radu Vancu (1972, Nagyszeben) költő, író, műfordító, irodalomtudós, szerkesztő. Több mint 10 önálló verseskötete, 2 regénye, valamint 2 naplókötete jelent meg. Ezra Pound teljes költői életművének fordításán dolgozik, továbbá W.B. Yeats és John Berryman munkásságát is tolmácsolta románra. Verseit több mint 10 nyelvre fordították, kötete magyarul: Hajnali négy. Házias cantók (4 A.M. Cantouri domestice), Syllabux Kiadó, Bp. 2016. Az itt közölt részlet a Kaddish (Max Blecher Kiadó, Bukarest, 2023) című kötetéből származik, Vancut a kötet megírásában Radnóti Miklós élettörténete inspirálta. A kötet elnyerte a Fiatal Írók Gáláján a 2023-as év verseskötete díját, magyarul nemsokára megjelenik a Prae Kiadó gondozásában.

‍