Juszt se leszek a magáé!

– avagy kell-e a színháznak: propaganda? –

Noha írtam már valaha e „leletemről”, többször is, ám eltelt azóta vagy negyvenöt esztendő, ha olvasta is valaki, vagy meghalt, vagy úgysem emlékszik, előadhatom még egyszer...
A marosvásárhelyi református kollégium nagykönyvtárának a folyosóján, – amikor még nem egyesítették anyagát a Teleki Tékáéval s más egyébbel – egy üveges szekrény aljában találtam egy asztallap nagyságú színházi plakátot; színlapnak is nevezhetném, a XIX. század első negyedéből; egy vándorszíntársulat pesti előadását hirdette; – az ottani nemzeti színház akkor még először sem épült fel –, és ha nem is emlékszem pontosan rá, bizonyára olvasható volt rajta legfelül, hogy: A Felsőbbek engedelmével. Ám most nem erről akarok bölcselkedni, hanem arról, hogy a plakáton, legfelül, arasznyi betűkkel, a primadonna neve uralkodott!
Valahonnanszky-Spatzkammer Mimi kisasszony jutalomjátéka. Alatta a helyszín és időpont, új sorban a cím, de jóval kisebb betűkkel; majd lejjebb még kisebbel a szerző, sok-sok más szereplő, legalul, egy, a plakátot mintegy lezáró erélyes vonal, és még ezalatt, apró betűkkel, Zene pediglen Beethoven Lajos úr által.1
Akkoriban sokan úgy fogták fel, azért közöltem újra e színlapot, hogy kigúnyoljam: milyen bugrisok voltak még a szerkesztők Pesten és Budán. Azonban erről szó sincs!
Beethovennek – eltekintve most már a formalista illendőségtől, nem is volt szüksége arasznyi betűkre: anélkül is ismerte és tisztelte akkoriban mindenki. Ma nehéz elképzelni, hogy a napóleoni és a rá következő években benne éltünk Európában! Hogy előtte, már a századfordulón, egy fiatal tanár Debrecenben egy kortárs nyugati zeneszerző operájának szövegét – házi feladat gyanánt fordíttatja le diákjaival.2 No, de meg is kapta ezért a magáét egy „mai hazai” zenekritikustól! – És hogy ez az eset egyáltalán nem volt olyan szédületesen különleges valami. A Varázsfuvolát keletkezése első fél évszázadában százötvenszer mutatták be, főleg műkedvelők Magyarországon. (Persze, a viszonyoknak megfelelő, csökkentett apparátussal.)
Viszont e „nagyok” között előadónak lenni, ahhoz már kellett némi vakmerőség, sőt – hősiesség is! Mimi kisasszonyéknak jutalomjáték alkalmából valóban lelkes bátorításra volt szükségük. És ezt ama kor megértette és igyekezett megadni nekik!
Ma azonban? Naponta olvassuk a hírlapokban a színházi hirdetéseket: Szerző neve, címe, rendező. Az átlag néző számára sajnos többnyire ismeretlen, hogy tulajdonképpen hogyan dolgozik a rendező. Viszont ha már gyakrabban járt azelőtt is színházba, kíváncsi lenne a főszereplőkre, meg – a humoristára is! Vagy az új színészekre, és inkább a szépséges színésznőkre!... Mindezt azonban az előadás előtt nem tudja meg, mint ahogy az operakedvelő sem, hogy ki fog ma énekelni, és még ki? Ő is csak a rendező és a karmester nevéről értesül!
Ám nemcsak a néző iránt udvariatlanság az előadók nevének kihagyása a hirdetményekből: a színészekkel szemben is a közöny jele. Ez van benne: mit akarsz? Örvendj egyáltalán, hogy még színpadra engedünk! A néző „szeretni akarja” kedvenc színészeit, tudni róluk ezt-azt, még a pletyákat is. Ez idegesíti a rendezőt, a teremfelelőst és a könyvelőt; és azt állítják, nem lehet nagyon ünnepelni a színészeket, mert a többi „akkor” megsértődik! Ez – ostobaság! A lényeg az, hogy a „többi” se lengjen-tengjen kihasználatlanul évekig!
A legjobb színházigazgató, akit e földi világon személyesen ismertem, egy cipészmester – igaz, annak is tökéletes – volt. Például: igazgatósága idején a színésznőknek tornaórára és kozmetikushoz kellett járniok, „neglizsében” még a trafikba sem szaladhattak ki. A színészeknek minden délelőtt fél tizenkettőkor meg kellett jelenniük a Gong nevű kávézóban, és egy-egy villanásnyi, bizalmas félmosollyal nyugtázni a belső asztaloknál ülők kíváncsi és elragadott bámészkodását. Persze, ezt a Molnár János nevű ragyogó színigazgatót meg kellett fúrni! Először is azért, mert elkövette azt a ballépést, hogy elég hamar előadatta saját színdarabját is, és az több mint százszor ment, mert a nagyközönség véletlenül élvezte is: túl nehéz létbölcselmi kérdésekkel nem feküdte meg a gyomrát; másodszor, mert az összes zugdrámaíró vérszemet kapott, akkor nekünk is kell a közönség, és két-három magát „européernek”, de legalábbis mondénnak láttatni akaró újságíró összefogott a helyi kultúrcsőcselékkel: „no de, hogy egy suszter mondja meg nekünk, hogy mi a művészet?” ... Persze, új nevelésűként nem ismerték a hajdani nagy mesterdalnokról Goethe sorait:3
Hans Sachs egy cip-észvolt de költőnek láng-ész.
Szóval csodálni illenék a szegény, nevetlenségbe és tétlenségbe fegyelmezett színészeinket is, és rajongó mosolyokkal bevilágítani a szép kis színésznőket körülvevő homályba; még ha nem is iszunk pezsgőt a cipőikből s nem taszítjuk kocsijaikat futólépésben a sétatéren!
Ah, nem, ah: nem a „szabadosságot” akarjuk, amitől annyira óvtak zord lelki atyák már a budai és kassai zsinatok óta, több mint háromnegyed évezred hosszan! De valamit azért jól, nagyon jól észbe kellene vennünk.
A vásártereken és a piacokon ugyebár árulnak a répa, retek, mogyoró mellett rózsát, kardvirágot, szekfűt is, de – nem azért, hogy netán megfőzzük és felfaljuk őket! Ki vásárolna bazsarózsát azért, hogy főzeléket kotyvasszon belőle ebhurka mellé?
Nincs avval elintézve a színház, az opera, hogy minden bemutató után elbölcselkedünk valamit a dramaturgia divatos kérdéseiről...
A színház a társadalom „beszédkényszeréből” született, pontosabban „vallási” kényszerből, de nem teológiai értelemben: a „vallás” itt bevallást, megvallást, a lélek kivallatását jelenti! Ezért elválaszthatatlan és elkerülhetetlen a színházról sokat beszélni! És mindenekelőtt a színészről, még akkor is, ha a színészt „betanítják”, ha a színész nem a saját gondolatait adja elő, hanem a költőét...
Voltak városok valaha, hogy saját színházuk ugyan nem volt, de színházi lapjuk igen! Ha nekünk például itt, Romániában magyar nyelvű színházi lapunk ma nincs, vagy csak rejtőzködve van, az általános lapokba lehetne majd minden számban, még ha nem is az „értekezés”, de akár a csevegés szintjén, egy-két fél oldal, ahol rendező, színész, kritikus, netán szerző is tréfásan, ugratva, vagy vérre menően gyötörve szólna a színházi életről. És a stúdiótermekben, ha már a vendéglátó iparral csődbe mennek a közösködések, hetente-havonta lenne egy-egy este, belépődíj nélkül, ahol egy-két színész felolvasna egy-két verset – esetleg egy féléven át ugyanazt, de mindig más valaki;– és egyáltalán! És csodálnák a régi és az új színésznők viadalait? Igen, a Színésznő:4
Kékkel-sárgával burkolja magát,félarca maszk, a másik meztelen,valamitől állandóan részegs kancsít.
A könnye glicerin,fiatal mellén hét tőrdöfés,méreg az ajkán.Minden este meghal,aztán vacsorázik.
Miért sikoltoz?Miért rántja le a csillagokat?Miért gyújtja fel a szobát?Miért hazudja azt, ami nincsen?
Lángot evetts ábrándokkal vajúdik.Tombolva, kacagvavérben szüli meg a sorsod, a sorsomSzent kettősség titkos csodája.Szeretőnk, anyánk.
Szakadatlanul beszélnünk kell a színházról, hadd legyen kedve s ereje neki is szólani rólunk. Még ha „az egész egy álom álma csak”, ahol semmi sem valódi, de minden igaz...


Jegyzetek:
1 Beethoven: István király.2 Csokonai, Mozart: Varázsfuvola.3 Hans Sachs war ein Schuhmacher und Poet dazu.4 Kosztolányi.