Júlia olvas

Milyen olvasóra vágyik a regényíró? Szász Júlia türelmes, udvariasan érdeklődő, és minden idejét könyvtárában tölti, melyet szülei „valami régi polgári család utolsó sarjától” (20.) vásároltak. Mikor erről beszél, stílszerűen éppen A Buddenbrook házat olvassa. Júlia Bene Zoltán Igazak című regényének szereplője, ő olvassa, pontosabban ő hallgatja az énelbeszélő Igaz Gergő történeteit. Az újságíróként dolgozó férfi szerkesztője megbízásából utazik egy Szeged környéki „elfeledett faluba”, ott találkozik a szinte teljes elszigeteltségben élő Júliával, a nő könyvtárában pedig egy Igaz-ős kézzel írt naplójával. Bene innen három idősíkon játszódó családregényt, városregényt ír: Gergő és Júlia idillinek induló férfi-nő, író-olvasó kapcsolata képezi a jelen idejű narratív keretet, melyben Gergő – számos egyéb mellett – elmeséli két ősének történetét.

Az Igazak szerkezetét a három elbeszélői szál váltakozása tagolja, a tájékozódást a női szereplők nevével ellátott címek segítik: Júlia, Anna, Júlia, Klára, Júlia… A szöveg azonban, egyik sem a három közül, egyáltalán nem róluk szól. 1818 januárjában Anna otthon vár, míg jegyese, Igaz Gergely, kikeveredik egy Jókai-regénybe illő kincsvadászatból. 1918 decemberében Klára a gyászoló özvegy háttérszerepéből követi, ahogy szeretője, Igaz Gerő, a férj gyilkossági ügyében nyomoz. A 2020-as koronavírus-járvány környékén az eszményi befogadóként ábrázolt Júlia kérdéseit és véleményét alig vagy soha nem halljuk, arról, hogy ezek mégis léteznének, az énelbeszélő tudósít: „Jóleső érzéssel töltött el, valahányszor hangosan olvashattam. Júlia tényleg figyelt. Olykor kérdezett is, és éles szemmel világított rá a következetlenségeimre. De mesélni is szerettem neki, mert olyankor is éreztem az osztatlan, teljes figyelmet” (138.). Júlia kamaszkori traumáját sem saját maga mondja végig, az első mondat után már Gergő beszéli el egyes szám harmadik személyben, hogy a lány szexuális erőszak következtében veszítette el énekhangját. Ellentmondásos helyzet ez, melyben az elbeszélés leírja a tökéletes olvasó alakját, de visszatartja, visszavonja a megvalósulás lehetőségét. A regény világán belül a kivetítés-mellőzés-elfojtás azt eredményezi, hogy Júlia elmegy, kilép ebből az egyoldalú kapcsolatból. Indokként ugyan a biztonságérzet hiányát nevezi meg, és utólag nem minősíti a meghallgatott történeteket, de a gesztus felől a szerelmi és az író-olvasó viszony is kudarcként tűnik fel. A betéttörténetek olvasási élményén Júliával osztozó befogadó joggal érezheti úgy, hogy rá is ugyanazon kényelmetlen előfeltevések és elvárások vonatkoznak, melyek látszólag közös alkotásra hívnak, de valójában beleegyező hallgatást követelnek.

Júlia távozása kibillenti Gergőt az elbeszélés bizonyosságából. A fikcionalizált családregény lezárásán már egy szanatóriumban dolgozik a férfi: „Esténként ezzel a kilométerhosszúra nyúlt történettel bíbelődöm, a három Igaz egymásba fonódó meséjével, akik közül az utolsó én vagyok” (431.). A regény zárlatában az elbeszélt idő utoléri az elbeszélés idejét, és a konkrét beszédhelyzet felfedése a szöveg korábbi pontjainak átértelmezésére készteti az olvasót. Azok a véletlenek, egybeesések és ismétlődések, melyekben egy első olvasat narratológiai funkciót feltételez, a szanatóriumi szerkesztőmunka kontextusában már az énelbeszélő bizonytalan elmeállapotának korai jelei. A történet szempontjából megnyugtató feloldása ez a problémának, hogy miként ismerheti fel nővére plein air festményén autóbalesete helyszínét Gergő, vagy hogy miért gondolja azt, ugyanazzal a kéregetővel találkozik hétszer is egy városi sétája alkalmával. Azonban ahogy az elbeszélői szólamba beleírt szabadkozás nem menthet fel a közhelyesség vélt vádja alól („Olyan suta ez a megtalált napló is, gondoltam. Ha olvasom valahol, zavar a közhelyessége.” 120.), úgy a „történeti” megoldás sem olyan erős, mint amilyen az elbeszéléstechnikai lehetne. A talált kézirat valóban túlhasznált toposz, ráadásul az Igazak alaphelyzete feltűnően hasonlít Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regényének kiindulópontjára. Mindkét szöveg énelbeszélője újságíró, mindketten valószínűtlen helyen akadnak a személyes múltjukhoz kapcsolódó forrásra (naplóra, illetve kazettára), és végzik el a talált történet fikciós rekonstrukcióját egy többsíkú narráció keretében. Emellett nyilván jelentős különbségek is vannak a két regény között. Bene Zoltán szövegében nem egy személyes vagy történelmi trauma feldolgozása a tét, Igaz Gergő nem számot vet a múlttal, hanem elmeséli azt, a (kvázi)saját történeteit többször is. Például még könyvtárosként maga becsül fel egy könyvhagyatékot, melyet a megszorult tulajdonos kíván értékesíteni; a szerkesztőségnek beküldött kéziratban pedig egy másik, Júliáéhoz hasonló elfeledett faluban az utolsó magyar lakos egy emberkereskedelmi hálózat nyomaira bukkan. Bene felmutatja, hány irányba, miként írható tovább ugyanaz az ötlet: az olvasott történet nem feltétlenül a történet. Ha az összeérő variációk, a „rontott” újramondás felől értelmezzük a regényt, akkor az énelbeszélő mentegetőzése és őrültsége is felesleges szövegelem, tompítanak a narráció kifejezőerején.

Egy „kilométerhosszúra nyúlt” regény mindössze oldalnyi kritikájában nem lehet mindenre kitérni. Arra, hogy Júlia milyen gyakran érezhette úgy, lényegében Gergő újságbeli rovatját hallgatja – kocsmából elcsent elmélkedést a szabadságról, anekdotákat a házasságtörésről, tárcát a könyvesboltok polcait rendezgető elégedetlen olvasóról, és a sor még hosszan folytatható –, ennél bővebben talán nem is kell. Az Igazak szövegívét nem annyira a keret cselekménye, mint inkább a keret megléte fogja össze, a beékelt családtörténetek kohéziós ereje jóval nagyobb, de csak önmagukhoz képest. Ugyan Igaz Gergő maga találja ki, írja meg ősei történetét – Gergely naplóját nem közreadja, hanem újra- és átírja, Gerő nyomozását pedig ennél is kevesebb forrásból építi fel –, az alkotási folyamat nem rajzol ki érzelmi kapcsolódási pontokat, nem tár fel örökölt tárgyakat, értékrendeket vagy tulajdonságokat, és nem ír elő valamely predestinált sorsot. A névjáték és az énelbeszélő meggyőződése („Az élet és a sztorijaim hatnak egymásra.” 431.) ellenére nem lehet a három karaktert egymás magyarázataiként vagy alteregókként olvasni. Miért döntött hát úgy a szerző, hogy a három eltérő műfajú, hangulatú és idejű szöveget ilyen módon egybeszerkeszti? Olyan kérdés ez, melynek megválaszolására egy kritika nem vállalkozhat, legfeljebb visszafordíthatja: milyen lett volna a családregény, amelynek a végét Júlia is megvárja?

‍

Bene Zoltán: Igazak. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2023.