.svg)
Kolozsváron, 2019. március 29-én a Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán hiánypótló és rendkívül izgalmas könyvbemutatóra került sor: a József Attila összes tanulmánya és cikke 1930-1937 című kétkötetes, hatalmas kritikai kiadást vehették kezükbe az érdeklődők. Balázs Imre József, a 20. századi magyar irodalom BBTE-s oktatójának moderálásával a nagyszabású munkát N. Horváth Béla, Tverdota György és Veres András kutatók mutatták be, akik a határon túli magyar egyetemek számára először Kolozsvárra hozták el a L’Harmattan kiadó gondozásában megjelent könyveket.
N. Horváth Béla (MTA Btk), a kutatás vezetője arról számolt be, hogy miért volt szükség erre a kiadásra: egyrészt azért, mert József Attila prózai írásainak fontosságát mellőzték, másrészt hatvan év telt el azóta, amióta a Szabolcsi–Waldapfel 1958-as kezdetű kiadása, a József Attila megtalált és összegyűjtött értekező prózájának közreadása megtörtént. 1958-ban hihetetlen bátorság volt két évvel az 1956-os forradalom után József Attila radikális gondolatvilágát kiadni („belső ellenzékiség”). Tverdota György (ELTE Btk), a József Attila-kutatás vezető alakja elmondta, hogy a Horváth Iván által vizsgált analitikus JA-iratok sorrendjében és összefüggésében hibát talált, még nem gondolt arra, hogy a későbbiekben olyan kéziratok kerülnek majd elő, hogy más megvilágításba helyezik a költő munkásságának utolsó és egyben legkiforrottabb szakaszát. Veres András (MTA Btk) részletesen kitért arra, hogy JA halála után milyen sorsra jutottak a kéziratok.
JA írásai ’katonás rendben’ voltak, külön a kiadott és kiadatlan szövegekkel. Németh Andor volt az első, aki közreadta verseit és példaként néhány prózai szöveget is beillesztett ebbe. József Attila munkásmozgalmi és illegális kommunista aktivizmusának idejéből fennmaradt ismerőséhez, Sándor Pálhoz kerültek ezek az értekező írások. Sándor és JA nem voltak jó viszonyban, többször is nézeteltérés volt közöttük, ugyanakkor az egyik tanulmány létezéséről (A művészet kérdése és a proletárság) egy Sándor általi hivatkozásból értesülhettek a kutatók, amely jelentősen befolyásolja a költőről alkotott képet. A nyolcvanas évek végén megtalált (valójában furcsa, visszamenőleg érdekes személyes viszonyok és hagyatékok szerencsés találkozása révén) és azóta feldolgozott kéziratanyag József Attilát kőkemény logikával operáló, a korszak fontos baloldali irodalmát és filozófiáját ismerő emberként láttatják, és a freudomarxizmus egyedülálló magyar gondolkodójaként mutatják be.
A költő 1930 és 1937 alatt rendkívül gyorsan, szinte évente változó gondolatmenete olvasmányélményeinek, mozgalmi részvételének és saját betegségeihez való viszonyának megfelelően alakult. Eleinte Freudot is és Marxot is ortodox módon olvasta, kritikáiban és vitáiban is meglátszik ez az attitűd – a későbbiekben kezd el önállóan helyzetbe hozni és a kettőt összeegyeztetni. Kritikusan olvassa őket, ugyanakkor mértéktartóan és a számára égető kérdések megválaszolása mentén. Amikor 1933-ban a nácizmus hatalomra lépett, ki kellett alakítania egy emberképet és magyarázatott kellett adnia arról, ami az európai történéseket illette. Kolozsvári vonatkozásairól Kántor Lajos szerkesztett kötetet, József Attila a Korunkban címmel – 1933-ban például A város peremén című verse jelent meg a Korunkban először.
Freud értelmezése már 1932-ben tiltottnak számított a szovjeturalom számára, ezért a munkásmozgalomban sem nézték jó szemmel a költő tevékenységét – egyéni és egyedi világértelmezését sehol nem díjazták, sokan „futóbolondnak” tartották. Balázs Imre József hozzátette, hogy a freudomarxizmus vonalán, amely elsősorban (leegyszerűsítve) egy külső és belső világ összeegyeztetéséről szól, JA-ra kimutathatón hatott a pszichoanalízis talán marginálisabb figurája, Wilhelm Reich (N. Horváth Béla összefoglalóját a témában itt olvashatják). N. Horváth kiemelte, hogy JA-t nyugtalanítják tapasztalatai és a kommunizmus bukását annak adekvát irodalmi hiányai okozzák majd („miért nem olvasnak a munkások?”). Végeredményben József Attila mindvégig ’ellenzéki marxista’ maradt, aki a népfronti politikában hitt (elsősorban a spanyol mintára) és megpróbálta a teremtésesztétikát és a termelésesztétikát összeegyeztetni. Ez egy olyan kettős kódolású koncepció volt a költő eszméiben, amely máig feloldatlan és egyedülálló, mintegy a metafizikait és az irodalomszociológiait igyekezett közös nevezőre juttatni egy újfajta szublimációs esztétikában.
A kritikai kiadás tehát a magyar irodalom-és eszmetörténet számára hiánypótló olvasmány. Kiváló recenziót közöl róla Sipos Balázs, amely elolvasható itt.
