Joszi meghal (Regényrészlet)

‍5. Idegenben, otthon

‍

A szálló, egy zöldre festett faház az üvegfalú modern épület mögött szerénykedett. A földszinten nyittatott a nővér egy apró szobát Josziéknak, amelyet az átutazóban lévő orvosoknak tartottak fent.

Az anyát és a fiút a hordágyról átemelték a heverőre, majd miután alapos instrukciókat adott az infúzió elzárásának időpontjára és módjára vonatkozóan, a fehér köpenyes angyal eltávozott.

Fiam van, fiam született – sóhajtozta alig hallhatóan, ösztönösen az egyik, és magához ölelte a gyereket.

Túlélték mindketten – sóhajtozta alig hallhatóan a másik, aztán birtokba vette őket a kicsinyke tér.

Joszi az ágy mellé húzott egy széket, leült és bátortalan mozdulattal megsimította az asszony kezét. Az szeme sarkából hálásan rápillantott, és a gyerekkel a karjában azonnal elaludt. Aludt a csecsemő is, csak Joszi virrasztott, amíg tudott, de végül őt is legyőzte hajnal felé a kimerültség. Órákkal később halk kopogásra riadt. Felkapta a fejét, fülelt, majd felugrott, amikor leesett neki, hogy valaki áll az ajtó előtt. Megrémült, hogy baj lesz, lebuknak, de mit volt mit tenni, ki kellett nyitni. Nem akart zajt csapni, és amennyire képes volt, óvatosan mozgott. Nem kellett messzire mennie, egy alapos lépés, egy biztos fogás a kilincsen, és már nyílt is a derék nyílászáró. Nyílt, de csak résnyire, nem merte szélesre tárni, hátha valami rémes látvány várja. De nem, hála Isten, nem, hanem meglepetés, rémesen nagy meglepetés: a nővér most már műszőrmés gallérú dzsekiben, mert valószínűleg vége van a műszaknak, mielőtt hazamenne az ébren töltött éjszaka után, benézett ide, ezekhez a szerencsétlenekhez. És nem csak egyedül ő, hanem még egy kicsi nő és egy öregebb férfi, akiknek hírül adta, hogy gyerek születik, még ha nem is úgy, nem ott és nem is attól.

Na, menjen már arrébb, maga mamlasz, engedjen be, aztán csukja is be gyorsan – tolta az ajtószárnyat félre a nővér, és Joszi elképedt ábrázatával nem törődve, mindhárman benyomultak a parányi helyiségbe.

Joszi szót fogadott, de mozdulni már egy lépést sem tudott, mert megtelt a szoba, csak a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mi történik az ágynál. Hát az történt, hogy a szőrmésdzseki lepattant a székre, amin az éjszakát töltötte, a nővér kettejük fölé hajolt, és tenyerét előbb a gyerek fejére, majd az anya homlokára tapasztotta. Elégedettnek tűnt. Csoda, hogy túlélték – súgta a fülébe. – Adjon hálát az Istenének, bárhogy is szólítja.

Hoztunk, ami kell. Ezek rendes emberek, látni akarták magukat – folytatta, és fejével a kicsi nő és az öregebb férfi felé intett.

Na most, férfiak, hátra arc! – adta ki a lehetetlennek tűnő utasítást, és határozott mozdulattal felhajtotta a paplant, vizet hozatott a kicsi nővel a fürdőből, és ellátta a sebet. Megnézte a fiúcska köldökét is, majd amikor mindent rendben talált, odahajolt az asszony füléhez.

Tegye a mellére és próbálja szoptatni, hogy beinduljon a teje. Ne adja fel, ha nem megy egyből.

Ellépett az ágytól. Nem tűnt érzelgősnek, sokat látott, sokat átélt, megedzette az élet a poliklinikán, de most mégis meghatottság csillant a tekintetében egy pillanatra, aztán jobbra villant a látogatókra, és szinte katonás módon utasította őket.

Na, adjátok oda, aztán gyerünk.

Azok szolgai engedelmességgel nyúltak szatyraikba, és csomagokat tettek az ágy végéhez. Búcsúztak, búcsúzott a megzavarodott Joszi, majd elindultak.

Nem tudnak magukról, még maradhatnak. Majd jövök! – mondta a nővér, és el is tűnt a kísérettel együtt.

Ez volt az első perc, amikor családnak tűntek, és ez egy pillanatra feltűnt Joszinak, de el is süllyedt azonnal, ahogy belefeledkezett a látványba.

A csecsemő mintha vágyakozott volna anyja mellére, amelyet az a tanácsra hallgatva feltárt számára. A szépségnek ez a harmóniája lenyűgözte. Egyszerre gyönyörködött a tettre kész emlőkben és az irántuk való eredendő fogékonyságban. Bizsergés járta át testét, földbe gyökerezett a lába, szeme kikerekedett, szája neki is résnyire nyílt, és lassan csücsöríteni kezdett. Egyszerre mozdult meg benne a férfi és az örök gyermek.

Nem volt zavar és nem volt szégyen ebben, hanem valami olyan volt, amit később úgy emlegettek, mint közös életük egyik legszebb pillanatát.

Három napig tartott ez az álom a maga valószínűtlen ajándékaival. A menetrend szerint műszakkezdéskor megérkező, csomagolópapírba tekert élelemmel, babaruhával és mindazzal, ami ahhoz kellett, hogy ne kelljen elhagyniuk rejtekhelyüket. A negyedik nap reggelén egész más érkezett: vészjelzés!

Visszakúszott a félelem, mert a nővér remegve azzal állított be, hogy a helyi szerb hazafiak valahogy kiszagolták, hogy egy bosnyák nő szült a poliklinikán, és itt rejtegetik őket az áruló férjével valahol a környéken. Csapatokat szerveznek, hogy felkutassák a bujkálókat, és ki tudja, mire készülnek, ha sikerül nekik felfedezni a búvóhelyet. Menjenek, meneküljenek, ahogy csak lehet, mert veszélyben mindhármuk élete. Annyit tett még hozzá, hogy a buszpályaudvaron napjában több busz halad át Magyarország felé, kérezkedjenek fel az elsőre, és ne is nézzenek hátra. Őt többet nem látják, mert ha kitudódik, hogy mit tett értük, akkor az ő élete is veszélybe kerül. Az meg nem lehet, mert neki is családja van. Ezt elhadarva letette az utolsó csomagot, szemérmesen, szinte kapkodva megölelte az asszonyt, megsimította a gyermeket, egy bátorító pillantást vetett Joszira, és kilépett az életükből. Azaz soha nem lépett ki onnan, csak nem látták többé, de ott maradt végleg, mint annak a bizonyítéka, hogy létezik jóság, és ennek nem kell hogy észszerű és természetes oka legyen. Felmerült a gyanú, hogy természetfeletti oka lehetett. Ezt dédelgették magukban attól fogva.

De most nem volt idő elmélkedésre, menteniük kellett az irhájukat. Joszi nem volt hajlandó világosban kivinni őket az utcára, mert bizonyos volt benne, hogy azonnal lecsapnak rájuk, így megkockáztatta, hogy a korai téli sötétség beálltáig ott maradnak még. Hazardírozott, de határozottan, makacsul ragaszkodott igazához. Az asszony, bár alig bírta leplezni rettegését, elfogadta, hogy így legyen, és felkészült az indulásra. A gyermek megérezte az áradó feszültséget, nyűgös volt, sokat sírt, és nem fogadta el a rátukmált mellet sem. Ólomlábakon jártak a percek, az órák.

Joszi arra az elhatározásra jutott, hogy egyedül kimerészkedik, és megtudakolja, hogy mikor indul busz. Amikor egy jó óra múlva visszaérkezett azzal a hírrel, hogy délután öt körülre majdnem biztos, hogy jön egy, de az nem biztos, hogy lesz rajta hely, az asszony azzal a fogai között szűrt mondattal fogadta, hogy „soha többé ne hagyj el ilyen hosszú időre”.

A sötétedés végre-valahára bekövetkezett. A gyermeket az anyja a mellére rejtette, vállkendője alá, a csomagokat a férfi vitte. Egymás szemébe néztek, és teljes bizonyossággal látták, hogy: szeretlek. Elindultak. A házat szinte lábujjhegyen hagyták el, a házakhoz bújva szaporázták lépteiket azon az úton visszafele, amely errefele jövet a vajúdásé volt. Baj nélkül elérték az állomást, és ott meghúzták magukat az épület hátsó sarkánál, csak Joszi nézegetett kifelé a busz érkezését kémlelve.

Jött, szaladtak, Joszi pénzt kínált, majd még több pénzt kínált, végül fizetett, felszálltak, és végre elindultak. Újra. Az egyik másodszor, a másik még nem is tudta igazán, hogy most már ő is földönfutó. Először, de mindörökre.

Olyan gyorsan történt minden – még akkor is, ha végtelen hosszúnak tűnt, oly sok minden sűrűsödött bele ebbe a néhány napba, hogy csak a menekülttábor egyhangúsága idején érték utol magukat. De addig még el kellett hagyniuk Újvidéket, és meg kellett tenniük a határig tartó, veszélyekkel teli utat, amiben minden menekülteket szállító busznak része volt. Soha nem lehetett tudni, hogy történik-e valami. Valami félelmetes, végzetes. És ha nem, akkor eleve az volt félelmetes, hogy mi fog történni velük, ha elhagyják a hazájukat. Ha majd idegenek lesznek és nem lesz otthon. Ez várt rájuk, és ezt felfogni éppen annyi idejük volt, amíg átgördültek a két felnyitott sorompón. Az országhatárén és a menekülttáborén. Egyikből ki, a másikba be.

‍

‍

6. Zuhan a korsó

‍

Joszi ott ül a kocsma legeldugottabb asztalánál, behúzódva a sarokba. A lassú kortyokkal jó mélyen lehúzott habos nedű átjárta.

A korsó félúton az asztal felett állt, szemét a mennyezetre függesztette. Mintha az ócska alumíniumarmatúra rúdjainak kis fémtakaróit keresné. Az járt az eszében, hogy elment a fia. Hosszú utat jártak be együtt. Harminc nyomorult és gyönyörű évet. Ahogy kezdődött minden, és a folytatás sem volt egyszerű. A háború végeztével visszajöttek, törvényesen is elvette az asszonyt, és leélték az életüket, felnevelték a gyereket, ebben a faluban, ahol mindvégig csak elviselték őket, eltűrték, mert a békében csak úgy lehetett gyűlölni, mint ahogy a parázs emészt a hamu alatt.

Az armatúrára mint szakadt vászonra vetültek ki a belső képek, és lassan lepergett a film. Jó így – összegzett magában, volt benne minden, és megmaradtunk. Egy armatúrára vetített filmnek nincs stáblistája. Egyes szereplők ismertek, másokat félig takarásban mutat az operatőr, és felmerülhet a gyanú, hogy a forgatókönyv nem is volt előre megírva. Igazi remekmű – jut el az elfogadásig. Még anyja szófordulata is eszébe jutott, amellyel gyerekkorában az esti mesét lezárta: „Így volt, mese volt, igaz volt. Aki nem hiszi, járjon a végére!”

Úgy érezte, hogy ő most a végére járt. Akit el kellett engednie, azt elengedte. Bizsergés kezdte átjárni. Először kellemes volt, azt hitte, abból a jó érzésből fakad, hogy megtörtént, de aztán zsibbadássá erősödött. Ránézett a korsót tartó kezére, és bosszúság suhant át rajta, hogy persze, te marha! Ki tudja, mióta tartod itt meredten ezt a poharat. Le akarta tenni az asztalra, de ahogy megmozdult, éles nyilallás hasított a mellkasába. A válla fölött indult, és átlósan a szegycsontja felé tartott. Hirtelen jött, és olyan erővel szorította össze, hogy odakapott és sóhajtani akart, de alig jött levegő. Ösztönösen kihúzta magát, de ettől csak még jobban fájt, és átterjedt a hátára is. A foga is vacogott, és hideg veríték ült ki a homlokára. Megpróbált felemelkedni, kiáltani, hogy segítsenek, de egy hang sem jött ki a torkán. Ott küzdött a kocsma legeldugottabb asztalánál, nem figyelt rá senki, mintha láthatatlanná vált volna. Végleg egyedül maradt, és a megsemmisülés réme gyötörte. Hangtalanul dőlt le a székről. A zuhanó korsóval szinte egyszerre koppant a feje a kövön. Az üveg robbanva tört darabokra, tartalmát szétloccsantva, Joszi csak egy tompát puffant, pont olyan szerényen, amilyen az élete volt.

A többiek csak a korsó zajára figyeltek fel, és időbe telt, mire felfogták, hogy mi történt.

‍