Joszi meghal

1. Egy pont a magasban

– Hát te meg mit keresel itt? – csapta le úgy a pultra a teli korsót a csapos, hogy a hab kiloccsant a bádogborításra. Joszi valamit morgott az orra alatt, és a sörtócsába potyogtatta a dinárokat a markából. Magához ragadta az italt, és megkereste a kocsma legeldugottabb asztalát, behúzódott a sarokba, és lassú kortyokkal jó mélyen belehúzott a habos nedűbe.

Leengedte a korsót, de keze megállt félúton az asztal felett. Körülnyalta a száját, bajusza szélét bekapta, leszopogatta az ottmaradt folyadékot, habfoszlányokat, és szemét a mennyezetre függesztette. Mintha az ócska alumíniumarmatúra rúdjainak kis fémtakaróit keresné, amelyeknek a kábelcsatlakozás eltakarása lenne a hivatásuk, ám azok már rég lecsúsztak a fénycsövek fölé, leplezetlenül hagyva a hajdani villanyszerelő kontár munkáját és a szigetelés vészes hiányosságait. Minden bizonnyal nem ezt látta, mert tekintete fixálódott az egyébként kiábrándítóan koszos plafonon.

Eddig csak a napközis alkeszek ültek megszokott helyeiken méla unalomba révedve, de a kocsma a munkaidő végeztével kezdett megelevenedni. A szakik hazafelé beugrottak egy-két sörre és az azzal járó kísérőre, levezetve a nap addigi feszültségét, felkészülvén az otthoni második műszakra. A méla csendet felcsattanó hangok, lármás beszélgetés, röhögés vagy indulatos trágárkodás törte meg.

Joszit mindez nem zavarta. Meg sem rezdült a zsibongásra. Még akkor sem reagált, amikor ismerősei érkeztek a műintézetbe, akiknek feltűnt a ritka vendég – mert ha Joszi évente egyszer-kétszer betért ide, az már szinte csodaszámba ment a faluban – odaköszöntek neki, és bennük is felmerült a csapos által kimondott kérdés.

Teljesen hiába. A tekintet el sem mozdult arról a bizonyos pontról, a korsó félúton állomásozott száj és asztal között. A többiek jól megnézték maguknak, megrántották a vállukat vagy legyintettek, egymás felé fordultak, és pillantásukból kiolvasható volt régi tapasztalatuk, hogy egy hülye, megzápult ürge ez a Joszi, az elvarázsolt, élhetetlen fiával és a gyüttment bosnyák asszonyával együtt. Röviden leszámoltak vele és letojták. Nélküle folytatták, amit nélküle kezdtek el.

E rend szerint teltek és múltak a percek, míg egyszer, egy észrevehetetlen pillanatban a férfi arca megrándult. Senki sem figyelte, senkit nem érdekelt, noha egy árnyalt, fájdalmas vonás jelent meg a szája szögletében. Egy apró, elmélyülő ránc, amely az addig merev, szinte kifejezéstelen ábrázatot életre keltette, megszépítette.

Joszi nem volt emlékezetes küllemű. Átlagos, könnyen felejthető, közepes termetű, vékonydongájú, szívós izomzatú pasas, kortalan, gyenge szőrzetű, itt-ott már ráncosodó arccal. Nem látszott meg máson a szenvedés, csak a szemein. Attól zavarba lehetett jönni, és ez volt az egyébként szelíd ember megjelenésében az a momentum, amit a többiek ugyan nehezen azonosítottak, de többé-kevésbé mindnyájan megéreztek. Emiatt viszolyogtak a férfitól, emiatt éreztek kényszert, hogy fölébe kerekedjenek, mert a nézése felett nem volt hatalmuk. Kigúnyolni lehetett, megalázni jó néhányszor sikerült, és biztos távolságot teremtett, ha egyszerűen bolondnak nevezték. Pedig mindez nem volt több, mint a pillantásából áradó végtelen kín okozta elbizonytalanodás veresége, illetve annak erőszakos leplezése.

Nem akarták barátjuknak, és ő sem barátkozott. Köztük élt születése óta, már több mint egy fél évszázada, tudomásul vették, hogy hozzátartozik a faluhoz, mint a focipálya az utolsó ház mögötti mezőn. Azon is le kellett nyírni a füvet meccs előtt, bár egyébként birkalegelőnek használták.

A hallgatag ember munkából hazafelé csendesen köszönt a trafikáló szomszédasszonyoknak, akik délutánonként a ház előtti kispadon mulatták az időt. Ebben szinte ki is merültek a társas kapcsolatai. Munka közben is csak a legszükségesebb mondatok hagyták el a száját. Emeld a gerendát, adj szöget, faragd meg jobban, szabd pontosan a bádogot, és kész. Egy tetőfedőnek ennyi épp elég.

Leginkább feleségével és fiával mutatkozott, és a férfiak közül szégyenszemre, szinte egyedüliként nem csak a nagy ünnepeken – amikor még csak-csak eljártak az emberek is, hanem minden vasárnap misére ment a gyerekével, ám az asszony nélkül, hiszen az nem volt keresztény.

És most itt ül a kocsmában, nézi a mennyezetet, amire jó oka van. Valami történt vele, ami végzetesen felkavarta azt az állóvizet vagy az annak tűnő érzelmi egyhangúságot. Nem lehetett máshogy kibírni, csak azzal a száj és asztal közé szorult, korsó ölelte keserves folyadékkal.

Elment a fia!

Josziban vannak kérdések, amik nincsenek. Addig legalábbis nincsenek, amíg fel nem teszi őket. Igyekszik ugyan elkerülni őket, noha ezek néha akaratlanul is megszólalnak, bár, ha megfelelő elszántsággal ellenáll, elhallgatnak. Csak ki kell várni. Az a kis idő, amíg ébren vannak, pocsék, szaggatják az ember szívét, ám kellő gyakorlattal már tudni lehet, hogy mennyit kell kibírni, hogy visszatérjen a tompa, örömtelen monotonitás, amelynek mélyén ott parázslik az övéi iránti olthatatlan vonzalom. És ezt nem sejti senki, de nem is akarná. Ez az érzés az ő titka, csak az övé, ápolja magában, és nem akarja sem leleplezni, sem elengedni. És most erről fújta le a hamut a fia, feltárta kötődését őhozzá, a minden tekintetben rendhagyó gyerekhez, aki már nem is gyerek, mert harmincéves, de az övé, még ha nem is az övé.

Miért hagyta itt őket? Miért hagyta itt őt? Akkor most kettesben marad az anyjával? És valóban elvesztette-e, ha nem velük él, ha a magáét kezdi? Hiszen eddig is csak azt tette, mert olyan különösen elvarázsolt volt világéletében – de legalább esténként odaült az asztalhoz, és az asszony kettejüket szolgálta ki. Amikor felnézett a tányérjából, a gyerek arcát látta szemben.

Mindig az van, ami nincs. Most az van, hogy a gyerek már nincs. Összecsomagolt, váltott egy jegyet Banja Luka felé, és felszállt. A busz pedig a maga közönyével betartotta a menetrendet, és két perc tartózkodás után kikanyarodott a megállóból. Mindig az nincs, ami van. Itt már nincs, de egyébként van.

Az, hogy valahol van, az azt kellene jelentse, hogy nekem is van? – motozott Joszi fejében, miközben nem mozdult a tekintete.

Akkor az is van, ami már nincs – és ezzel elindult vissza az időben addig, ameddig emlékei még megőrizték az okokat, amelyek mögött már elfelejtett vagy ismeretlen okok sora vezetett addig, amit kezdetnek vélt.

‍