.svg)
Szentes Zágon fotója.
Édes Néném, ne vegyed olybá, mintha. Bár az ördög tudja, talán inkább vegyed. Rég volt, hogy Jeruzsálemben jártam (2014). De a napokban egy zsidó újságot olvasgattam, vagy böngésztem pontosabban, Kolozsváron nyomtatták 1940 szeptemberéig, Új Kelet a neve, és nem kell történésznek lenni ahhoz, hogy tudjuk, miért szűnt meg: bevonultak. Attól némileg kiráz a hideg, ha belegondolok, hogy az akkori cionisták mennyire tisztán látták a világot, vagyis a készülő veszedelmet, és mennyire nem voltak hajlandók komolyan venni őket a hitsorsosaik, amíg még lehetett. Azután meg már úgyis késő. Általában így szokott ez lenni. De azért kiálltak a magyar zsidók és köszöntötték a bevonulást, ahogy kell.
Történt, ami történt – magunk közt nevezzük egyszerűen második világháborúnak –, és nem egészen öt évvel később a kolozsvári hatóságok kiosztották a lakosság között az elkobzott rádiókat. Napokon át közlik az újságok azok neveit, akik jelentkezhetnek, és mivel a saját készülékért sok tulajdonos nem tud, ezeket szétosztják azok között, akik igénylést nyújtanak be. Végül is mit csináljon a hatóság több ezer rádióval, amikor villany is hol van, hol nincs? A műsor akkor még minden adón érdekes.
Ha a napokban nem hirdettek volna vészhelyzetet meg szükségállapotot a világnak ebben a fertályában, ahol éppen élek, akkor nyilván ezt a levelet másként írnám. Egészen jól látszik, hogy a hatóságok még nem igazán tudják, hogyan is kell ezt csinálni, de hamar bele fognak tanulni. Az újságokra visszatérvén – édes Néném –, azt látom, hogy valahányszor bizonytalanná (fokozható), veszélyessé (fokozott), vészessé (fokozódó) alakul a világhelyzet, a sajtó irreleváns lesz. Nem a cenzúra miatt elsősorban, hanem azért, mert az újságírók sem tudják pontosan, hogy mi van, mi a fontos. Mindenki csapkod és kapkod, a híreket nem ellenőrzik, a tájékoztatás egyenetlen, szakadozott, és már nem azért olvasunk, hogy tudjunk valamit. Látjuk jól: ők is csak annyit értenek odafent, mint mi idelent. A cenzúra ebben a vonatkozásban nem érdekes, úgy értem, ahhoz is bizalom kell, hogy a következetlenül, bár folyamatosan hazudó hatalom szavát az emberek elfogadják, vagy lelkifurdalás nélkül begyújtsanak az újsággal. Ha viszont nincs szavahihető újság és rádió, akkor a nép a kollektív fantáziájára van bízva a világ megértésében. Új középkor, mondta Bergyajev, lehet ennek már lassan száz éve is. A napokban a világsajtó általános megzavarodását lehet tapasztalni, és mivel ipari mennyiségű első és második világháborús sajtót lapoztam át, pontosan látom, hogy most is ugyanaz van. Nem, én sem tudom, hogy mi pontosan, de azt nagyon jól lehet érzékelni, hogy ők sem tudják, akik nyilatkoznak, és akik írnak, meg akik intézkednek. Ha tudná is pontosan valaki, a gyorsan kattogó billentyűzetek hangzavarában alig hallanánk meg a hangját. A bizalomnak vége, minden hír ál- és rémhír egyben, jöhet a cenzúra. Pont most ne venné át a hatalmat az, aki semmi másra nem vágyik?
Nem tudom, 1940 szeptemberében hányan olvasták Kolozsváron a cionista újságot, nyilván kevesen, és már nem lehetett elfogadható áron Palesztinába utazni. Előtte való évben 13 000 lejért hirdetik a társasutazást, Párizs drágább, a napilap ára 5 lej, egy kiló kenyér 5,50 – drága volt az újság, mondhatni. Van egy szórólapom, amellyel 1950-ben próbálta meg lebeszélni a Román Munkáspárt (PMR) a Palesztinába kivándorolni szándékozó romániai zsidókat, a szöveget nem idézem, a kommunisták is Goebbelstől tanultak fogalmazni, a nyomdatechnikájuk viszont csapnivaló. És van egy barátom Izraelben, aki évtizedek óta hívogat, hogy menjek el hozzá. Amikor végre felszálltam egy repülőre, hogy találkozzam vele, már 25 éve nem láttam. Éppen olyan világkorszakot éltünk, hogy könnyű volt repülni, röhejesen olcsó, nem is tudtuk akkor megbecsülni. Az izraeli határőr is csak annyit tartott fontosnak belőlem, hogy majdnem el tudtam mondani angolul, hova megyek és kihez. Erec Izrael! A tenger fölött – én nem szeretek repülni – egész különleges élmény megpillantani a szárazföldet, egyszer, valahol, ott messze már nem ugyanaz a kék van, mint eddig. Ott van az, pontosan ott, már látom. Nem vagyok zsidó, viszont sokat olvastam, persze nem eleget, és akkor még nem tudtam, hogy bármennyit olvashatok, ez valami más. Vannak utak és kirándulások, amelyekre fel lehet készülni, sok nyűgtől, bajtól óvja meg az ember magát ezzel, és van, amikor nem lehet, mégsem számít a nyűg, a baj. És van tévé, van internet, megannyi képeskönyv Izraelről. Ráadásul én bibliás környezetben nőttem fel, Galilea mintha csak a szomszéd falu határában terült volna el, Simon Péter is leginkább az egyik csavargó nagybátyámra emlékeztet, vagy talán magamra, a többiekről meg ne is beszéljünk. Gyerekkoromban mi szószerint vettük az Írást, ha a nagyapámnak azt mondom, hogy azt is csak emberek írták, agyoncsapott volna. Ő a középkori hermeneutikát gyakorolta. Nyilván évszázadok óta minden ember a maga módján képzelte el a bibliai tájakat, azután megjelent a fénykép és a film, ami rendesen átírta a fantáziánkat és a reneszánsz piktorok színeit. Jeruzsálemben azt éreztem, hogy mindaz, amit gondoltam eddig, az egyáltalán nem érvényes, bár a képek, a rajzok, a videók, a leírások meglehetősen élethű képet adnak az egészről, nincs is velük semmi baj, az én fotóim is képesek bemutatni, elmesélni a látványt. A többi viszont…
Itt van a világ közepe. Már megint a világ közepén járok, semmi nem úgy van, ahogy eddig tudtam, szájtáti turista vagyok, mint a többiek. Itt semmi nem eredeti, mondta a barátom, esetleg a simára koptatott kövek a Via Dolorosán, azokat valószínüleg abban az időben faragták. És kétezer évvel ezelőtt mi volt eredeti, kérdeztem. Ezen egy kicsit elméláztunk, majd azt mondta: Aki Istent keresi, az menjen templomba, vagy imádkozzon ott, ahol van, aki Jeruzsálembe jön, az balhét akar. Megtapogatta a pisztolyát, felnézett a sikátor fölött egy ablakból kilógó fekete ISIS-zászlóra, sóhajtott egyet és tovább mentünk. Vajon a Jézus is tovább ment volna? Akkor ezt nem gondoltam, ezt csak most gondolom, ahogy azt is, hogy mitől eredeti egy baljóslatú harci lobogó, egy kínai gumiszandál vagy egy kavics a tengerparton. Jelent az valamit, hogy Salamon templomának egyetlen megmaradt fala nem Salamon templomának a fala? Lementem én is a tövébe, szólt egy biztonsági lány, ne fotózzak, szombat van, tényleg az volt, nem fotóztam. Álldogáltam egy kicsit, és kijöttem. Lehet, hogy más napokon sem kellene a fal tövében fotózni. Megérintettem – igen. Nem egy embert ismerek, aki szeretne zsidó lenni, szeretne odatartozni abba a népbe, vallási közösségbe. Olvasott emberek ezek, nem áltatják magukat azzal, hogy vallást, kultúrát csak úgy fel lehet venni, a nyelvtanulásról meg nem is beszélek. Lehet ezen filózni, hogy kinek mi baja magával, az örökölt kultúrájával, és miért szeretne leereszkedni abba a mélységes mély kútba.
Lementem a Siratófalhoz, megérintettem és zsidó voltam, talán egész nap, amikor Jeruzsálemben kószáltunk. Szerencsénk is volt, kevés turista járt, lehetett sétálni, lélegezni, bámészolni. A Szent Sír-kápolnába nem mentem be, utálok sorban állni, tolongani, lökdösődni, és mivel ilyen telített helyen hamar elfáradok, rendszerint arra vágyom, hogy leülhessek egy kőre, mert könnyen ki tudok lépni az időből. A torony viszont nagyon tetszett, a harangok és a kilátás. Vannak fotogén városok, és Jeruzsálem az. Csontváry tudott ilyen színeket és kontrasztokat, nyilván még sokan mások. Délutánra kitisztult az idő, egy légvonat elvitte a sivatag porát, és úgy ragyogott a város az alkonyatban, mint a képeslapokon szokott. Jóban vagyok a szent helyekkel és az időjárással, talán a barátom szólt így, talán én gondolom ezt utólag, de azt már egész pontosan tudom, hogy Isten a helyén van, csak mi emberek távolodunk egyre tőle. Nem kell nekem ezért Jeruzsálembe menni, és ott sem gondoltam másként.
Annál a zsinagógánál is jártam, amelybe pár héttel később egy baltás merénylő bement vérengzeni. Azóta már annyi merénylet volt Európában is, hogy senki nem csodálkozik, ha egy késsel hadonászó ember golyót kap, és csak azután kérdezik meg tőle, miért nem fordult pszichiáterhez. Utólag lehet elmélkedni a merénylő emberi jogairól, intézkedés helyett nem szabad. Mit is mondott volna erről a Jézus, aki szintén ezeken a köveken járt, amikor még nem voltak ennyire kopottak. (Mit adtak nekünk a rómaiak? vö. Brian élete.) A történelmi Jézusra gondolok, nem az irodalmira. Az irodalmi leginkább egy regényhősre emlékeztet, aki a kollektív tudattalanból lép elő, valamiért sem az írók, sem a szerkesztők nem voltak abban a korszakban a helyzet magaslatán, némileg elfuserálták a művet, a szereplőket, az ábrázolást – epikai hitel. Olyan lett, amilyen. Aki először nyúl hozzá, sajnos azé az elsőbbség. Erre a kősziklára építem fel… Ha nem volna ilyen roskatag az a narratív kőszikla, ma már senki nem olvasná az evangéliumokat. (Károli Gáspár nélkül mi magyarok még irodalomnak is nehezen tudnánk olvasni.) Hogy írta volna meg ezt a sztorit Ovidius vagy Suetonius? És Thomas Mann? Kétezer éve dolgoznak a filoszok, hogy hihetővé, azaz koherenssé tegyék a Jézus történetét. A szöveghez egy idő után bajos volt hozzányúlni, inkább a világon dolgoztak, a valóságot próbálták hozzáigazítani. Az ellenpárt azon ügyködik, hogy elvessék az egész gubancot, de legalábbis hülyének tituláljanak mindenkit, aki valamiben hisz. Ilyen is van, olyan is van. Ha a sajtó megbízhatatlan, a kollektív fantázia végzi el az utómunkát. A szkepszis nem tesz jót a képzeletnek. A képzelet viszont képes felülírni a valóságot. A valósághoz fantázia kell, ha nem akar belehülyülni az ember.
Amikor lementem a fal tövébe, teljesen egyedül maradtam. Az a fajta magány, ami hegytetőn, a speyeri dómban, a sivatagban vagy egy örmény sziklatemplomban van. Befogadó magány, belép az ember, és nem kívánkozik el belőle. Évekkel később láttam egy első világháború előtt készült fotót, a fal tövében egyetlen asszony áll, a ruhájából ítélve kelet-európai, szoknya, rékli, fejkendő, szegényes, mintha csak a nagyanyámat látnám messziről. A testtartásából ítélve már nem fiatal, az arca nem látszik. Nincs mellette senki, csak a hatalmas kövek, amelyek réseiben cserjék nőnek. Egyedül van, ebből gondolom, hogy európai, nem turista, de kellően eltávolodhat a kísérőitől, ha csak a fotó kedvéért is. Akkoriban a Siratófal előtt nem volt tér, csak egy sikátor, szegény afrikaiak lakták, nem túl kedves népség. Persze, nem értek én ehhez, lehet, hogy csak az emlékezet játszik velem, írok éppen, másokat is megtréfált a saját narratívájuk már.
Mit szólna vajon a Jézus, ha leülne, és elolvasná az evangéliumokat? Vagy a Jelenések Könyvét. Mit mondana Pál apostolnak? És a krisztológia? Ágoston, Szent Tamás, Kálvin, Dávid Ferenc, Nietzsche. Attól tartok, fogná a fejét, vagy ránkborítaná az asztalt. Voltam abban a csarnokban is, ahol Pilátus kikérdezte a Jézust. Mi az igazság? Az igazság az, hogy fáj a fejed. Lévi Máté olvasni kezdi, hogy még miket mondott. Én ilyet nem mondtam. Bulgakovnál van ez, és ott, abban a csarnokban – a barátomat nem engedték be a pisztolya miatt – pontosan erre gondoltam, azután meg arra, hogy az sem baj, ha nem itt történt, ha nem is volt egyáltalán. Ha egy író megírta, akkor úgy volt, úgy is lehetett. Jeruzsálemben bármi megtörténhet, ehhez nem kell fantázia.
Hiszed-e, édes Néném, vagy sem, eddig ért el ez a levél. Aztán beültünk egy autóba, és elsuhantunk Galilea felé. Talán majd egyszer arról is írok egy levelet. Másnap a barátom letöltötte A Mester és Margarita című regényt, 16 órányi hangoskönyv. Nem tudom, tetszett-e neki. Jövőre Jeruzsálemben megkérdezem tőle.
Maradok addig is Kédnek, akije voltam. El ne felejtsen, az Istenért…
