.svg)
május 1.
„Függőágyban fekszek. Ilyen lehetett anyám méhében lebegni is. Akkor találgatták a nevem s a nemem. Anyám huszonöt éves volt. Azóta eltelt ötven év, és anyám egy másik világban lebeg. Az ő világában nekem nincs nevem.”
O. I. mesél a szép büntetésről, az idő visszafele sosem forgásáról. Heverünk a függő időágyban. Az édes munka biztosította savanyú sörrel ünnepeljük a szabadnapot, teljes kiőrlésű liszttel készült palacsintával a születésünket, keserű málnával a felnőtté válást. Csak a szokásos mindennapi improvizáció: nincs háló a tollashoz, semmi baj, a függőágyat tollashálónak használjuk. A víkenden sok szem sandít felénk és kívánkozik a kacagásunk közé. Abból élünk, ami nem vész el, csak átalakul. Moldvában, ha nincs dörzsiszivacs, megteszi a krumplis zsák is. Bízz belém. Gyetót értenek ők a minimalizmushoz, s a magyar szóhoz. A moldvai csángó emberrel nem szórakozhat a rendőr sem. A moldvai csángó ember a műszerfalon szent bandát tart, ha jönnek a fingós görények, és megállítják, akkor van reménysége.
Ha nem csókolják meg a szent bandát, nincsen személyi igazolvány. Kölcsön pohár rendre jár.
május 4.
Van egy lány a faluban, folyton medúzákat rajzol. Szabad foglalkozáskor olvas, nem mindig beszélget a többiekkel, sőt legtöbbször nem. Ha a gyerekek játszanak, idősnek titulálja magát, és karácsonykor arra a kérdésre, hogy mit szeretne, azt válaszolja: pénzt. Nevet mellé. Hogyan viszonyul a környezete ahhoz a gyerekhez, aki medúzákat kezd el rajzolni?
Hogyan lesz valaki medúza? Lehet medúzából delfin, aki örül a vízen sikló változás hajójának?
Hogyan mentorálunk lágyan egy medúzagyereket, akinél már a süket békamese sem elég, és a seggberúgás előrevisz-módszer életveszélyes, hisz egy medúza minden oldalról ráz? Az agyagozás és K. Gy. Klézséről ennyire mélyen búvárkodik a gyerekekkel havonta egyszer. Nagy szükség van rá. Ahogyan a hitre is a faluban, meg mindenhol. Ha a moldvai csángóasszony és -ember szembemegy a lánya esküvőjén egy meg nem keresztelt emberrel, azonnal a vizet keresik, és azon tanakodnak, hogyan öntsék meg, legyen belőle is egy jó, vagy rossz, de keresztény. Aztán tanácsolnak még egyet, és arra a következtetésre jutnak: lehet, hogy a nem keresztény szentesebb, mint ők, és végül nem gyűlöltetik meg magukat vele. A papnak, aki pedig a templomban bégedez vasárnaponként, és nem csak, nem kell mindent tudnia.
május 8.
V. A.-val esténként a hosszú napok után le szoktunk ülni a kanapéra, és szakmai eszmecserét folytatunk az aznapi gyerekszájakról. Megállapítottuk: a székelyföldi állami iskola osztályai és a csángó afterschool program csoportjai között az a különbség, hogy ameddig Székelyföldön 28 fős osztályok vannak 5 karakterrel, addig Moldvában 10 fős csoportok vannak, és minden gyerek karakter.
Sok a lőpor a csoportok puskájában.
V. A.-val reggelenként a kávé előtt átbeszélünk egyik szobaajtóból a másikba. Az éjszaka kettőkor kiszűrődő fény kíváncsivá teszi őt: mit csinálok olyan későn, kérdezi. Mesélem neki, hogy csak a szokásos, írok. „Gratulálok, nem vagy normális”. Kacagunk. A moldvai csángó asszony szereti, mert hárman sokat kacagászunk. Az írással kapcsolatban meg: a lelki békám az nyugtatja meg, hogy vagyunk sokan ebben a bűségnagy világban, akik mekkorákat nem alszunk éjszaka.
„Hülye vagy,/ hogy évekig nem írtál, félvén a szavak/ erejétől, pedig az írás létszükséglet.” (S. T.)
május 15.
Reggel van. Csípős reggel, amikor a víz sem oldja a városi buszra várakozó csík falusi bábecskák meg bacsók szemében a csipát. Minden részlet izgalmas, analóg gyerekkori fotóimról sétálnak el mellettem karakterek az elmaradhatatlan kék és piros csíkos raffia neccel. A naftalin, hajzsír és régi szekrényszagú kabát mellett a raffianecc kötelező kiegészítő a piacra igyekvő vének ruházatához. Találkozok egy hagyományőrző nénivel a faluból, kérdezem, hogy vannak? Mosolyogva újságolja: jól, jól, mennek városolni. Időutazunk. Huszonöt év teleport biztos. A bákói buszállomáson még kiáltozva árulnak a rokolyás cigányok.
Kedd van, 2004, mamám fogja a kezem, piacnap van Udvarhelyen, fülembe visszacseng a múlt: 6 pár zoknit vegyenek.
A moldvai csángó ember ráz vissza 2024-be: „Öcsi, az utca közepin mensz-e? Az ilyennek jő, hogy lerágjam a fejit.” A román rádióban a műsorvezetők azt találgatják, milyen munkája lehet az embernek, amiben smart from home? Hát, rendőr. A moldvai csángó ember szerint nem kell őket félteni, nem vevődik el egy lepcsegő sem közülük. Aki meg olyan, annak meg kell tapodni a nyakát.
május 18.
Szaladnék Moldvában, de az egy kilométerre eső kóborkutyák száma nem segíti elő az edzésterv betartását.
A jó ügy érdekében mégis nekiláttam, és nem gondoltam volna, ennyiszer meghalok közben. Az első kilométer után eldőlt: a lábaim örömlázban fognak égni végig, én meg fejben verset írok. Mostanában belső tájakon utazok, de jótékony ügyben kilépek a könyvlapok közül, és kereszttől keresztig szenvedek.
Moldvában nem lehet nem turista üzemmódban szaladni, és nem is akarok.
Lilaakác-szezon van, fájdalmaslila meg szabadzöld. Frida Kahlo-színekben pompázik mellettem az árok, bennem az üres fehér lapok. Balra Csontváry Kosztka Tivadar Magányos cédrusa, jobbra hullámtörők a rég kiszáradt patak partján. Két gyerek horgászik. Halra nem, békára látok esélyt. Ezt nem mondom. Tanári identitásom megdicséri őket, hogy a természetben ütik el gyerekkorukat, hogy ízlelgetik a várakozást. Igaz, a nagy fogáshoz kéne egy gát is. Ezt sem mondom. Hazasétálok.
„sziklaszilárdan fogok állni,/ és bízom minden törött szárnyú madárban,/ aki fölrepült” (S. M.)
május 24.
Napszemüvegem mindennaplenyomatos lencséje mögül kisimult szemekkel figyelem, ahogy gyerekmadaraim a szünetmorzsákat csipegetik. A magyar házban a mai szenzáció az eső hozta, magyarkánék által megdöglesztett kígyó. Egyik kedves gyerekkori ismerősömmel kávéztunk, miközben a zacckódból olvastuk a jövőt, mikor megszólal: veled találkozni mindig is egy szenzáció volt. Már csak a gyerekeket kéne erről megkérdezni. Meglepetéspéntek van, megint. Az utóbbi hetekben eszembe jutott a Legendárium rajzfilmsorozat. Mindig is szerettem volna azzal nyelvet tanítani, ígértem is, hogy megteszem. Ma pont magyart tanítottam, de spanyol és angol, nem különben román órát is tervezek vele erdélyire festeni. Kakaót szürcsölünk, A varázspatkó mese kopog a kivetítőn, az ördög fején az Egyes-kőszikla morzsái, a háttérben a telefonom kamerája.
De kinek a vállára esik a varázspatkó súlya? Járjatok utána.
május 25.
Az előző útinaplóban említettem Moldvacsi műsorunkat. A 2023/24-es évadban négy epizódot forgattunk. Megjártuk keletet, nyugatot is, bár a pocsolyán nem ugrottunk át, Európába és Ázsiába vitt el a Gasztro-orgazmus-vonat.
Moldvacsi adásunk első epizódját Moldvában forgattuk, helyszín: Csík falu. Tél volt, böjt közelgett.
M. L. volt a séf, moldvai, klasszikus, húshagyókeddi menüvel várt. Szeretettel meg minden földi jóval töltött a családjának tyúkot. A bevezető pálinka után meséli a moldvai csángó asszony, hogy a közeli falvakban az az anekdota, miszerint az anyja csecséből már pálinkát szopott a gyerek, meg hogy bort itattak vele gyerekkorában víz helyett, nem mese habbal. A puliszka még meleg, fokhagymás szósszal mennyei. Életemben puliszka ennyire jól még nem esett, mint a Matei családnál. Három generáció ül egy asztalhoz, meg mi, a magyarkánék.
Márciusban Japánba utaztunk B.H.-val.
Sushivágó késkészlete van, egyik ismerőse tanfolyamot végzett sushi készítésből, és elejtett néhány tuti tippet meg kést a zsebéből B. H. lakásán. A répaleves, a sushi meg a csokoládés kölesgolyók repetát kívánnak. B. H. nem csak jó tanár, de jó diák is. Elsősorban szórakozás, másodsorban meg túlélés céljából tanul románul. Legedi István bácsi, a legendás furulyás szerint a román nyelv ragad, mint a piszok. Még B. H.-ra is. B. H. hivatalos közlemények szerint zenetanárnő, másodállásban meg pufi, azaz kukoricapehely-importálással foglalkozó ügynök. A határon már ismerik.
V. A. a B. H. készülő gyöngysorában felismeri a mentazöld árnyalatot, és teadélutánra fogad minket: ötórai teával meg répatortával, ahogy az angolok szokták.
V. A. mindig naprakészen jelenik meg, mintha a vörös szőnyegről lépett volna le Moldvába. Elképesztő! A stílusa meg a süteménye is. Kíváncsiságát viszem magammal. Spanyolországba hajózunk tovább: éljen a nyár, viva la paella, vagy, ahogy M. L. moldvai nagyasszonyunk mondaná, „már nyelem”. Paellával, tapas kultúrtállal és karaokeval, a virálisan elterjedt Made in Romania dallal zárjuk negyedik epizódunkat, és emlékeztetjük, elsősorban magunkat: nem azért eszünk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy együnk. Kedves szerkesztőm, olvasóm, várlak téged is egy paellára, helyszíni koordináták: folyamatban.
június 1.
Gyereknap a felnőtteknek is jár, a tanári gárdának még inkább.
Sokszorosan ünnepeltük magunkat V.A.-val. Lemondtam az online is munkás délutánt, és szabadnapot vettem ki magamtól. Falukatiztunk, bodzát szedtünk, és arra gondoltunk, milyen jó Csík faluban tanárnak lenni. A gyerekek hétfőn bodzás limonádét szürcsöltek, és arra gondoltak, milyen jó Csík faluban gyereknek lenni. Egy egész hétig ünnepeltük őket (meg magunkat). Don Quijote ükunokájának elvetemült – nem hagyom itt a mesefalumat, és nem költözök egy lakóparkba – kalandját izgultuk végig mozivásznon. Nem hagyhattam el a gyerekeket Csík faluban úgy, hogy nem hallottak Don Quijotéről meg a spanyol lovagregényről. A transzgenerációs mintákra alapozó rajzfilmben, az ükunoka hisz abban, hogy a La Mancha-i szélmalmok csak kővé dermedt óriások, és egy nagy adag életveszély után ismét megtanulnak járni, beszélni, írni.
Csak ennyire van szükség, meg néhány csap kinyitására, amiket valamikor valaki valamiért elzárt.
„dobbant az éj illat-birodalmának magnóliaszíve” (S. M.)
június 5.
Ma megérkeztek a gyerekek hat darab teknőssel órára. Árulták a boltban, és ha a faluból egynek van, mindnek kell. A gyerekek ekkor még nem tudták, hogy nekem is van, és hogy nekem is kell, hogy nekem is kellenek. Van nekem egy elvetemült Tóbiás teknős-didaktikai eszközöm. A külföldi meg belföldi diákjaim is csak Tobi Tekiként ismerik. Tobi Teki arról híres, hogy bár lassan halad, de célba ér.
Nyelvtanulásban sem száguldoztunk az elmúlt évben, élveztük az utat, sokszor néztünk vissza.
Örültünk egymásnak egy összefirkált, majd kiradírozott tegnap után is. „várd ki, míg csend lesz benned/ nevet adhatsz a szerelemnek” (V. Cs.)
június 16.
Ha vasárnap, akkor ócskapiac.
Ha ócskapiac, akkor Feketetói Vásár, de mivel nincs egész évben Feketetó, néha benézünk a rekecsini piacra is. A szomszédasszonnyal megyek, B. H. is szereti a kalandokat, az időutazást meg talán még jobban. Csak ne járnának a károkozással kéz a kézben. B.H.-nak lyukasztották már ki kerekét a falvakban, törték le szélvédőjét. Az ország népének javára legyen itt olvasható, hogy a magyarországi rendszámért és egy Bună ziua, Mulțumesc-ért cserébe már mosolyogtak is rá rendőrök. Ha néhány mondatot ezek mellé még megtanult volna, ki tudja, talán jövőre is itt marad. Vasúti átkelőkön gyalogolunk, szembejönnek velünk az emberek. Tizenegy óra van, elkéstünk. Zöldségválaszték már nincs, görögdinnye még akad. A piacon lehet kicsi kacsát simogatni a szandás zoknis kisfiú kezében, turizni vállfáról negyvenfokban, és hallgatni, ahogy a műanyag kutya az őt szállító teherautóból szóló manelere ritmusra ugat meg a rózsaszín bugyi és a csavarhúzó mellől.
Mindezt a kultúrfröccsöt ingyen fogyaszthatjuk vasárnap reggel öt órától, tudom meg a pufi mellett még sok mindent áruló asszonytól, aki kétszázötven 1 kilogrammos kukoricapehelycsomagot adott ma el. A magyar házban megkóstoljuk a dinnyét, az íze szinte alföldi, mi meg sosem leszünk szinte moldvaiak.
június 19.
A moldvai csángó gyerekek nagyon gyorsan élnek, mindent mindig serényen-serényen kell, hogy legyen idő másra. De mire is?
Tanévzárón aszalódunk, és száll a felhő, a pamacsos, hullik a zápor, az aranyos. Hullik a zápor, égi virágpor, égen nyíló bodzavirágból. Miközben kezet fogok a gyerekekkel, szemeim előtt fújja a szél a leveleket, a hópelyheket, a búzamagokat és a bodzavirágokat. Serényen-serényen megéltük ezt is, 9 hónap körbeért.
Frida Kahlo fűzője kinyílt bennem: a tükörben minden reggel megrajzoltam a test és idő nem létező határait.
D. Cs. szerint, ha már nincs katonaság, ahol a nemet megtanulni, akkor legalább egy kötelező vendéglátós meló legyen mindenki életében. A moldvai csángó ember erre azt mondaná: nekem megvan az összes ördög, katonaság, házasság, gyerekek, elvett majd visszakapott jogosítvány, miféle. Lelepcsenek? Megpihenek. Aluszok egyet, felkelek, s menek eléfelé.
Ezelőtt egy évvel ilyenkor fehér málnát, fehér epret és fehér cseresznyét csemegéztem Moldvában, és hallgattam O. I. meséit. Most már mesélem tovább.
június 22.
Eddig volt a múlt. Innen nem lehet tudni, mi történik. Történni fogok, úgy, ahogy én akarok. A legjobb abban, hogy mindenki a maga ügye katonájának akar, az, hogy elkezdtem én is akarni magamat. Hol voltam eddig? Tanulmányi kiránduláson.
Idén volt csendem tekerni a retinám filmszalagját előre meg hátra: onnan merevítek ki analóg pillanatokat. Folyok a tenger felé.
Azt mondják, onnan szép a kilátás. A mederben kövek, gátak, később mólók, majd rakpartok. A köveknél, gátaknál, később mólóknál, majd rakpartoknál a hajók megállnak, visszatöltik készleteik. A köveken, gátakon, később mólókon, majd rakpartokon emberek üldögélnek.
