Jelenések (prózák)

Jelenések

‍

Anya azt mesélte, hogy árva vagyok. Apa csak bólogatott a háttérben. Árva vagyok, mondtam az iskolában, és erre mindenki kicsit furcsán nézett rám, megidézték anyáékat szülői értekezletre, akik utána hazavittek és összeszidtak: nem szabad hazudni. Aztán lefektettek, betakartak, és megint ugyanazt mesélték újra és újra. Éjszakára felkapcsolva hagyták a villanyt, és elvonultak a maguk faragta sírköveik tövébe aludni.

Tizenhat éve voltam árva, mikor először lettem szerelmes. Anya ekkor kezdett megkísérteni, hogy járjak el vele csinos ruhákat meg hajvasalót vásárolni, egyfajta oltári áldozatként a számukra, Apa meg hol jelen volt, hol nem. Sosem meséltem nekik a kedvesemről, de valamit azért érezhettek, mert néha átlebegtek a zárt ajtómon, felforgatták a zoknijaimat, néhanapján levertek valamit.

Huszonkét éve voltam árva, amikor kiköltöztem a kísértetházból. Egyre csak a régi meséket hajtogatták, mintha a nemlétükkel magukhoz köthetnének, de a küszöbön túl már nem tudtak követni. Azért sikítottak, verték láncaikat, míg rájuk nem zártam az átjárót. Közösségi médiumokon keresztül szóltak hozzám néha, adjak pénzt, menjek haza, de eléjük ne kerüljek, és amúgy is, ne keressem őket többé.

Huszonhat éve voltam árva, mikor Apa kapcsolatba akart lépni velem, talán bűntudata volt, hogy nem vette ki a részét korábban az árvaságomból. Jeleket küldött, felbukkant néha-néha, rémálmokat okozott, és szakembert kellett hívnom, rozmaringot meg sót szórtam az ablakba meg a sült krumplira, és letiltottam a megnyitott csatornákat. Ismerősöktől hallottam, hogy érezték a jelenlétét, felvérteztem őket védőkristályokkal, amiket hozzávághatnak, ha nem hajlandó végre békében nyugodni.

Harminc éve voltam árva, amikor úgy döntöttem, nem küldök nekik meghívót a másvilágra, mert nem akarnék értük köveket puhítóan énekelni, bár hátra biztosan nem fordultam volna. Ilyen esküvőre úgysem akarnának jönni, még ha a címüket ki is tudnám olvasni a madarak röptéből, hiszen akkor már nem a családi otthont kísértették, hanem valami panelt Baranyában, a nagynénim szerint legalábbis.

Harminchét éve voltam árva, amikor a szüleim fantomkopogtak az ajtónkon, és nem én álltam a másik oldalon. Megvárták, míg hazaérek, a feleségemhez addig nem szóltak, csak kínosan lebegtek a kanapé fölött. Kiderült, helyet keresnek, mert a baranyai panelből ördögűzték őket, és nem maradt nekik más, csak az egy szem gyermekük. Miután minden sírásuk és susogásuk meghallgattam, leültem velük szemben egy fotelbe, kezembe vettem a családi krónikát, és azt meséltem nekik, hogy árvák. Az ilyen meséknek mindig ugyanaz a tanulsága.

‍

‍

Pro arte

‍

Tudta, sőt, érezte, hogy egzisztenciájának más esszenciája nem lehet, csak a művészet. Mindegy, hogy milyen, csak éppen művész, méghozzá elismert és hírneves. Kipróbált már mindent: táncot, festést, zenét, írást, interdiszciplináris performanszművészetet, próbálkozott egy évig vagy kettőig, de sehogy sem akaródzott elismertté válni. A képe még nem jelent meg minden folyóirat címlapján, nem ünnepelték nemzeti hősként.

A művészet szentség, ami feljebbvaló az eviláginál, gondolta, abszolút nem befolyásolva a nyugati kultúrafelfogás által. Semmiképpen sem lehet olyan alantas, mint holmi munka, az kegyetlen, és rabbá teszi a lelket. Tehát valahol máshol kell rejteznie a lényegének, valami olyan helyen, amihez csak a kiváltságosoknak lehet hozzáférése. Mindent meg kell tennie hát, hogy eljuthasson oda.

A művészetért szenvedni kell, olvasta egyszer valahol. Ezután egy évet szentelt az életéből a szenvedésnek. Kiválasztotta a legrosszabb állást, a legkevéssé illő párt és a leglehangolóbb lakást a városban, és szenvedett, ahogy csak bírt. Nem aludt, túl sokat vagy éppen semmit nem evett, ivott, elverte minden pénzét olyan dolgokra, amiket gyűlölt. Csendesen, magába fojtva, hangosan, önmagát verve, szomorúan és dühösen csak vergődött, míg úgy nem érezte, igazán megszenvedett a művészetért.

A művésznek tudnia kell, mit akar, hallotta valahonnan, úgyhogy tervezett. Berendezett mindent, hogy éppen ideális legyen: a tökéletes alkotósarkot, minden eszközt sorban, eltávolított mindent, ami elterelhette volna a figyelmét, aztán nekiállt tervezni a művet magát. Előbb az elejét, aztán a végét, majd aprólékosan megtervezte a kettő közötti utat, utánajárt mindennek, amit ismernie kellett ahhoz, hogy megfelelő elméleti hátteret tudjon biztosítani a műveinek. Temérdek könyvet, tanulmányt és esszét kiolvasott, kiművelte magát minden fontosabb tudományterületen, gondosan megválogatta, mire van szüksége, és mire nem.

A művészet ösztöni, mondta valaki, a művésznek hagynia kell, hogy az intuíciói vezessék, csak így törhetnek a felszínre a legtisztább inspirációk és gondolatok. Elvonult hát meditálni, megszabadulni a világ hívságaitól, hagyni, hogy énje legmélyebb, legelfeledettebb zugait felszínre hozza az ekélő csend, mígnem a körülötte lévő világ teljességgel megszűnt létezni. Igyekezte életét egyre spontánabbá tenni, a megérzéseire hallgatni, félredobta a korábban részletesen kidolgozott terveit, helyettük gondolattérképeket vázolt, ötleteket vetett fel és dobott el, gondolatokat, érzeteket halmozott egymásra, rakott el és hozott felszínre újra, míg úgy nem érezte, intuíciói megfelelő rangra jutottak az életében.

A művészet a tapasztalásból fakad, tanították. Erre nekilátott lakomázni az életből: pácolta magát az élvezetekben, utazott, hegyet mászott, emberekkel tett jót és rosszat, barátokra, ellenségekre, szeretőkre és szeretetlenekre tett szert, kuporgatott és költekezett, nevetett, törleszkedett, sírt és haragudott. Taposott, ültetett, élt, ahogy csak tudott, mindenével, ami volt, csimpaszkodott a világba és hízott rajta, az ellentmondásokon, az összecsengéseken, a háttéren és az előtéren, az egységen, kétségen, dilemmán, erkölcsön, jogon, adottságon, míg egészen meg nem feküdte a gyomrát.

A művészet a magányosoké, sóhajtották a művészek. Visszavonult lakhelye magányába, és otthagyva boldog-boldogtalant kiszakította magát a világból: igyekezett elmerülni az abszolút magányban. Sokat sírt, miközben a semmi fojtó ölelésében lebegett, és aztán nem érzett semmit, csak a nézést és a hallást, a tapintást, soha nem a tapintottat. Nem mondott semmit. Magába temette a csendtől nemesedőnek tűnő világát, a megosztatlanság fösvény elégedettségét. Magától is távol tartotta magát, nem kérdezett és nem válaszolt.

És mégis, mindezek ellenére, hiába sóhajtották, tanították, mondták, olvasta és hallotta, nem vált elismert és hírneves művésszé. Sehogy sem fért a fejébe; valamit kihagyott volna? Kutatni kezdett, mígnem rá nem talált arra, amit keresett: „A művészetet nem szabad erőltetni.” Ez volt hát a hiányzó darab! Csupán túlzottan erőltette azt, aminek magától kellett volna az ölébe hullania. Elrámolta hát minden kellékét, megszüntette az alkotói terét, kidobta az ötleteit, és várt türelmesen a csodára, amit immáron a világ minden kincséért, talán még a művészetért sem erőltetett volna.

‍

‍

Szilágyi Borka 2000-ben született Debrecenben. Író, olvasó, fordító, jelenleg az ELTE esztétika szakos hallgatója.

‍