Jelenések a Hagia Sophiában

Farkas Ildikó alkotása
Állunk egymás mellett a Hagia Sophia egyik sarkában, ha ennek a katedrálisnak, vagy mecsetnek – ma már múzeum – egyáltalán van sarka? Nem mozdulunk. Carmen arca átszellemül, szorítja a kezem és lehunyja a szemét, bizonyára imádkozik, de jelen van, jelen lehet-e ebben a templomban, dzsámiban, múzeumban az Isten, vagy ez már egyszer és mindenkorra Allah birodalma lenne?
Én is lehunyom a szemem. Nem hiába meséltem a taxiban annyit dédapámról, a nagy bűvész és illuzionista azonnal megjelenik előttem, fekete szeme számonkérőn rám szegeződik, úgy érzem magam, mint egy tűre feltűzött bogár! „A problémáidat, fiam, neked kell megoldanod, nem adhatod magad a nők kezére, neked kell döntened, a nők mindég elszúrják, ezt saját tapasztalataidból is tudhatnád már, ne reménykedj, nincsen miben! Azt se tudom, hogy egyáltalán mit remélsz ettől a templomtól, ami évszázadok óta mecset volt? Imádkozol, hogy megoldódjon az életed? Tudhatnád már, hogy magától soha nem fog megoldódni semmi, ezért tenni is kell, nem is keveset. Nem lehet állandóan őrjöngeni, édelegni, mesélni, ettől még a problémák, tudhatnád már, ha egyáltalán odafigyelnél az életedre, és a visszatérő helyzetekre, helyszínekre és szereplőkre – mintha állandóan ugyanazokkal a nőkkel kergetőznél egy imaginárius tükör előtt, fiam! – mindég ugyanaz történik, ha más variációkban is, mindig ugyanaz, ugyanúgy, s az ismétlődések kétségtelenül csábítanak az őrületre, és végül mindég te maradsz a vesztes! A jóhiszeműségeden veszítesz rajta mindég, a hiúságodon, a hiszékenységeden, a mohóságodon, és a magad előtt is titkolt hihetetlen önzéseden, ami ráadásul jóhiszeműséggel és naivsággal párosul! Fel kellene nőni immár, nem gondolod? Olyan vagy, mint szegény Eszter nagyanyád, ezt a feltétel nélküli hitet azokban, akiket úgy érzed, szeretsz, tőle örökölted, de vedd már észre, saját csalódásaidból, hogy nem lehet állandóan szeretni, szeretkezni! Az élet nem csak ebből áll, egy igazi férfi mindég célokat tűz maga elé és ezekre koncentrál, s ha több feladata van, megtanulhattad volna, Assisi Szent Ferenctő, mindig a legnehezebbel kezdi, ha azon túljut, a többi már gyerekjáték lesz, menni fog magától! Egyszer én is szerelmes voltam, huszonöt évesen, egy hamburgi táncosnőbe. Azt hittem, én balga, hogy férfiúi vonzerőm, sikereim, a pénzem elég lesz ahhoz, hogy meghódítsam, de hihetetlen perverziókkal teli fergeteges szeretkezéseink, önfeledt szexuális együttléteink sem hozták, mert nem is hozhatták el a megnyugvást, hiszen az, amit én kerestem, kutattam fáradhatatlanul, nem ennek a szép hamburgi maszknak a lába között rejtőzött! Ráadásul csalfa is volt, csapodár, mintha szándékosan akart volna állandóan megalázni, féltékennyé tenni, hogy futkossak utána, mint egy pincsikutya! Állandóan nem ülhettem derekamra fonódó combjai gyűrűjében, a kötelesség esténként elszólított, s miközben elbűvöltem és elvarázsoltam a közönséget, egyfolytában gyanakodtam, mint kiderült, nem is alaptalanul! Egy éjjel rajtakaptam saját szállodai szobám ágyában, ahol annyit henteregtünk – hogy én naiv, azt hittem ezek után már nem vágyik másra, egy másikra –, a dzsidás főhadnaggyal, akivel sokat szemezett, már előző este is, a vendéglőben, ahová vacsorázni vittem. Kihívtam párbajra a nyalka tisztet, sebet ejtve az arcán, hogy örök időkre megmaradjon találkozásunk nyoma, emlékeztesse arra, hogy nem jó a tűzzel játszani! Aztán menekültem, nem tehettem mást. Egy ledér cafka, és egy szájától a füléig megjelzett arcú tisztecske miatt nem dobhattam el a karrieremet, mint egy megunt kesztyűt!
Állottam az Északi-tenger partján, a nap felhők mögé bújt, ónszínű volt az ég, mintha a viharlovas patáinak robaját is hallottam volna, megállíthatatlanul közeledett, egyre közeledett! Talán felültet maga mögé, elviszen innen valahová, ahol más lesz minden, a feltételek, a körülmények. Titokban, azt hiszem, vágytam is rá. Ha elragad, gondoltam, helyettem is megold valamit, s akkor nem marad más hátra, mint ott, ahol leszek, kialakítani új életemet. Ha most azt mondom, nem féltem, hazudok, igenis féltem, rettegtem, de tudtam, itt már mindenképpen kicsúsztak ellenőrzésem alól a dolgok, tehetetlenül pörget a véletlen, mint egy eldobott, és a huzatban szeszélyesen pörgő, ellenőrizhetetlenül kerengő kártyalapot! Feltámadt a szél is, arcomba lógtak a satnya, szomorú felhők, dübörögtek a ház nagyságú hullámok, nekizúdulva a part köveinek, és én egyre arra a táncos lábú lotyóra gondoltam, akinek még én sem voltam elég, és a seb sajgott, égetett. Két lehetőségem volt, vagy önkritikát gyakorolva elfogadom a helyzetet, s az imádott nő kezére adom magam, minden feltételét, számolatlan szeszélyét elfogadva alkalmazkodom! Elképzelheted, mit jelentett volna mindez ifjúkori gőgömnek? Vagy radikálisan szakítok eddigi életemmel, és a feladataimra koncentrálva hagyom ezt az élvhajhász, nimfomán szajhát a táncporondon, bűvölje tovább a maga kretén, őt istenítő, hastáncaival állandó izgalomban tartott közönségét!
Elhatároztam, régi életemnek egyszer és mindenkorra véget vetek! Le kell szállítani a dolgokat a saját értékükre, francba az illúziókkal, pontosan egy fehérmájú dög fogja elhozni nekem az áhított, megnyugvást, a combjai között rejtőző, telhetetlen ölében találom meg majd az annyira áhított, sóvárgott kielégülést? A boldogság kék madara elrepült a dühöngő szélben. Nem, döntöttem el, itt maradni Hamburgban, vele maradni, szeszélyeinek kiszolgáltatva egyszerűen bolondság, benne, a hazudott szerelmében hinni őrület, abban reménykedni, hogy ha vele maradok, boldog leszek, öngyilkosság! Többé nem is gondoltam a nő csalfa, fekete szemére, rángatott a tehetetlen düh és a mélakóros kiábrándulás, a bánat fekete kutyái körülöttem köröztek, egészen közel nyerített fel a viharlovas paripája! Éreztem, valami feltartóztathatatlanul közeledik felém, nem menekülhetek előle, de nem tudtam, akarok-e egyáltalán menekülni? Kitártam égő arcom a szélnek, megpróbáltam az ólmos felhők mögé, a feltartóztathatatlanul közeledő, kikerülhetetlen jövőbe pillantani, megpróbáltam elképzelni az életemet, amely még rám vár, az esztendőket, amelyeket még ezután kell leélnem, és először és utoljára átadtam magam a hangulataimnak, könnyeztem, érted, én, a hódító Robur, a szívkirály, a cirkuszporond mágusa. Akkor sírtam utoljára.
Még egy fél órám volt a halászhajó érkezéséig, amely elmenekít innen. Norvégiába akartam menni, fel északra, tudtam, valaki vár rám ott, akivel meg kell küzdenem. Egy mágus, örök vetélytársam és kísértőm, Olaf, majd egyszer mesélek róla is. A fellépéseimet is untam, nevetséges kóficnak éreztem magam, amint a porondon kártyákat varázsolok elő az elképedt nézőim zsebéből, vagy tojásrántottát sütök a cilinderemben, miközben a nézők zsebéből, táskáiból, a hölgyek ridiküljeiből elővarázsolt galambok, tizenhárom fehér galamb köröz fejem felett, a cirkusz légterében. Az illúzióim szánalmas trükkjeit is untam már, nem elégítettek ki, csalónak éreztem magam, elhipnotizált s magukat nevetségessé tevő, önkéntes áldozataimat figyelve. A trükkök és a tükrök, éreztem, előbb-utóbb elveszejtenek!
Akkor képződött meg előttem az eltűnés, ami nem sikerült még soha senkinek a szánalmas emberi történelem során, de nekem, gondoltam önmagamba bízón – az egymást újjászülő, harsogó, a part köveire zúduló, összetörő, de ismét újjászülető hullámokat megigézetten figyelve –, nekem sikerülhet! Kell lennie egy másik dimenziónak, ahová, ha átlépek, sikerül parttalan, ellenőrizhetetlen, rajtam uralkodó hiúságomban kifundált tervem, eltűntethetem magam, másrészt egy új világ nyílhat meg előttem! Érdekelt, milyen lehet? Kik kóvályoghatnak ebben a rejtelmes dimenzióban, amit nem érzékel az emberi szem? Remegtem a szélben, csattogott hosszú, fekete, vörös bélésű mágusköpenyegem, s a várt viharlovas is feltűnt a szakadni kezdő esőben, de rám se hederített, valószínű nem is vett észre engem, büszkén felvetett fejjel ellovagolt mellettem, a víz is a szemembe csorgott, de nem hunytam le, néztem a tengert! Kellett volna érkeznie a halászhajónak is, a párbaj után egyeztem meg a kapitánnyal, Hamburgban már veszélyes lett volna maradnom, nem, nemcsak a párbaj miatt, amiből kellemetlenségeim származhattak volna, de a nő elől is menekülni akartam! Rádöbbentem, hiába kulcsolódik össze combja a derekamon, bármely fergeteges szeretkezésünk sem oldhat meg semmit, hiába suttogja a fülembe önfeledten, hogy szeret, minden szava hazugság, s amikor liheg, rimánkodik, nyög vagy sikoltozik, ki tudja, már egy másik férfira gondol? Világossá vált, hogy csak áltatom magam, tékozlom az életem, noha engem az istenek – ebben, bármennyire is furán hangzik, akkor, ott az esőben, a szélben, a haragosan hullámzó tengert figyelve, komolyan hittem – kiszemeltek valamire! Igen, el kell tüntetnem magam, de úgy, hogy amikor akarom, azonnal vissza is térhessek ebbe a megunt, utált, viszolyogtató világba, és megint átléphessek abba a nem is olyan ijesztő, rejtelmes, félelmetes, titokzatos másik dimenzióba, hogy uralkodhassak, átlépve a realitásokon, semmibe véve és áthágva a természet törvényeit, a valóságos világon! De ehhez, döbbentem rá azonnal, ott, az esőben és a szélben, hipnotizáltan meredve a hullámokra, mindenekelőtt magamon, az érzelmeimen kell uralkodnom, ahhoz, hogy másokat befolyásolhassak, hogy bármit megtehessek velük, először magamat kell uralnom! Kon­cent­rál­tam ott a szélben, figyeltem, amint egyszerre kiszállok a testemből és lebegek a hullámok felett! Már majdnem sikerült, soha olyan közel nem voltam saját eltüntetésemhez, de váratlanul megláttam a távoli hullámok között bukdácsoló halászhajót, elengedett a kábulat, és menthetetlenül visszazuhantam magamba!
Ordítani kezdtem, integetni, egy csónak jött ki értem a partra, térdig, derékig vízbe gázolva, beültem. Két markos tengerész káromkodva emelte az evezőket, bukdácsolt a csónak a vízen, félő volt, hogy felborulunk, és akkor nem én tüntetem el magam, hanem a tenger tüntet el engem, de mégiscsak elértük a hajót, nem süllyedtünk el, az isten, a sors, a végzet, a véletlen még akart velem valamit! A kapitány száraz ruhákat adott, átöltöztem a kabinjában, ittuk a grogot, kissé átmelegített, és arra gondoltam, talán nem is Norvégiába kellene mennem, hanem meg kellene keresnem észak Atlantiszát, a régen elsüllyedt, hol volt, hol nem volt Vinetát! Hiszen ha nagy tervem sikerül, és bármikor átléphetek egy másik, mások számára érzékelhetetlen és elérhetetlen dimenzióba, ellenőrzés nélkül, szabadon közlekedhetek a két párhuzamos világ között, talán a tenger alá is bátran lemerülhetek, kétéltű lehetek, mint a béka, vidáman élhetek a víz alatti városban, Vinetában! Erről kezdtem mesélni a kapitánynak.
Tágra meredt szemmel, dideregve hallgatott, aztán, dadogva a rumtól és az izgalomtól, elmesélte, hogy egyszer már ő is kereste ezt a rejtélyes, régen, nagyon régen elsüllyedt, a Balti-tenger egymásra csúszó legendáriumaiban mégis oly fontos, központi helyet elfoglaló várost! Sokáig kereste állhatatosan és makacsul, míg egy tébolyító augusztusi délutánon meg is találta, és feltételezett helye fölött lehorgonyozva hallgatta a fedélzeten a hatalmas, víz alatti metropolis harangjainak szavát! Tudta, azonnal alá kellene merülnie, megnézni, mi van ott lenn, érezte a félreismerhetetlen hívást a szívében, de félt, rettegett, hogy nem bírja, nem bírhatja néhány percnél tovább, s ha túl mélyre merül, már nem lesz visszatérés, hát mindörökre eltemette hiú szívében Vinetát, bár a harangok hívó szavát hallja ma is, örökké hallani fogja, amíg él! De azt tanácsolja nekem, már ha egyáltalán figyelek rá, én, a bűvész, a mágus, egy – higgyem el, azért sokat próbált, még többet tapasztalt, örökké a világ tengerein hányódó tengeri medvének, hogy egyszer és mindenkorra felejtsem el én is, aki még a harangok kongását sem hallottam! S nem láthattam derűs időben a víz alatti város rejtélyes lakóit – akik végső kétségbeesésükben, valaha virágzó városuk rejtélyes pusztulása után vonultak a tenger mélyére –, amint az utcákon sétálnak fel és alá, s a bizonyára gyönyörű nők hosszú ruháját, még hosszabb, uszályként mögöttük lebegő sörényét – mert a haj a víz alatt is tovább nő! – libegtetik az áramlatok! Talán ezeknek a nőknek a hihetetlen gyönyöröket kínáló szerelméért is érdemes lenne vállalni a kockázatot! De mégis azt tanácsolja, felejtsem el az egészet, égessem ki szívemből a város hívását, nagy bűvész vagyok, rettegett illuzionista, nagyhatalmú, lehetetlent nem ismerő mágus, akinek mutatványai ezreket, tízezreket kábítanak el, koncentráljak tehát erre, próbáljak továbbra is, állandóan, ahányszor csak megtehetem, örömet szerezni az embereknek, hiszen különös képességeim direkt predesztinálnak erre! Vineta élő ember számára mindörökre elérhetetlen, és az is marad, hiszen a természet törvényeit nem léphetjük át, ez képtelenség! Mi, élő emberek, nagyon jól tudhatom én is, nem élhetünk a víz alatt, egyszerűen azért nem, mert megfulladnánk! Ittunk megint, a grog kékes lánggal égett, s előttem utoljára képződött meg Gréta, a hamburgi táncos boszorka sudár alakja. Mellei előttem harangoztak, megsimogathattam volna, ahogyan mindég is szerette, átnyalábolhattam volna, hogy azonnal magamévá tegyem, mohón, a következményekkel soha nem számolva vesszünk el egymásban megint, s esküdjünk egymásnak örök hűséget, de én ellenállottam a kábulatnak, többé nem sodorhatott el, elég volt! Elhessegettem a képét, és belenyugodtam az elfogadhatatlanba! Men­tem Norvégiába, tudtam, le kell élni az életet, a legborzasztóbb az, ha megszokod, ezért legalább mutatványaim helyszíneit kell váltogatnom állandóan, járnom-kelnem kell a világban, mint a nyughatatlan Ahasvérus, a bolygó zsidó, de a nyugalmat nem érhetem el immár soha, a megnyugvás ösvényei egyre távolodnak!
Néztem a grog lilás manósapkákra emlékeztető lángocskáit, s már nem képzelegtem a jövőn, tudtam, a jelenben kell élni, hátat fordítva a megmásíthatatlan múltnak, nem képzelegve azon, ami jön! A jelenben kell élni, igen, vállalva az örökös kihívásokat, a veszélyeket, s a nőket távol kell tartani a lelkünktől! Ne bízd soha a nő kezére magad, fiam! A kapitány akkor, már tisztán flaskából ittuk a rumot és égetett, mint a tűz, elmesélte, hogy talán még a félelem sem téríthette volna el szándékától, hogy alámerülve, az őt csábítón hívogató habokba, Vinetában próbáljon új életet kezdeni, amikor egy sötét éjszakán, a holdat, a csillagokat fekete felhők takarták, és mennydörgések robaja közeledett a harsogó hullámokon, hirtelen meglátta a kísértethajót! A bolygó hollandi, rémisztő, behemót alak, ott állott az ismeretlen eredetű fehér fényben sugárzó fedélzeten, matrózai gyűrűjében, és sokáig, mereven, kissé megvetően nézte őt, míg az ő tengerészei, hiszen óhatatlanul ők is láthatták a rémhajót, buzgón vetve a keresztet, hangosan kántálva imádkoztak, szánták-bánták semmirekellő, istentelen életüket, bűneiket meggyónva. Akkor döntöttem, és azóta igyekszem Vinetát mindörökre elfelejteni! De nem sikerül! Vineta képe és a hozzá kapcsolódó ábránd egy vonzó, új életről azóta is kísért!”
Hallom még távolodó dédapám hangját, de aztán a minden más zajt elnyomó, egyre erősödő, monoton suttogásba vész. Mintha egy méhkasokkal teli tér közepén állanék?
Kinyitom a szemem, dédapám szertefoszlik a fények és az ikonok között, az azonosíthatatlan szagban. Burnuszos, turbános alakokat, sötét ruhás öreg európai férfiakat, hosszú ruhás, kábulattól eltorzuló arcú nőket figyelve, szorítom a még mindég behunyt szemmel, áhítatosan imádkozó Carmen kezét, s tudom, megnyugvást nem hozhat, csak a halál, de én még élni akarok, egy ikon visszanéz rám, a krisztusi arcon szomorúság, aztán eltűnik, mit is keresne a megváltó az egykori muzulmán mecsetben, még ha ma múzeum is?
Carmen szorítja a kezem, imádkozom a szívemben, hogy végre nyugodjon meg, találja meg már önmagát, mert így hamarabb találhat meg engem is, hogy végre kételyek nélkül, önfeledten örülhessünk egymásnak, és ne rettegjünk állandóan a feltartóztathatatlanul közeledő, kiismerhetetlen jövőtől. „Istenem – fogalmazok kábán magamban –, add, hogy boldog legyen, vidám, hogy szeressen és szeressem, hogy kételyek nélkül nézhessük egymást, hogy mellette ébredhessek, egész, hátralévő életemben. Ha ehhez mindenféleképpen egy harmadik kell, a tükör, ám legyen, bár én, bevallom, önző vagyok, atyám, csak és kizárólag magamnak szeretném őt, nem akarnék imádott testén osztozni senkivel. Szeretném elragadni őt magammal, mint a szél! Igen, elsodorni, valahova messze, egy távoli kopár fennsíkon álló faházba, hogy csodálhassam, amint mezítelenül, az apró fejőszéket meglovagolva fésüli hatalmas vörös hajzuhatagát egy tükör előtt, és a fésű érintése nyomán pattognak a vörös szikrák, de még mielőtt felgyúlna szerelmünk háza, mindég időben abbahagyja! A zongorához ül, és Mozart Rondóját játssza, önfeledten és csodálatosan, majd feláll, felém fordul, magához ölel, és szenvedélye elkábít.
Istenem, add, hogy megbékéljen magával, velem, a világgal és szeressen.
Istenem, add, hogy élhessük a csodát.”
Érzem, hogy remeg, arcán hullámok futnak át.
Én is lehunyom a szemem, megpróbálok megint imádkozni, de nem bírok koncentrálni, váratlanul Jáfet tűnik fel előttem, de nem szól, mögötte dédapám árnya imbolyog, és feltűnik Viola sugárzó alakja. Ők se szólnak, valami lassú dallamra köröznek körülöttem, végérvényesen magamra hagynak kételyeimmel.
Elviselhetetlen fájdalom szakít a fájós jobb térdembe, már nem bírok állni, térdre hullok, de Carmen nem érzékeli, továbbra is hunyt szemmel imádkozik. Öt éve, egy este a Gara de Nordon leugrottam a vonatról. Brassóba igyekeztem, amikor, másodpercekkel az indulás előtt, kiértem a peronra, a hatodik vágányon láttam kiírva a brassói személyt, de csak miután megindult és szóba elegyedtem a mellettem ülő, fekete szemüveges vak hordárral – s ő kíváncsian megkérdezte, miért megyek Buzauba? – döbbentem rá, hogy a kiírás megtévesztett, vagy mégis én néztem el, de a lényeg, hogy rossz vonatra szállottam. Pánikba estem, noha tudhattam volna, nyugodtan maradhatok, Ploieşti-en amúgy is megáll a vonat, hiszen ott tér el, lesz időm leszállni és bevárni az én Brassóba tartó vonatomat. Azonnal döntöttem és leugrottam a robogó vonatról. Jobb lábbal fogtam földet, s azóta szaggat a térdem, még jó, hogy megúsztam ennyivel, rosszabb esetben el is törhetett volna a lábam, vagy a koponyám is megsérülhetett volna? Élményemet egy versben is megírtam, érzem, Carmen is letérdel mellém, szorítja a kezem, remeg, Jáfet, Viola és dédapám árnya szétfoszlik, végérvényesen magamra hagynak, egyedül vagyok, mint mindég, és megpróbálom felidézni a verset, amit az állomási restiben írtam, vonatról való leugrásom után, lekésve természetesen a brassói személyt is, a 7 óra négy perckor induló, máramarosszigeti gyorsra várva.

Találkozás az angyallal

Gara de Nord, 1988. december 10.
Aztán kiugrottam a vonatból. Előtte vodka. Megnyugodtam.Tüzet is adott egy vak hordár. Macskajajom is múlóban volt már.Üvegemben a remény kotyogott. Mellettem részeg proli hortyogott.Megrázkódott és indult a vonat. „Buzăuba tart?” – kérdezte a vak.„Hát nem Brassóba megyünk?” – döbbenten az elúszó Bukarestet néztem.Éreztem reng a vonat, fel is gyorsul. De hát mit vártok ily bolondtól?Máris ugrottam. Azóta is szállok. Már csodára sem, semmire sem várok.Leszállhattam volna majd Ploieşti-en, hisz minden vonat oda menyen innen,de nem kapcsoltam. Levegőben lógva, néztem a felém rohanó peronra.Először nyilván üvegem tört el és felmagaslott komoran az éjjel.Azóta is szaggat a jobb térdem. A körém gyűlő utasokat nézem.„Meghalt?” „Á, nem, csupán elájult” Egy pillanatra a menny is kitárult.Láttam, fölöttem ott lebeg az angyal, és mint az előbb a hordár, ő is kancsal.Mégis vigyáz rám – tápászkodtam fel, a restiben vívni meg rémeimmel.
Igen, akkor, magamhoz térve a peronon, láthattam fejem fölött az angyalt, most hozzá fohászkodom, a szavakat keresve, segítsen megint, hiszen csak ő segíthet, szeretném, ha Carmen megnyugodna, ha elhárulnának kételyeink, szétfoszlanának az előttünk tornyosuló, nem is oly jelképes akadályok, ha elérhetnénk egyszer a kopár fennsíkon álló házba, ha örülnénk egymásnak és nem kísértenénk állandóan a lehetetlent. De az angyal néma. Nem válaszol. Lehet, nincs is itt, mit keresne védőangyalom egy volt dzsámiban?
Carmen váratlanul felemelkedik, engem is felhúz maga mellé, láthatóan fogalma sincs arról, hogy hol vagyunk, tétován pislog körbe, arcán könnyek peregnek, a kívülállók kifürkészhetetlen arccal nézik, kivánszorgunk a Hagia Sophiából.
Kint szinte mellbe vág a fény, hunyorogva forgunk körbe, a taxis a tér túlsó feléről integet, és mutogat a kocsi felé.
„Mi van magukkal, effendi? – kérdezi tört angolsággal, és szánakozva pillant ránk. – Olyan sápadtak, mintha a túlsó világból tértek volna valami csoda folytán vissza.”
„Az ájtatosság – vonok vállat. – Én nem is tudom…” – Kiveszem Carmen táskájából a fényképezőgépet, a kezébe adom, készítsen néhány felvétel, és átölelem a sápadt, szótlan, még mindég remegő Carment, majd beülünk a taxiba.
„Változott a terv – szólal meg szerelmem, halk hangon. – Vigyen a kikötő mellé, a Boszporusz-partra, egy étterembe, amelynek van kerthelyisége is. Ebédelni szeretnénk, s ott el is válnak útjaink, onnan megyünk fel a hajóra.”
A sofőr bólint, indít, s újra kanyargó kis utcákon megyünk, himbálózva, mint hullámokon hánykolódó hajó. A szemét szaga feltartóztathatatlanul árad a hőségben, felpúpozott hátú macskák köröznek ide-oda, mintha keresnének valamit, aztán minden más hangot elnyom a müezzinek egymást folytató, kiegészítő éneklése. Megszólalnak a keresztény templomok harangjai is.
Dél van, a kétely, a szomorúság és a csalódások sztambuli dele.
„Kérsz sört?”
„Megmelegedhetett. Iszunk a vendéglőben.”
Magamhoz ölelem engedelmesen hozzám simuló, még mindég remegő testét, és nem kérdezek semmit, mert mit is kérdezhetnék? Már nincsenek szavak.

(Részlet A katona és a démon című készülő regényből.)