Jegyzetek – megint divatba jött témákról. Alíz és a történészek Tündérországban

Mottó:Nevesd ki, vessed meg,Hagyd egészen abba a Velős Nyelvtudományt,azonnal barom lészen belőled!(Horvát István)
Sok évtizeddel ezelőtt már idéztem Horvát Istvánt – aki a XIX. század első felében h betű nélkül írta nevét –, de hát ki emlékszik már arra, s ha „valaki közülünk egyáltalán él még, a nagyvilágban bolyong odakint”, ám hogy most még egyszer idézem, az annak a következménye, hogy a napokban írta az újság: a Nagyenyed közeli Marosdécse faluban megemlékeztek dr. Varga Zsigmondról, aki az enyedi kollégiumnak előbb diákja, majd tanára volt; később kolozsvári, végül debreceni egyetemi tanár lett, s a huszadik századi magyar őstörténeti kutatások egyik legelső és nagyhatású alakja. És e marosdécsei megemlékezésen a kolozsvári református püspök Kató Béla is megjelent!
Nos, mintegy fél évszázaddal ezelőtt én is írtam valamilyen enyedi évforduló alkalmából Varga Zsigmondról a bukaresti Előre című napilapban, mire az akkori „hazai magyar” főfő marxista kritikus, Kovács János berohant a főszerkesztőm szobájába, ököllel verte az asztalt, és azt üvöltözte, hogy én a szélsőnacionalizmus zászlait lengetem az Előrében!
Varga Zsigmond ama könyvének a címe: Az ókori keleti népek művelődéstörténete különös tekintettel a Bibliára, 1915–1918. Én elsősorban azokat a megállapításokat idéztem belőle, amelyek azt tárgyalják, miként tükröződnek a szumír vallási képzetek az ugor népek etnológiai fogalmaiban. Mindenesetre, békés szándékkal írtam, azt remélve, hogy a közeledést fogja előmozdítani a finnugorosok és a „szumírkodók” között. Ám, hogyan képzelhetem én, hogy ami nem sikerült Szabédinek A magyar nyelv őstörténete című könyvével, az sikerülni fog egy kis újságcikkemnek?
Az arcvonalak ugyan kiszélesedtek, de meg is merevedtek! Egy népszerű, nagyközönségnek szánt ismeretterjesztő folyóirat ilyen címmel jelentett meg különszámot: A magyarság 20 000 éves történelme... A másik, „rangosabb” küllemű, így kezd egy tanulmányt: „Amikor a római katonacsászárok hatalmas építkezései folytak”, egyáltalán, amikor a világtörténelem teljes gőzzel ment előre, „akkoriban a magyar törzsek még az Ural hegység körüli erdőségekben”, nos, mit műveltek? Biztosan gombásztak, vagy eprészgettek, és mondogatták, hogy „voi, voi”, meg „vezi, vezi”! A magyar egyetemi tanszéken gyorsan hozzátették: ám nehogy azt higgyük, hogy a „voi, voi” finom vajat jelentett, hanem: valamilyen latyakos halzsír lehetett!... És így tovább...
Kis gimnazista koromban, egy cserkész tábortűznél (Kolozsvár fölött, a Lombi tetőn), egy „Regős-cserkész” előadása nagy hatást tett rám, hogy: „figyeljek jobban a népmesékre, a népballadákra, hiszen népünk ősi története azokban van megrajzolva, megörökítve, hívebben, mint a tankönyveitekben”. El is kezdtem figyelni, és olvasónaplómba jegyezgettem a megfigyeléseimet: a kis királyfi vagy a szegény juhászlegény, amikor világgá megy, mindig egy nagyon nagy rengeteg erdőn halad keresztül... ha találkozik valakivel, az rendszerint egy boszorkány (olykor a lányaival együtt), meg egy-egy bajba jutott állat, akin segít, az erdő túlsó szélén gyakran egy-egy sárkány; de végül is eljut „a király városába”... igen, a királynak mindig egy városa van... Eszembe jutottak a történelemórákon hallottak a „városkirályságról”, satöbbi; görögök, szumírok stb., mert még nem tudtam, milyen „veszélyes ámokfutásra” csábítanak ezek; majd, később, bizonyos magasabb szintű olvasmányaim alapján feljegyeztem, hogy a boszorkányok biztosan a mátriárchátus maradványai, a tündérekkel együtt!... és amikor kezembe került a Sziriat oszlopai, Várkonyi Nándor művének az első (csakis a legelső!), kiadása és abban Edgar Dacqué antidarwinista nézetei (látomásai!) az ősi létformákról, tudtam, hogy helyben vagyok!
A sárkányok a homo monstruosus, a szörnyember; a varázsló meg homlokszemével, a „homo magikus”, még el sem satnyult paranormális képességeivel. És egyre kevésbé kezdtem hinni a tanított történelemnek és nyelvészetnek.
És akkor, már egyetemista koromban, eldúdolt nekem a feleségem, Márton Rákhel egy északmezőségi népballadát, Magyardécse községből, szülőfalujából: az volt a címe: A vitéz és a Kegyes.
Elindul az Vitéz, Vitéz az KegyesselA régi járt úton, nagy rengeteg erdőn – nagy rengeteg erdőnÚgy mondja, júgy mondja Vitéz az Kegyesnek,Hé Kegyes, hé kegyes, Fujjad az éneket – fujjad az éneket!Nem fuvom, nem fuvom, az énekem hangos,Meghallják, meghallják, az tízes tolvajok – az tízes tolvajok,Ingem errabolnak, Tígedet megölnekIngem errabolnak, tígedet megölnek – Tígedet megölnek.Fordula jaz Vitéz, mindjárt arcul csapá.Kegyes is elkezdé keserves nótáját – keserves nótáját.Meghallják, meghallják az tízes tolvajok Mondja kisebbik, pajtásim, pajtásim – kenyeres pajtásimNem tudom, mit hallok, ének vagy trombita, Vagy-é hegedűszó, Vagy-é hegedűszó – vagy-é hegedűszó?Gyertek álljuk utját! Mindjárt útját állák, Kegyest elrabolják, Vitézt megölik – Vitézt megölik.Ugy mondja, ugy mondja, az kisebbik tolvaj Hej kegyes, hej kegyes, Szánod-e – Vitézed halálát?Nem szánom, nem bánom, De mégis sajnálom Lobogós gyócsinge vérbe keveredett, – vérbe keveredett.Úgy mondja, úgy mondja, Az kisebbik tolvaj, Jer huzzuk le róla Lobogós gyócsingét – Lobogós gyócsingét!Nem húzzuk, nem húzzuk, nem kárjabb magánálNem kárjabb magánál, Még ha száz volna is – Mégha száz volna is.Úgy mondja úgy mondja az kisebbik tolvaj Hej kegyes, hej kegyes, mikor leány voltál – Ki leánya voltál?Ez s ez vármegyéből ez s ez király lánya... Ha te lánya voltál, Én fia volta, én meg fia voltem!Az apám zsebéből száz aranyat loptamMeg is vert az apám, tolvajnak állottam, – Tolvajnak állottam.
Az egyik előadó itt be is fejezte a balladát, mások prózában vontak le néhány mondatos erkölcsi tanulságot és jellemezték úgy a hazatérés helyszínét, hogy amolyan Szép Ilonká-s hangulatban zárult. Voltak más hangulatú befejezések is, de „hiteltelenek”. Tehát amolyan igazi régi típusú ballada, jellegzetes fordulatokkal, amint azt valaha Faragó József is megírta az Igaz Szóban.
Ám nemcsak ennyiről van itt szó: felmerül benne két olyan mozzanat, amitől megdöbben az ember. Előbb vegyük a másodikat, a király szót: a hivatalos nyelvészet szerint Nagy Károly császár nevéből (Karl) a szláv nyelvekben KRAL és KOROL alakokban keletkezett az a szó, amit a magyar a KIRÁLY alakban és jelentésben „kölcsönzött”. A Karl a német Kerl – „fickó, lurkó” jelentésű szóból jött volna, annak ellenére, hogy császárnak nem nagyon adnak „fickó” nevet, mint ahogy kishercegnőt sem keresztelnek „szoptatós kocának”, lásd Emese–Emse balladánk „király” szereplője nem valami birodalom egyeduralkodója, hanem, amint népmeséinkben, egy kis városkirályság tartozik hozzá; tehát tulajdonképpen egy földesúr, amolyan „kiskirály”, amilyenből akár egy megyében is több lehet! A mongolok történetírói annak idején, a magyarokat keral néven említették! És ami a legfeltűnőbb, az újgörög nyelvben kir egyszerűen annyit tesz, mint „úr”! Csak, amint más példákon is szemlélhető, a „strapa”-nyelvész, a tanróka (Schulfuchs!) szinte hisztérikusan kerüli a magyar–görög–újgörög párhuzamokat!
Az első szó viszont balladákban, amitől egy szakértő nyelvtudós, ha kissé műveltebb, szédülni kezd: a ballada címében már ott van, és az a KEGYES. Méghozzá azért, mert az ókori föníciaik nyelvében a Kades szó azt jelenti: énekes-rabszolgalány, azaz ókori mediterrán sztárénekesnő.
Minderről részletesebben legközelebb egy, A karvalytól Nagylábú Bertáig című cikkben. Addig is ajánlom háziolvasmányul Fáy Elek A magyarok őshona című művét (1904). A hivatalos nézeteket valló nyelvészeket és magyar tanárokat is megnyugtathatjuk, nyugodtan kézbevehetik Varga Zsigmond műveit, mert amint bevezetőnkben hivatkoztam rá: ünnepelhető!