Jegyzetek divatos témákról. Okoskodó szónyomor

Mikor jó két évszázaddal ezelőtt megindult a nyelvújítás, amely száz évvel később oly nagyszerűen teljesedett ki, ki gondolta volna, hogy nem is fog még egy száz esztendő lezajlani, és bekövetkezik a reakció: az ellenkezőnek a kívánása. Minek annyi szó? Sőt, bizonyos körökben: ,,egyáltalán minek annyi nyelv?”
Az ellenszél több irányból is kezdett fújni: egyrészt a szélesebb tömegeknek ama rétegeiből, amelynek életeszménye, minél kényelmesebben élni, a ,,nyomd meg a gombot” egyszerűsége, a ,,minek annyit vacakolni?”, a ,,fogd meg és vigyed” elve. Az effajta népségnél ugyancsak érvényesül a ,,homogén gátlás” jelensége, aminek az alapja az, hogy a gyakran ható inger (sőt ,,kihívás”) esetében működésbe lép a paradox fázis: hiába növekszik a ráhatás, az inger: a válasz, a reakció mértéke már nem növekszik tovább, majd a következő szakaszban: minél erősebb a hatás, annál gyengébb a reagálás! ,,A jóból is megárt a sok” ősi elve.
Elgondolkoztató, hogy ezt sem bizonyos politikusok, sem kereskedelmi reklámfőnökök nem képesek belátni. A tudományok terén működők közül meg éppen az úgynevezett nyelvtudósok, a nyelvészek nem. Sőt, éppen ők azok, akik a nyelvművelés, fejlesztés, ápolás eredményeit ma hatálytalanítani szeretnék.
Az okoskodó pedantéria az, ami legelőször lázadásra késztet. Például, ilyen volt a régi úgynevezett kincstári nyelvezet. Az oktató foglalkozáson az őrmester fensőségesen közli: „Elektromosság kétféle van: pozitív és negatív. A mi hadseregünknél mindkettő rendszeresítve van!” Minden fegyver valamennyi alkatrésze hosszas nevet viselt. Például a régi típusú folyadékhűtéses gépfegyver legjelentéktelenebb alkatrészének megtanulandó neve így hangzott: „Kétszer vulkánfiberezett vérpiros láncon lógó vízbeöntő lyukfedő”. A következménye viszont ennek a pedantériának az lett, hogy a mindennapi szóhasználatban összesen két, azaz kettő elnevezést használtak több tucatnyi alkatrész számára! Ezek pedig a következők voltak: bisz–basz és kamó! Mint ahogy ma az ultra-feministák az „apa” és az „anya” helyett a „szülő egy” és a „szülő kettő” elnevezést akarják elfogadtatni. Aldous Huxley a Szép új világ című regényében a legilletlenebb, legtrágárabb legkimondhatatlanabb szó éppen az „apa”.
Egyesek a nyelvek legmodernebb fejlődési irányát olyasminek tartják, mint például a „Basic English”. Ez egy minimális szóállományú és szinte nyelvtan-nélküli „idióma”, amit kimondottan csak kereskedelmi és turisztikai használatra alakítottak ki. Lényegében olyan, mint a pidgin (pidzsin) nyelvek: először a régi, forróégövi gyarmati és félgyarmati világ nagy kikötői körül alakultak, főleg az angol vagy a portugál és francia nyelvek alapján. Sajátságos módon, a második világháborúban Németország és környéke területén alakult ki egy pidgin nyelv, ahol mintegy tizennyolc milliónyi külföldi eredetű személy (hadifoglyok, elhurcoltak, külföldi idegen munkások) éltek vele. Néhány példamondat: Was tu machen – mi te csinálni, Wo tu gehen – hova mész és így tovább. Roppant elterjedt volt, a háború vége után húsz évvel, Rigában és Kijevben még hasznát vehettem!
Van azonban a szókincs beszűkülésének olyan fajtája, amely nemcsak nyelvi, hanem fogalom-szegénységhez, s így az általános szellemi színvonal süllyedéséhez is vezet!
Szinte páratlan a magyar nyelvben két cigány eredetű szó karrierje, ezek a csaj és a buli. Nyelvi következményük megfelelhetne akár több évtizedes idegen megszállásnak is!
A „csaj” például, többek közt, a következő magyar szavakat szorított ki széles társadalmi rétegek, sőt bizonyos fajta sajtó, tévé, sőt színházi produkciók nyelvhasználatából: leány, fruska, hajadon, bébi, baba, pipi, nő, asszony, néni, menyecske, fehérnép, hölgy, dáma, némber, dög, bestia, hitves, feleség, nej, házisárkány, mucus, sőt szűz... és nemcsak a köznyelvből és az irodalmi nyelvből, hanem a szleng, argó, zsargon minősítésű rétegből is. Érdekes köztük a „spiné”. A német Spinne „pók” jelentésű szó fordítása, de amíg a német szleng mindkét nemre használja, magyarul a spiné csak nőt jelent, míg férfiakra vonatkozva lefordították, így, hogy „pók” – pl. Jött egy pók a városházától, tehát alak, pasas, pofa, muksó helyett.
A buli – mulatság, muri, vendégség, bál, összejövetel, parti, zsúr, szórakozás táncdélután, estély, de lehet valami vállalkozás, sőt bűncselekményre való társulás, összeröffenés stb. Mondhatnánk, hogy e két szó a csekély műveltségű fiatalok rituális vagy „azonosító” szóhasználata, ha nem az egyetemi ifjúság körében volna a legjobban elterjedve, még a diákrovatokban, a napi sajtó ifjúsági oldalain is.
Súlyosbítja a beszédkultúra leszegényítésének helyzetét, hogy e spontán züllés mellett hat a tervezett züllesztés, a sajtó részéről, különösen a napilapokban és a televíziós műsorokban. Nem egyszer bírálták már a latinoskodó félműveltség parádézását: a legelterjedtebbek a voks, voksolás, teátrum, alma mater, ám nemcsak latin, hanem másnyelvi, sőt magyar szavak is sűrűn szerepelnek nyelv- és fogalomszegényítő, sokszor éppenséggel erőltetetten használt kifejezésekben. Például a patika, patikus német eredete ellenére ma már magyar szónak tekinthető, azonban mégsem tekinthető azonos minőségűnek a „gyógyszertár”, „gyógyszerész” szavakkal, van ugyanis egy kedélyeskedő-régieskedő-vidékieskedő színezete, majdnemhogy tréfálkozó felhangja, nem illik tehát szakszövegekbe, szakmai hirdetésekbe. Hasonló a helyzet a „reklám” szóval, amely a magyar szókincsbe immár begyökerezve kimondottan „kereskedelmi” vagy „üzleti” jellegű hirdetés. A „társadalmi célú reklám” tehát félművelt sutaság, a „közérdekű közlemény” helyett.
Az viszont szinte megmagyarázhatatlan, amit a „személy” szó kiküszöbölésével művel a „média”. Milyen átok van e szón? Nem öt személy gurult le a hegyoldalon, hanem öt ember, nem három személy fulladt vízbe, hanem három ember, és ilyenkor folytatást várunk: valamint két ló és egy kutya!
A hatóságok sem személyek ellen indítanak eljárást, hanem emberek ellen, és a tettes, a vádlott, az áldozat, a gyanús személy csak embernek említtetik! Persze, mivel az is, de ebben a modorban akár „élőlénynek” is nevezhető!
Aztán még ámulatra méltóbb, hogy a személytelenséget átvitték a járművek világára is: nagyon-nagyon ritkán hallani azt, hogy személyautó – de mindegyre ilyeneket olvasni, hallani: egy teherautó – autóval ütközött! Mintha a tehergépkocsi nem volna autó! Így aztán nincs luxusautó, nincs személykocsi, sem sportkocsi, sem túrakocsi, terepjáró sincs, és ki tudja, mikor tűnt el az utolsó riadókocsi?
Mivégre mindez? Mert nem hanyagság, nem henyeség, hanem kierőszakolt csorbítása a szókincsnek!
A nyelvészeket, nyelvtudósokat hiába kérdeznénk. Erről! Ám arról: hogy mi helyesebb, fizetni egy rundot, vagy rundót, hosszú ó-val!?
És akkor mit szóljon a tanító, a tanár? Avagy a néprajzos, a folklorista, aki a nép „ajkáról” gyűjt szövegeket, vagy az író, aki a nép „hiteles” hangját akarja megszólaltatni?
Még könyvkiadó szerkesztő koromban történt, hogy beállít egy gyermekregényeket író falusi tanárnő, nagy néprajzos, aki igenis le meri írni a nadrág „sliccének” az ártatlan nép által adott nevét, azt, hogy „f...ajtó”, szóval hozza a vastag kéziratot, úgy, ahogy a falujában „a nép ajkáról, egy az egyben lejegyezte”. Kezdem olvasni, s látom, tele van törlésekkel, javításokkal... hát azt tetszett mondani, hogy a nép ajkáról, hűségesen lejegyzett szöveg! És akkor ez mi? – Hát tudja, kedves, mondja az írónő, ezek a falusiak annyi hülyeséget össze-vissza beszélnek, hogy muszáj megfésülni!
Összerezzentem... Gondolkodás nélkül törölni egy szót, éppoly vétkes könnyelműség lehet, mint gondolkodás nélkül kimondani. Valaki egy régi kéziratban talál egy kifejezést: Ajtóvónó Ika. A nyelvész kijavítja úgy, hogy Karika. Pedig egyes szavak olyan bankjegyek, melyek névértéküknél sokkal többet érnek, mert véletlenül rajtuk maradt a kibocsátás titkos keltezése. Mert kezdetben vala az Ige! Aki egy szót öl meg, a teremtést kisebbíti!