Jegyzetek divatos témákról. A karvalytól Bertha nagy lábáig

Mostanában sajtó, rádió, tévé meg-meglobogtat egy új kifejezést: „etno­mazo­chizmus”. Különösen a migráns-­­kérdés tárgyalásakor, főleg a németekkel és svédekkel kapcsolatban. A kifejezés talán új, de az, amire vonatkozik, egy magatartásforma, nem új. Fordítható nemzeti öngyalázás (önmocskolás) alakban, vagy úgy is, hogy népi öngúny, eltúlzott önbírálat, avagy szenvelgő, esetleg kedélyes, (jópofáskodó) cinizmus. Etnikainak nevezik, de szociológiai szempontból „rétegjelenség”, főleg a kispolgárság és értelmiség jellemző reakciója olyan események és hírek nyomán, amelyek meghaladják kompetenciáját. A háború vége felé, például, gyakran lehetett hallani németektől (állítólag rádióadásban is elhangzott): Élvezzétek a háborút, mert rettenetes lesz a béke! A légiriadók lefújásakor a német rádió ezt sugározza: A Birodalom fölött már nincsenek ellenséges kötelékek! Később a civilek ezt így adták tovább: Az ellenséges kötelékek alatt nincs már birodalmi terület! Ha légitámadás után valaki, aki elsőként kiment az ovóhelyről, a Liberator bombázók távozása után, azt közölte, hogy „meglehetősen fel vagyunk szabadítva. (ziemlich erledigt: németül a ledig eredetileg „szabad”-ot jelent, de az „erledigt: el van intézve, ki van készítve”).

‍

A magyaroknál ez a szenvelgő öngúny kimondottan az értelmiségre volt jellemző, amely tehetetlenül, beavatkozásra való képtelenségének hamis hitében savanyú mosollyal kommentálta a háborús eseményeket: „A páncélos hadtest egy elsőosztályú vasúti fülkében tért haza Ukrajnából”, vagy: „Légelhárításunk egyre fejlettebb!, már a saját repülőinket is le tudják lőni!” stb. Ám azt hiszem, az olyan kifakadások, hogy: „Nem is bánom, ha bejönnek a németek, legalább rendet csinálnak!”... utóbb (természetesen e bölcsködésben a németeket felváltják az oroszok, majd, az amerikaiak már „kívülről” is manipuláltak voltak!).

‍

Kérdés: mindez vajon az önbecsülés, vagy az önbizalom hiánya?

‍

Azonban minden más nép hasonló önértékelési tépelődésétől eltekintve, nekünk van egy páratlan különösségünk e téren: a társadalom legmagasabb rangú szellemi fóruma, a Tudományos Akadémia szervezetten, brutálisan törekedett arra, hogy bizonyos ismeretek ne hatoljanak be a társadalom köztudatába! („Akadémia” alatt természetesen csak a nyelvészeti és történészi tagozatok értendők!)

‍

Legutóbb említettem a „király” szó származtatását, melyet a szaktudósok a német „Karl” férfinév szlávosított Kral alakjából vezetnek le, mit sem törődve olyan apróságokkal, hogy a „kir” szó görögül urat jelent! (Ne is szóljunk most arról, hogy más keleti nyelveken a „rajat” királyt! )

‍

Hogy mennyire „erőszakosan” kerülik a magyar nyelvnek a göröggel való összahasonlítását, arra két kis példa: a péntek hétköznap nevét – jelentése „ötödik nap”– a szláv „pjatok” (esetleg, pjatniká) elnevezéséből vezetik le, holott az újgörögben: pentekheja! A „penta” görög szó világszerte használt: lásd pentagram, pentatlon, pentaton – „öt” jelentésben. Ugyanez a helyzet a szombattal is: ezt az újgörög „szambaton” helyett megintcsak a szláv „szubota” fialta volna! (Tudnunk kell, hogy az újgörög nyelvben a B hangot nem szokás kiejteni, csak is mb alakban.) A múlt század harmincas éveiben egy Aczél József nevű szerző összeállított egy görög-magyar összehasonlító szótárt, sokszáz adattal, körülbelül ugyanolyan módszerekkel, mint harminc évvel később Szabédi László egy latin-magyart. Csak ő nem egy virtuális finnugor nyelvet vont be alapozásnak, hanem egy ugyancsak virtuális „szkitha” nyelvet. Annak ellenére, hogy őt is elragadta a hév és nagyon sok bizonyíthatatlan és mondvacsinált alakot is felvett szótára anyagába, meglepően sok érdekes nyelvi tényt tárt fel: például hogy az állítólagos szláv kölcsönzéseink csak olyan szavakra terjednek ki, amelyek a göröggel is mutatnak több-kevesebb hasonlóságot!

‍

Azonban még tudományos bírálatban sem részesítették – éppúgy, ahogy Szabédi Lászlót sem. És ennek már nemcsak nyelvészeti háttere volt, hanem történeti is: azt jelentette volna, hogy a magyar nyelv már sok évszázaddal a honfoglalás előtt szoros érintkezésben volt a görög és a latin nyelvvel, esetleg a Kárpát-medencei őshonosságunk tételét támasztaná alá!

‍

A frank és ónémet legendakörben akadnak bizonyos magyar vonatkozások, például, hogy Martell Károlynak anyja (nagyanyja?) vagy felesége: „Nagylábú Berta” (Berthe aux grands pieds) magyar királylány lett volna – jó két évszázaddal a honfoglalás előtt! És mi kapcsolható még ehhez? Például: mifelénk a Nyárádmentén a Károly nevet nem olyan régen még Kárujnak mondták, a karvalyt pedig karujnak. Ami egyesek szerint a „kara ülü”, azaz fekete ölyv madárnév leszármazottja. Nos, jönnek erre amatőr történészek és feszegetni kezdik, hogy Martell Károly, az első ismert „Károly” nevű frank és német király korában, idején bukkan fel a nyugati heraldikában egy amolyan karvalyforma sasszerűség, mint uralkodói címer és jelvény és mindez nagylábú Bertának tulajdonítható, az importmenyasszonynak!

‍

Egyébként a frank-ónémet történelem és a Niebelungi Ének magyar vonatkozásaival nemcsak olyan, a szakkörök által el nem ismert történészek foglalkoztak, mint Magyar Adorján, vagy Padányi, hanem az Akadémia (bűv)körében élő szerzők is, kezdve Kallós Zsigmondtól és Hóman Bálinttól az egészen fiatal szerzőkig.

‍

Nemcsak minálunk... Többek közt olvasom a romániai német nyelvű napilapban, hogy amíg más országokban, például Magyarországon az osztrák uralom előtti „törökkorszak” emlékeit is számon tartják, nálunk ez kevésbé van így. Sőt, már olyan cikket is olvastam, amely említi, hogy már a törökök előtt is (!) volt itt élet, például Temesváron. Hogy kik éltek ott akkoriban? Hát, mondja: keresztények és nem keresztények! Hogy milyen nyelven beszéltek? Hát – nem is biztos, hogy tudtak már beszélni, és ha ismerünk is közülük néhányat névszerint is, például Losonczy, Kinizsi, Báthory, lehet, hogy ők is csak annyit tudtak, hogy „voi, voi”, de a vezi-vezi helyet már azt kiabálták: Bori-bori, bort ide, Boriska!

‍

S ha valaki most kérdezné, hogyan lehetett megkeresztelni olyanokat, akik még beszélni sem tudtak, csak azt árulja el, hogy nem olvasta Anatol France bűbájos szatíráját, A pingvinek szigetét, amelyben a rövidlátó szerzetes-apostol megkereszteli a pingvineket!

‍

Az átlagos médiafogyasztók többsége nehezen fogja fel és éli át (sokszor nem is akarja), hogy történelmi alakzatok olykor nem vérségi alapon jönnek létre, hogy keletkezésükben a gen-etikai mozzanatoknál nagyobb szerepe volt az etikaiaknak. Akárcsak sok mai labdarúgó egyesület (FC) esetében. A német labdarúgó csapatban marokkóiak játszanak a franciák szudáni csatárai ellen. Időszerű most erről beszélni, mert mostanában ülhetjük meg éppen háromszázadik évfordulóját annak, hogy Savoyai Jenő herceg csapatai felszabadították Temesvárt a török szultán uralma alól.

‍

Annak idején „a kis herceg”, az olasz-francia Eugen húsz éves korában jelentkezett uralkodójánál, XIV. Lajosnál szolgálattételre. A francia király azonban kidobta, mert kistermetű volt, vézna és pattanásos. A kis herceg azonnal átment Lajos világpolitikai vetélytársához! I. Lipót német-római császár és magyar király jó meglátással azonnal alkalmazta és a török frontra küldte. Szerepe volt Buda várának visszafoglalásában, majd néhány év múlva világtörténelmi győzelmet aratott Zentánál a török sereg felett, amit az oszmán birodalom soha többé kiheverni nem tudott. És milyen szerencse, hogy a következőkben Rákóczi seregeivel sohasem került közvetlenül szembe: abban az időszakban nyugat-európai frontokon gólokat rugdosott a francia királyi FC kapujába. Hanem politikusként egészen maiasan, modernül viselkedett! Temesvár megtámadása előtt, azok a kuruc maradványok, akik Nagymajténynél nem tették le a fegyvert, azt kérték tőle levélben, hadd távozhassanak az országból. Jenő herceg napjaink szellemében azt válaszolta: „A csőcselék mehet, ahova akar”. És a csőcselék megy és jön! Jön-megy!