Jegyzetek divatjukmúlt ügyekről. Mi maradt meg a „hazai magyar” irodalomból?

Mottó:
– – – – – – – – – – – –Rosszkor születtünk s nincs mód újralenni,Nekünk csupán az élet csontja jut.
És mégis egyre futok, egyre vágyoms valamit keresek még e világon,– – – – – – – – – – – –A régi vágyat, régi ifjuságota régesrégen elhervadt virágot...(Babits Mihály)

A múlt század hetvenes évei körül a bukaresti Ifjúsági Kiadónál újra megjelentettük Kós Károly legszépirodalmibb művét, a Varjúnemzetség című regényt. Az előszóban valami ilyesmit írtam: Kós Károly volt az első, aki az 1919-es impériumváltozás után kereste a modus vivendit a magyar kultúra számára Romániában. Keresztapám (erdőmérnök, kommunista, a közvélemény szerint már a háború előtt is „orosz kém”), amikor valaki az orra alá dugta ezt a mondatot, megüzente, hogy a szeme elé ne kerüljek többé! Nem sokkal később, meghalván, felesége emeletes házát a nagy kerttel a szakácsnéra hagyatta, vagy három bútordarab kivételével. Ő ugyanis 1920 után Romániában kiadott magyar újságot, sőt könyvet sem vett a kezébe. Akkoriban a romániai magyar nyelvű kiadványokat sokan „nemzetellenes” tüntetésnek tekintették, ilyesminek, hogy „nincs is szükségünk Magyarországra”, megélünk mi magunk is.
Szóval így indult ez a „hazai magyar” izé – egyik részről! Mert a másik oldalról ott volt az a vonal, amely később a Balogh Edgár – Szabó T. Attila-féle diverzióban csúcsosodott ki, amely egy teljesen „új magyarság” fantomját vázolta fel; olyasmit, amire az osztrákok vagy a svájci németek sem voltak soha képesek, az össznémetséggel szemben!
Ám gyorsan eltelt az a huszonkét év a két háború között. (A második világháború végétől máig meg éppenséggel hatvankét esztendő telt el!). És még annak a korszaknak sem készült el a megnyugtató irodalomtörténeti bemérése! És máris jött „egy új szakasz”, kétszer akkora, ’45-től ’90-ig, és noha tele voltunk irodalomtudósokkal és még odaátról is jöttek, olykor fegyveres női testőrők hatásos, azaz megható védelme alatt, s ahogy az előző korszakból még nem fejeződött be akárhány nagy irodalomtörténeti személyiség felmérése – lásd Áprily Lajos, Tamási Áron, Makkai Sándor, Karácsony Benő, Nyírő Gyula, Bözödi György, Balázs Ferenc, Ignácz Rózsa, Szántó György, Markovics Rodion, Molter Károly, Székely Mózes és mások, valamint DSIDA JENŐ feldolgozásával és már is itt van be- és megméretlenül Bajor Andor, Szabó Gyula, Páskándi Géza, Létay Lajos, Szabédi László, Méhes György s még jónéhányan!
Ne tartsunk itt most irodalomórát, de mégis hadd emlékeztessük, hogy az irodalomtörténet feladata négyemeletes: kimuta­tás­ba vétel, ismertetés, írás­művé­szeti jellemzés, s végül az ideológia: az eszmeiség értékelése.
Ami az elsőt illeti, fölényeskedve szokás hangoztatni: „az irodalomtörténet-írás nem szorítkozhat a bibliográfiai számbavételre. Annyira nem szorítkozhat, hogy mivel nincsen bibliográfiai szakfolyóirat, nincs áttehető kimutatás arról, hogy tulajdonképpen mi jelenik meg korszakokon át irodalom címen? Ugyanúgy, ahogy a „hazai magyar” színházak hosszú ideje nem dicsekednek a nyilvánosság előtt sem előadásszámmal, sem nézőszámmal!
Aztán következhetne a ma legmegvetettebb terület, a tartalmi ismertetés. Régen kiment divatból, és elfoglalta helyét az esszéizáló „recenzió”.
Az esszéizálásnak fajankói szellemeskedéssel: esszé-izélésnek, de magának az esszének is az előnye és egyben hátránya, hogy a szerző azt ír, amit akar, nincs semmi kötöttség. Megtetszik neki egy drámában egy babakocsi és ringatója, a cselédlány. És költői áradással leírja a fölöttük szálló fellegeket, a cselédlány arcán a különböző megvilágításokban a messziről ábrándosnak tűnő buta mosolyt, és csak egy zárójeles mondatban hallani valamit arról, hogy a baba apját az imént elhurcolták az önkény pribékjei, az anyja pedig gondban van, vajon illik-e most randevúznia rendes barátjával piros blúzban, és a dráma címe Hattyú az alkonyi háztájon, és hogy egy kicsit eszébe juttatja a szerzőnek André Gide mesteri fordulatait… Nahát! – …csodálkozna az olvasó, de aztán az első korszakát az erdélyi magyar irodalomban is derékon lövi a népi és az urbánus vita!
Az erdélyi irodalom korszakolása még a legelső, a két háború közti időszak szerzőire sem megoldott: vajon azok a szerzők, akik elhagyták az országot, megszűntek-e az erdélyi irodalomhoz tartozni? – későbbi műveikkel együtt? – kiesnek-e a számadásból?
Többek szerint a tulajdonképpeni „erdélyi magyar” irodalom Tamási Áron temetésével zárult le (1966).
Valóban megdöbbentő temetés volt. Farkaslaka határában a széles völgy fölött alacsony, komor, nyomasztó felhőzet terjengett, a levegő is szürkésbarna, a szertartás odalenn a völgy alján folyik, a gyászolók nagyobb része a környező lejtőkön álldogálva figyeli. És amikor a koporsót kezdik leereszteni a sírgödörbe, meghasad a sötét felhőzet, és egy ragyogó fénysugárnyaláb vetül alá, pontosan a sírra, – glori, gloria! – mint egy gyönyörű barokk oltárképpen; újságíró- és riporterkollégám – a vértanúságig hű kommunista párttag – elvékonyodó fejhangon megszólal: „Hát igen, könnyű annak, akinek szent életű püspökök a barátai!” (Nyilván Márton Áronra célzott.)
Az epizód minden különössége mellett jellemzi, hogy a huszadik század magyar irodalomtörténetében az értékelés nem esztétikai, nem írásművészet-alkotói mozzanatok alapján, hanem világnézeti-szociológiai, majd főleg: politikai momentumok alapján vázolódik fel!
Ez a legtöbbször meg is könnyíti az irodalomtörténeti értékelés dolgát.
És annál nehezebbé teszi, például az úgynevezett szocialista építés korszakára nézve. Mi legyen annak a korszaknak az íróival, akik roppant ideológiai, sőt poétikai nyomás alatt írhattak csak, ha egyáltalán meg akartak nyomtatásban is megjelenni?
Az erdélyi magyar irodalom mindig szoros kapcsolatban fejlődött a színpaddal – nemcsak „hazai” korszakában! Ennek olyan vonatkozásai vannak, amelyeket az irodalomtörténet nem tárgyal elég mélyen! Pedig a közönség érdeklődése, sőt tisztelete is az irodalom iránt legalább olyan mértékben épül fel a színpad, mint a könyvkiadás nyomán! Ez nemcsak Páskándi Géza (Vendégség), Sütő András (Lócsiszár, Kain és Ábel stb.) hírnevének, méltánylásának tényeiben tükröződik, de például Méhes György, Kocsis István befogadásában is! Vagy ott van a Székely János példája. Amíg csak verselőként, azaz „csak” költőként volt jelen, munkássága csak egy „megrögzötten” szűk, irodalombarát réteget foglalkoztatott – valamennyire. Aztán írt egy sorozat drámát, amelyek közül legalább három maradandó értékű. (A sors fintora, rút grimaszkodása, hogy jelenleg egy budapesti színház Székelynek a legkevésbé művészi értékű, a leghígabb és legzavarosabb eszmeiségű darabját játssza, a Dózsa György címűt). Jellemző, hogy Nagy István is, akinek a második világháború után írói színvonala oly hihetetlenül mélyre süllyedt, lásd például A mi lányaink c. regényét, súlyos és megrendítő drámával lehetett a színen (az Özönvíz Harag György-féle változatával!), Sigmond István jó hírű, de csak bennfentesek által kedvelt íróként volt számon tartva. Aztán jelentkezik a Szerelemeső című drámával és viszi a bankot: „hazai magyar” drámája ebben a műfajban példátlan tömegsiker! Azért hangsúlyozom, hogy „drámában”, mert voltak más műfajban, afféle zenétlen operettekben, népszínmű-szerűségekben, például Nagyváradon – százházas lakodalom – ugyancsak hatalmas sorozatokat elért produkciók.
És itt beállt a fordulat: Sigmond István következő drámáját – amely nem realista, groteszk, sőt irracionális elemeket is tartalmaz –, a kolozsvári színház vezetői évekkel azután sem hajlandók elolvasni, hogy megjelent egy kecskeméti folyóiratban!
És mit kezdjen akkor az irodalomtörténet olyan szerzőkkel, akik nem kerültek színpadra, de annak idején sok kritikus hevesen vitatta őket. Például Szabó Gyula Gondos atyafiság című regénye (Sőni Pál blaszfémiájában Ondós gatyafiság)?
És hogy elmondható legyen, a tettes visszatér a helyszínre: a Látó című folyóirat néhány évvel ezelőtt rendezett egy irodalmi estet, melynek középpontjában Dsida Jenő költészetének nevetségessé tétele állt. Akkor azt ígérték, „visszatérnek” rá. Annyi év után sem történt meg ez. Pedig azért is fontos lenne, mert 1956 körül éppen Dsida Jenő költészete körül kezdődött egy sajátosan „hazai magyar” fordulat. Így hát nekünk kell visszatérnünk rá!