Jégtáblák, kontinensek

A jégtáblák és a kontinensek egyaránt távolodhatnak egymástól, közeledhetnek egymáshoz, akár egymásra is torlódhatnak olykor. Más viszont a kétféle történéssor időbelisége. Ha a Szilágyi-próza kibontakozása, alakulása inkább a kontinensek idejében zajlik, akkor a jégtáblák lennének a rövid szövegek, alkalmi írások, és ezeknek köznapibb jellegű az ideje. A morfológiai hasonlóság és összefüggés viszont kétségtelen.

Az MMA Kiadó újonnan kiadott Szilágyi-sorozatában a kötetszámokat tekintve szűkre szabott, megszűrt Szilágyi-életmű mögé tekintve mintegy felmutatta a szövegkorpusz valódi méreteit, figyelmünket a rejtőzködőbb elemek feltárása felé vezetve. Voltak ennek előzményei is természetesen, a Digitális Irodalmi Akadémia Szilágyi István-oldalán közel egy évtizede elérhető már a Kötetben meg nem jelent írások című összeállítás, amely különösen az Utunk Évkönyvekre hívta fel a figyelmet, mint a Szilágyi-munkák fontos, korábban háttérben maradt, inkább csak a kutatói, monográfusi tekintetek számára ismeretes forrására.

A kép, amely így kirajzolódik, nem változtatja meg ugyan azt, amit a Szilágyi-munkásság alapkarakteréről, mívességéről, komolyságáról, megmunkáltságra hangsúlyt fektető jellegéről gondolhatunk, kiegészül viszont a kép néhány aspektussal: a személyesség dimenzióival, illetve a Szilágyit foglalkoztató visszatérő témákkal: azzal, amit a jelenről közvetlenül gondol (és ami a regényeiben fokozatosan visszaszorult az idők folyamán), vagy amit a Szilágyságról mint térről, kulturális képződményről lényegesnek tart megfogalmazni. Intézményekről, megélt tapasztalatokról, a dolgokhoz való szenvedélyes viszonyulásokról szóló írások terepe ez a sokáig csupán periodikákban rejtőző anyag. Ezzel gazdagodott tehát a Szilágyi-kép 2019 óta. Előbb a Katlanváros című kötet (2019) esszéi, visszaemlékezései foglalták össze a Zilahhal és annak szellemi környékével foglalkozó, egyszerre személyes és tényszerűségre törekvő írásokat. Majd a régóta várt, A hóhér könnyei című történetből továbbfejlesztett regény, a Messze túl a láthatáron következett (2020), amely az ítélkezés problematikusságáról szól, olyan korokban, amikor rövid idő alatt, egyetlen életidőn belül változnak az ítélkezés szempontjai – Szilágyi regénye ezek közül a boszorkányüldözések korára összpontosít. A regény bizonyos értelemben befejezhetetlen, illetve sokféleképpen megírható volt a szerző számára – épp ezért fontos, hogy az MMA Kiadó sorozata külön kötetben elérhetővé tette az olvasók számára magát az eredeti történetet, A hóhér könnyeit is (2021), kiegészítve a Hadban című szöveggel, amelyet főként a Hollóidő megjelenése idején emlegetett előzményként a kritika. Ezek, illetve a könyv többi szövegei is rendre bizonytalan, zord történelmi időket idéztek meg. 2022-ben Fekete Vince emlékezetes, Székelyföld számára készített, képekkel kiegészített nagyinterjúja vált kötetformában is hozzáférhetővé – ez a Szilágyi-életút legszemélyesebb dimenzióiba is betekintést engedő szöveg, egy olyan kivételes pillanat, amikor Szilágyi valóban megnyílik­ egy hitelesen létrejött beszélgetéshelyzet keretében.

2022-ben érkezett az Agancsbozót új kiadása, amelynek korábban, a Magvető életműsorozata számára még az átdolgozásán gondolkodott a szerző, de önmagában, eredeti szövegét újra hozzáférhetővé tenni is fontos kiadói gesztus az MMA Kiadó részéről. 2023-ban pedig a talán a legkevésbé közismert Szilágyi-írások – publicisztikák, esszék, kritikai szövegek – közzététele a Távolodó jégtáblákon című kötetben, amely jelen írás tárgya.

Melyek tehát a kötet legfontosabb újdonságai, meglepőbb vonulatai? Milyenek az arányai? Milyen kérdések foglalkoztatják a szerzőt, és mit mutat fel ezek közül a kötet?

Az arányokat tekintve rögtön eligazít a könyv Márkus Béla által jegyzett utószava: a cikkek válogatása során a rendszerváltás utáni, Helikon-korszak nagyobb arányban került beválogatásra, mint a korábbi, Utunk-írások. Perspektívában, nyelvben, relevanciában jelenleg ezek az írások közelebb állnak hozzánk, noha lassan ezek is történelmi távlatba kerülnek. Sőt. Az, ami a könyv leginkább „elsüllyedt”, de egyre izgalmasabbá váló anyaga, alighanem az 1990 utáni Krónika, illetve Renegátlástalanul sorozat. Előbbi koncepciója: krónikási tekintettel, alázattal rögzíteni az 1990-es év közéleti, politikai történéseit. A krónikás hangulata hullámzó, összességében pedig rezignált. Ha végigolvassuk, jobban felidézhetjük talán a rendszerváltás ambivalenciáit: a felszabadulás érzetét, de az ezzel járó, erre következő (akár egzisztenciális) bizonytalanságokat, kiszolgáltatott helyzeteket, csalódásokat. Specifikusan az értelmiségre kihegyezetten folytatódik 1991-ben egy hasonló sorozat, a Renegátlástalanul: itt az értelmiségi pálfordulások, árulások, a besúgói múlt kezelése és hasonlók a téma. Amikor a készülő Messze túl a láthatáron című regényéről beszélgettem a szerzővel, még nem ismertem ezt a sorozatot, de emlékszem, hogy ugyanabban a beszélgetésben érintettük a múltfeldolgozás, a bűnösnek nyilvánítás kérdéseit az államszocialista múltra nézve is. Úgy sejtem, valamiképpen a szerző tudatában a néhány száz évvel korábbra helyezett cselekményű történet, illetve a rendszerváltás utáni szembesítések problémája összekapcsolódott. Rendszerváltás-kutatók számára mindkét sorozat ajánlott (vagy akár kötelező) olvasmány.

Meglepő lehet továbbá azok számára, akik csak regényeket olvastak korábban a szerzőtől, hogy mintegy hetven könyvoldalon keresztül filmekről is szólnak a megjelentetett írások. A Helikon rendszeres olvasójaként emlékszem rá, hogy Szilágyi István egy időben (mint kiderül: 1993-tól kezdve) évről évre rendszeresen részt vett a budapesti Magyar Filmszemlén. Rendkívül hasonló módszert követ a filmekről való írásban, mint korábban a rendszerváltás krónikásaként. Nem tartózkodik a sarkos véleményektől, ahogy adatok krónikási összegzésétől sem. Ha valaki arra kíváncsi, hogyan néz Szilágyi István filmet, akkor lapozza fel a kötetet. Ennek is van a regényírói életművel összekapcsolható szála, emlékezetes ugyanis az a történet, hogy hogyan nem lett film a Kő hull apadó kútba című regényből. Részben amiatt nem, amilyen igényes elvárásokkal közeledik, közeledett a filmekhez Szilágyi István. Adalékok a kötetben.

Ami még kirajzolódik a Távolodó jégtáblákon szövegtöredékeiből, az egy szerkesztőségtörténet. Ugyanaz a szerkesztőség, két néven: Utunkként és Helikonként. Vannak még Szilágyi Istvánon kívül is olyanok, akik összekötő kapocsszerepet töltenek be a rendszerváltás előtti és utáni laptörténetben, de kétségtelenül Szilágyi a legfontosabb közülük. Ha valakit ez a kolozsvári műhely, az erdélyi kultúrtörténet és irodalomtörténet e megkerülhetetlen műhelye érdekel, lapozza fel a kötetet.

A kötetcímadó jégtábla-hasonlat egy 1998-as cikkből származik. Akkor éppen az európai integráció kérdése volt napirenden – időeltolódásokkal haladtak a térség országai ebbe az irányba. Ahogy a szerző fogalmaz: „Olvadáskor megpattan a jégpáncél, a folyó zajlani kezd. A jégtáblák egy része rohan a sodrással, mások nehezen szakadnak el a partoktól, elmaradoznak, távolodnak a többitől. (…) a magyarság anyaországtól elszakadt nemzetrészei más-más jégtáblákon egyensúlyoznak, inognak; nagyobb részük ama elmaradozókon, távolodókon.” Tanulságos néha reményeket, tapasztalatokat nagyobb időtávlatból visszanézni.

‍

Szilágyi István: Távolodó jégtáblákon. MMA Kiadó, Budapest, 2023.

‍