.svg)
(PhiloLibri címmel új kritikasorozatot indít a Helikon online-változata. Rovatunkban a BBTE BTK Irodalomtudományi Intézetének hallgatói kapnak teret, kritikáikban főként a kurrens szakirodalmi szövegeket veszik górcső alá.)
A napjainkra jellemző erős képiség, a vizuális médiumok, amelyek egyre nagyobb szerepet töltenek be kommunikációnkban, domináns jelenlétükkel hatással vannak identitásunk alakulására. A képek mélyreható elemzése helyett azonban hajlamosak vagyunk felszínesen szemlélni az elénk vetülő információkat. Bodó Mihály a Tipotex Kiadónál megjelent A festészet mint nyelvjáték. Cimabuétől Caravaggióig című könyvében egy új módszert kínál a festmények és fényképek megközelítésére. Wittgenstein nyelvjáték-elméletére támaszkodik, s amellett érvel, hogy az absztrakt-figurális viszonyok felfejtése hatékonyabb az alkotói üzenetek megközelítésére, mint a művészettörténészek körében oly gyakori narratív képelemzői módszer.
Azzal a gondolattal indít, hogy bármely festményt absztrakttá tehetünk annak reprodukciójának fejjel lefelé fordításával, mert így a mű nézésekor vonalak, foltok, tónusértékek összességét látjuk, melyeket álló helyzetben figurális jelentésekkel hozunk összefüggésbe – egy portrét, tájrészletet vagy fényeket olvasunk ki. A „festészetjáték” a vizsgált alkotás absztrakt felépítésének és figurális jelentésének viszonyában figyelhető meg, ugyanakkor a szerző koncepciója alapján a festmények elkészítését és értelmezését is nyelvjátéknak tekinthetjük.
Bodó szerint az absztrakt-figurális játékszabályok jelentős részét szakmai és kulturális hagyományok, elvárások, minták képezik – ezt igazolja is az általa választott reneszánsz festők technikáinak feltárásával. A reneszánsz kori festőműhelyek szakmai problémáit boncolgatja az elméleti felvetésekkel összefüggésben. Az első fejezetekben összefoglalja a késő középkori festészet absztrakt felépítésének legfontosabb jellemzőit, külön érvel Leonardo Da Vinci jelentősége mellett, akinek forradalmi újításainak hatása tagadhatatlanul jelen van a cinqecento-beli „nagy festészeti felfedezések” eredményeiben. Továbbá önálló fejezetekben vizsgálja Michelangelo, Tiziano, Tintoretto és Caravaggio absztrakt univerzumait.
A szerző műalkotások révén szemlélteti az absztrakt felépítéseket, a figurális jelentéseket, valamint a közöttük lévő korrelációkat, s ezeket az ismereteket felhasználhatjuk a festmények mélyebb értelmének felfedezéséhez, de ehhez már nem adja meg a kulcsot. Minden, a festőmesterségen kívül eső diszciplína felöl való megközelítést figyelmen kívül hagyó elmélet pozitívuma mégis az, hogy a festészetet önmagában vizsgálja, az absztarkt és figurális megjelenések „egymást magyarázzák”. Természet-, illetve társadalomtudományi ismeretek igénybevétele nélkül feltárt összefüggések révén „a festészet nem úgy jelenik meg, mint egy sodródó »tutaj« a változások tengerén, hanem mint egy »hajó«, amelyet értő kezek építettek és kormányoztak. A festőkből aktív irányítók, fejlesztők, időnként feltalálók és kalandozók lesznek, a festményekről pedig kiderül, hogy roppant mennyiségű szellemi invenciót hordoznak.”
A festészet nyelvhez való hasonlítása viszont problematikussá válhat annak ellenére, hogy mindkettő a valóság leírásának egyik lehetséges eszköze. A szerző nem vette figyelembe, hogy míg egy festmény térben valósul meg, az időtől alig függ a befogadása, addig a nyelv struktúrájának egyik jellemzője a szekvencialitás, az időhöz kötöttség. Ezt a jelentős különbséget figyelembe véve nem adekvát a festészetet nyelvjátéknak tekinteni, esetleg a játékszerűszég mentén képzelhető el párhuzamba állításuk.
A szövegkorpuszt, illetve az írásmű nyelvezetét figyelembe véve elmondhatjuk, hogy a képzőművészeti terminusok gyakorisága miatt első pillantásra igencsak teoretikusnak tűnnek az olyan alfejezetek címei, mint a Párhuzamos árnyékolások a makroszerkezetben, Unione-zónák, Tónusillesztések, azonban a szerző minden fogalmat gondosan megmagyaráz, s a megértést segítik a szemléletes számítógépes grafikák, beillesztett reprodukciók is. Ugyanakkor a szövegértést kezdetben megnehezítik az előreutalások, hivatkozások későbbi fejezetszámokra, ennek ellenére, a szöveg végére érve, az olvasó előtt tisztázódnak az összefüggések. Konfúz helyzetbe sodorhatja az olvasót, hogy néhány esetben a szövegben hivatkozott festmény és a korábbi fejezetbe beillesztett ábra száma nem egyezik meg. A könyv gazdag jegyzetekben, kiegészítő információt nyújt olyan hozzáfűzések révén, amelyek a főszövegben már nem teljesen relevánsak, ugyanakkor bibliográfiai tájékozódási lehetőséget kínál azon olvasók számára, akik a továbbiakban is érdeklődnek a téma iránt.
Bodó Mihály: A festészet mint nyelvjáték, Cimabuétől Caravaggióig, Typotex Kiadó, 2013.
