Járhat-e az olvasó az író útján?

Orth István: Napfelkelte

‍
Ha tehetném, egyfolytában csak a József és testvéreit olvasnám. De mért ne tehetném meg? Az ember nem azt olvassa, amit akar? Hát nem. Pilinszky volt az utolsó, aki folyton a Karamazovokat olvasta, Nemes Nagy Ágnes meg is szólta miatta. Tehát Nemes Nagy Ágnestől félnék? De a félelem mégse irányíthatja olvasási szokásainkat. Nem is. Csakhogy az ember, ha író, akkor nemcsak abból él, hogy ír, hanem abból is, hogy olvas. És egy egyetemi oktatónak is folyton olvasnia kell. Eme munkáim miatt másfél emberre való olvasáskényszernek vagyok alávetve. Ami a legcsodálatosabb kényszer, csakis jót kell olvasnom, de mindig mást, heti tempóban, versenyt futva a diákokkal és versenyt futva a vállalásokkal.
A József és testvéreit eddig kétszer olvastam, és nem valószínű, hogy még egyszer lesz rá időm. Először 1988 tavaszán, mikor az egész félévet Prágában töltöttem, és életem első, azóta se kiadott, de még mindig munkában levő regényét írtam. Egy nagy kolostor gyümölcsöskertje mellett levő kollégiumban laktam, és a parkba jártam ki olvasni. Még igazi tavaszok jártak, ezért a 88-as számomra 2-3 héttel később jött, mint itthon, mivel Prága északabbra van. Ott egy kőkemény diktatúra élte végnapjait, minden bomlott, bár a felszín mozdulatlan volt. Odahaza már pezsgett az élet, én meg ültem a fagyasztóban. Miközben csehszlovák állampolgárságú társaim tudományos kommunizmus órára kellett menjenek, én az idealizmus felhőivel teli könyvbe merültem. Azon voltam, hogy Pesten maradt kedvesemet meggyőzzem Isten létéről. Nem is. Hogy elhitessem vele, érvényesen és korszerűen lehet úgy is beszélni, hogy kilépsz az ateizmus kényelmes világmagyarázatából. Közben az ő példánya volt, amit olvastam. A regény, ami egy vallás fundamentumainak letételéről szól. Különösen a Jákob történetei c. első kötet. Arról, amit magam is gondoltam, és épp a segítségével gondolni megtanultam, hogy racionálisan gondolkodva is el lehet jutni a világ irracionális pontjaiig. Az oda vezető út fényes és tiszta. És bent az irracionalizmusban sem káosz, sötét és rendetlenség kavarog, hanem ugyanaz a rend, fény, felvilágosultság. Hogy Mann regényét lehet-e a felvilágosult irracionalizmus kategóriája alá vonni? Én mindenesetre kibontottam a fejem fölött ezt az égboltnyi ernyőt, és a könyv prímán működött e világ útikönyveként.
Végleg eldöntöttem, nem vagyok hajlandó az irodalmat ellentétpárokban nézni, hogy vagy Kafkára esküszöm föl, vagy Mannra, ahogy Lukács Mannt, Pilinszky pedig Kafkát választotta. Én képtelen vagyok ilyen választásra. És nem is szükséges. Mannt korábban megvetettem, nem szerettem a Krögerből és a Halál Velencébenből áradó pökhendiséget. De ilyesminek itt nyoma sem volt. Racionálisan magyarázta a legirracionálisabb dolgokat. Isten itt kézzelfogható valóság volt. Meglehet, hogy metaforának használta a szerző, de mi van, ha valóban nem is más, mint metafora. Isten egy metafora, de aki mögötte áll, az még istenebb, még teremtőbb, még mindenhatóbb, csak eltakarja az arcát előlünk Istennel, ahogy Isten is elbújna Jézus mögé, ha nem volna a Szentháromság tana és nem volnánk ennek a hármasságnak tudatában. Valami mögöttes háromság harmóniája csapott meg. Nyugalom. Rá kellett ébrednem, hogy nemcsak felzaklatóan katartikus művek vannak, hanem megnyugtatóak is. Amolyan relaxációs próza a József, áradnak a mondatok, és szépek, okosak, virtuózak. Nem akarom abbahagyni az olvasást, de nem is kell sietni vele. Egész napokat töltöttem a kertben a könyvvel, elhanyagolva az akkor azért nem a legjobb formáját futó Károly Egyetem látogatását.
Azután eltelt húsz év. Ezúttal a körfolyosónkon lakó szomszédtól kaptam kölcsön a regényt, ugyanazt a kiadást, de persze más példányt. Azt határoztam, abban a sorrendben fogom elolvasni, ahogy írta, megjelentette a szerző. Egy regénynél nem szokatlan eljárás. Ámde Mann műve annak idején négy regényként jelent meg, és a harmadik rész után beiktatta a Lotte Weimarban megírását. A közelgő Goethe-centenárium késztette erre a vállalásra. Most meg tud állni, gondolhatta, talán még jót is tesz egy kis pihenés, és felkérésre fölvázolja ezt a sziporkázó Goethe-szkeccset. Az egyébként is elfoglalni szánt centrális szerep annektálását ilyen elegáns módon vélte bejelenteni. Vagy mit tudom én.

Nem látok annál jobban Thomas Mann fejébe, mint amennyire a műveivel azt láthatóvá teszi. Persze nem azért olvasunk, hogy a szerző fejébe lássunk, legalábbis ezt tanultam az egyetemen, néha magam is tanítok valami ilyesmit, de nem mindig gondolom így. Belátni a művek révén a szerzők fejébe, de a szövegük nem gyakran olvasható egyenesen, áttételek nélkül. Hogy az írók mindig hazudnának, főleg, ha önmagukról beszélnek, azt ugyanúgy nem merném gondolni, mint az ellenkezőjét.

Az olvasás tudománya erről is szól. A szöveg minket is olvas, a mi fejünkbe lát bele, az olvasót önmagának mutatja be, a szerző mindebben csak médium vagy kivitelező. De a médium is megmutatkozik, csak nem az én az én a beszédében, nem a te a te, nem az ő az ő. És fordítva, lehet bármelyik, nem előírt rend szerint. Mann Goethe levetett ruháira számot tartott már régóta. Alighanem ennek a regényének a segítségével próbálta föl, találta dohosnak, hordhatatlannak, és lökte el sürgősen önmagától őket.
Mindenesetre megállt a József írásában, hogy a Lottét megírja. Elegáns, bátor és nagyon optimista hozzáállás. Feltételezte, hogy van rá ideje. Mi mást is feltételezhetett volna a József írása közben? Hiszen az épp arról szól, hogy van idő. Hogy rengeteg idő van, hogy egy életbe egy egész nép történetét belezsúfolhatjuk, magánidőbe a közidőt, isten idejét, a hit idejét, a megértés idejét, mindent. Kertész Imre, ha jól emlékszem, a Gályanaplóban írja le, hogy föltesz egy kávét, és közben lemegy cigiért. Nem győz szörnyülködni, honnan vette magának ezt a bátorságot: arra számítani, hogy lesz módja visszatérni! Tíz percben sem biztos Kertész, Mann viszont több évben is az. Pedig ő az idősebb, hatvan felé közelít, amikor várni hagyja a nagyregényt. Kertész pedig mennyi lehet akkor? Negyven? Nem tudom, hogy a József létrejöhetett volna-e a második világháború után, de hogy ez az évnyi léptékű várakozás nem lett volna elképzelhető, az biztos.
Nem bizonyult termékeny ötletnek egy másik regény közbeiktatása az olvasásba, még akkor sem, ha a szerző maga ugyanezt tette írás közben. Most aztán megtapasztalhattam, mennyire más utat jár be egy író, mint az olvasó. Mann aligha türelmetlenkedhetett a Lotte írása közben. Én viszont annál inkább az olvasása közben. Mannak dolga volt a goethei figurával, nekem nem sok. Nem akartam meggyőzni magam, hogy nem nekem való a szerepe. Egyébként a Lottét is másodszor olvastam, és első olvasásra egy mini-remekműnek éreztem. Nem terjedelme, de kompozíciója és szellemi hatóköre okán. Volt benne valami kámeaszerűen lenyűgöző. Ezt a nagyra nőtt miniatűrizmust azonban nehezen viseltem, amikor a világ sorsáról szóló tanköltemény olvasásának folytatására vártam. És nem tudtam az olvasást se siettetni, pedig már a szomszéd is érdeklődött a kölcsönkönyvről. Nem haladtam, mert kitérőként a saját tulajdonú másik Mann-regényt voltam kénytelen olvasni. Mann számára mindkét kihívás egyként súlyos lehetett. Goethe érdekelt, az akkori celebek (Lotte) is jobban, mint a maiak, de nem volt gondom azzal, milyen egy nép első számú írójának lenni. Goethe zseniális magára ébredésének nagy gondolatfolyama most nem rázott meg különösebben.

De az én hibám volt, egy regényt csak független szövegként szabad olvasni, sosem valami más, rajta kívüli dolog függvényeként.

A Mann-életműben jelentős helye van a Lotténak is, ám a világirodalom legnagyobb regényei közé nem sorolható. Így is szép, hogy Mann még 3 regényét tudta oda föllőni (A Buddenbrook ház, A varázshegy, Doktor Faustus). Az olvasás sosem az írás munkájának rekonstrukciója, az író eltakarít minden fölöslegest, és arra terelget, amerre talán ő nem is szívesen menne. Míg ugyanolyan örömmel jár különböző súlyú művei világában. Ugyanannak a szerzőnek két remekműve sem keveredhet az olvasói tudatban. Az olvasás másképp munka, mint az írás. Ami az író számára egyensúlyban van, az olvasó felborulhat vele. Baleset éri.
Én azért befejezve a Lottét, vissza tudtam térni a József, a kenyéradó kötethez, és sajnos már rég annak az olvasásával is végeztem. Saját példányt pedig most már minek szereznék belőle? Talán jó is, ha a kedvenc könyve nincs meg az embernek. A többinek jobban kell a hely.