Janovics-könyv: portré, krónika, album, lexikon

A mozgóképkultúra kezdeteinek történetírásában érdekelt kutatók mind forráshiányi, mind módszertani, mind elbeszélhetőségi, mind ábrázolhatósági dilemmákkal külön-külön vagy egyszerre küzdhetnek. A forráshiány kitüntetett problémaként első helyen szerepel, mivel a másik hármat ez hozza létre, illetve nehezíti, akadályozza. Ha viszont bőséges forrás áll rendelkezésre, akkor általában három szempont érvényesíthető a mozgóképkultúra történetírásában: 1. a keletkezéstörténet, tehát ki, mikor, milyen adottságok mellett, kikkel és miért alkotott; 2. a gazdaságtörténet, azaz a filmgyártás, -forgalmazás, -bemutatás intézményei, valamint a hirdetés felületei; 3. mindkettővel együtt vagy külön-külön összekapcsolhatóan a film iránti kulturális igény, a fogyasztás, a befogadás körülményei, ami lehet a tömeges kultúrafogyasztás társadalmi jelensége, vagy lehet konjunkturális, lehet időtlen érték (filmtörténet), vagy lehet tudományos igényű (filmesztétika).

Nyilván, a fentiek ábrázolására el nem mulaszthatóan vizuális anyagot is illik mellékelni, lévén a film elsősorban vizuális műfaj. A film önmaga illusztrálhat, illetve a személyekről, intézményekről, körülményekről is állhat rendelkezésre korabeli felvétel vagy annak másolata. Az illusztrálás pedig a forrásadottságtól függően lehet gazdag vagy szegény. Ha forrásként használható vizuális anyagból kritikusan kevés van, akkor voltaképpen a vizsgálat tárgyáról sem szólhat érdemben a kutató, merthogy nem ismerheti eléggé, ha gazdag, úgy viszont a történeti elbeszélés kielégítően részletes és illusztrált lehet. Nem mellékesen, a mozgóképkultúra kezdeteinek történeti forrásai adathordozó anyagukat tekintve is többfélék: celluloid – a film maga; papír – szöveg, plakát, sajtó; kép – standfotó, állapotkép, portré; esetlegesen hanganyag is, s ha ezek nincsenek kéznél, de van valahol digitális másolatuk, hát azzal dolgozunk. Ekkor annyi kérdés maradt mindössze, hogy milyen minőségű, mekkora felületet kapjon az illusztrációként használt kép a szöveg mellett. Kép, hiszen filmet papírra, lejátszható formában még nem tudunk helyezni, bár lehet, 2024-ben nem állunk ettől oly távol. Ha a szöveget filmmel akarjuk kísérni, arra ma már ott az internet – csakhogy az nem könyv.

Zágoni Bálint és Kurutz Márton könyvet írtak Janovics Jenőről, a fentiekben részletezett forrásadottság érvényesítésével, a vizsgálati és illusztrációs lehetőségeket maximálisan kihasználva. Megjelent a Nemzeti Filmintézet kiadójánál, a Magyarok a világ filmgyártásában sorozatban, 2024 nyarán, 223 oldalon, címe: Janovics Jenő – A kolozsvári filmgyártás megteremtője.

A kartonált kék keményfedélen Janovics filmgyárának három korszakát jelezve került egymás alá a Proja, a Corvin és a Transsylvania cégjelzése, a védőborítón pedig a kolozsvári Nyári Színkör és a mögé épített stúdió üvegfedelű csarnoka látható korabeli felvételen (1918 március). Adatközlő tartalmában és elbeszélésében a történetírás szabályait alkalmazó szakmunka született, aminek összetevői zömében Zágoni kutatásainak eredményei, aki immár 20 éve foglalkozik a kolozsvári némafilmgyártással, ezt egészíti ki az 1945 előtti magyar filmtörténetben jártas Kurutz. Eközben a forráshűség igényével, idézett szövegrészek gyanánt körülbelül ¼ arányban gazdagszik Janovics és a filmgyártásban részt vett művészek gondolataival, a korszakbeli filmes szaksajtó véleményével, valamint a korábbi kutatók hitelt érdemlően adatolt feltárásaival. A könyv bőségesen illusztrált művészeti album és a kolozsvári némafilmgyártás lexikona is egyúttal, mivel a filmek cselekményéről szinopszist, a fontosabb helyszínekről és intézményekről leírást, a később híressé vált és/vagy foglalkoztatottabb munkatársakról (rendezők, operatőrök, színészek) rövid életrajzot közöl. A látszólagos töredezettséget egyrészt vizuálisan a kék két árnyalatának tematikai szempontú váltakoztatása, másrészt a lendületes elbeszélés, a pontosan beillesztett idézetek, a szövegkísérő illusztrációk rendezik szemrevaló tartalmas egységbe.

Az elbeszélés módszeresen, jól felépített szerkezet szerint vezeti be Janovics Jenő személyét, életpályáját a filmgyártásig, majd az első filmkísérleteket, és utána egyesével a Kolozsváron alapított filmgyár három korszakában készült produkciókat vonultatja fel (azokat, amelyekről lényegesen többet tud a kutatás), fél, egész vagy másfél oldalon azért, hogy az utánuk következő pár oldalt teljesen elfoglaló, javarészt kétoldalas standfotók és jelenetképek is helyet kapjanak. Plakátmásolat is került a bemutatott filmek többsége mellé, a filmgyárak színes korabeli cégjelzése pedig fél vagy egész oldalt foglal. Amely filmről létezik még celluloid, és a tárgy maga valamilyen kuriózumot rögzít, azt a szerzők jó érzékkel illusztrációként használják, mint például az 1916-os A nagymama című vígjáték fennmaradt szalagtöredékének első kockáit, rajtuk Blaha Lujzával, aki a címszereplőt alakította. Blaha Lujza színészi/énekes pályafutása során másodszor és egyben utoljára vállalt filmszerepet, a megőrzött szalag tehát nem csupán a kolozsvári némafilmes korszak, hanem az egységes magyar kultúrtörténet igen becses emléktárgya (83–85.). Másik példa Az utolsó éjszaka 1917-es nitrokópiáján dramaturgiai hatás gyanánt használt virazsírozás szemléltetése (utószínező eljárás, a különböző jelenetek, de még az átvágások kockáit is más-más színű festékoldatba merítették). A szalagról készült és illusztrálásra használt másolaton is jól látszik, hogy a vérfertőzésig el nem jutó udvarlási jelenet belső felvételei vörös, az átvágott külső felvétel pedig a ház ablakán bekopogó színészről kékes utószínezést kapott (114–115.).

A könyv nem elégszik meg azzal, hogy Janovics filmgyártó korszakáról pusztán a fennmaradt teljes vagy részleges kópiák, a megőrzött forgatókönyvek, cselekményleírások, jelenetképek és standfotók csinos folyamatba rendezésével, valamint a színházigazgató menedzseri és produceri, rendezői, forgatókönyvírói és színészi tevékenységén keresztül tekintsen rá, szóval nem áll meg a szobor előtt, hanem közelebb megy hozzá, így a gyártás akadályaiba, a filmek utóéletébe és a stúdiókulisszákba is betekint. Ebben a közelítésben Janovics némileg kudarcos műfaji kísérleteiről is képet alkothat az olvasó, s láthatóvá válnak a mozivállalkozások, a két világháború közötti szerény hasznosfilmgyártás, és később maga a deportálás elől menekülő Janovics is. De még azelőtt Hegyi Lili, Márkus Emília, Székely Ilona és mások visszaemlékezéseiből, illetve a korabeli sajtó egyik-másik riportjából a kolozsvári némafilmgyártás apró, izgalmas, polgári eleganciát sem nélkülöző részletei tárulnak fel.

Zágoni ismét kétségessé teszi, hogy Kolozsváron annyi egészestés némafilm forgott volna, amennyit a szakirodalom, illetve a tárgykör egykori krónikásai korábban megállapítottak, és megelégszik azzal a tizennéggyel, amelyekről biztosan tudja, hogy akkor, itt, Janovics kezdeményezéséből készültek. A könyv kolozsvári bemutatóján elhangzott még, hogy a magyar némafilmgyártás mintegy tizede forgott Kolozsváron, azt viszont a szerzők örömmel vegyülő ürömmel, de bizakodóan állapítják meg az utolsó fejezetben (Janovics Jenő öröksége, 192–194.), hogy négy kolozsvári film teljes vagy részleges kópiája került elő eddig, amit 10%-os túlélésként értékelnek, de megnyugtatásként hozzáteszik: a némafilmes korszakra ez az arány globálisan jellemző.

‍

Zágoni Bálint – Kurutz Márton: Janovics Jenő – A kolozsvári filmgyártás megteremtője. Nemzeti Filmintézet Közhasznú Nonprofit Zrt. – Magyar Nemzeti Filmarchívum, Budapest, 2024. 

‍