.svg)
Vanitas-darabok
A delfti Mechelen fogadó ivója
1648 őszén a delfti Mechelen fogadó ivójában Vermeer beszélgetésbe elegyedett egy Klees Hantje nevű weebruggei obsitossal, aki nemrégiben tért haza a lassan harminc éve elhúzódó háborúk egyikéből, amelyben Lens városától nyugatra az ifjú Louis de Condé, Enghien hercege által vezetett francia csapatok tönkreverték Habsburg Lipót főherceg spanyol és németalföldi zsoldosokból verbuvált seregét, és most a Delft melletti Schipluyban, távoli rokonainál szándékozott letelepedni.
A katona bal kezéről hiányzott a gyűrűs- és a kisujja, amit elmondása szerint néhány évvel korábban, valahol a Jütland-félszigeten hagyott el egy svédekkel vívott csatában, miközben sikerült hárítania a végzetesnek szánt kardcsapást, valamint néhány első foga. Ez utóbbihoz annyit fűzött hozzá, hogy az ujjaimat az életemért adtam, de a fogaimat igen sajnálom, mert részegségünkben összeverekedtünk egy szajhán az elsőbbségért.
Vermeer lanyhuló érdeklődéssel hallgatta az ital hatására egyre összefüggéstelenebbül beszélő Kleest, inkább az ivón átívelő fényeket figyelte, az árnyak lassú nyúlását, amint megfolyva húzzák magukkal az időt és az annak szálaiba belegabalyodott teret, előbb végig a kocsma döngölt földpadlóján, majd az asztal lapjára fölfutva és azon kiterülve. A végtelen tér beszorult a kis ivóba, és magától nem is tud kiszabadulni innen, gondolta. Megül a deszkák repedéseiben és a ruhák ráncaiban, az idő pedig egy elhibázott pillanatként végleg odaragadt Klees Hantje hiányzó ujjainak a helyére. Az egész ivót, benne saját magát és a katonát, a hámladozó falnál a három kapatos schipluyi paraszttal lovakról beszélgető nemezkalapos kupecet, a lépcsőn sötétkék szoknyájában fölfelé induló szolgálólányt beállításként, kívülről látta. A kép enyészpontját a cselédbejáró és a kamra ajtaja között jelölte ki, jobbra, kicsit lent, egy rozoga támlás szék hozzá legközelebbi lábánál. A fény és árnyék szinte teljes, itt bent elérhető skálája fölvonult a falon, az ablak melletti sarokszegletben, föntről lefelé haladva. A világ egységes szemlélete, a descartes-i mathesis universalis, amely igyekezett a teret egyetlen homogén, absztrakt és univerzális rendszerbe foglalni, itt valahogy zötyögött. Mintha tagadta volna a szabad tekintet uralmát. A nézőpont szubjektív megválasztásának szabadsága szemben állt a tér egységességének objektivitásával.
Dániából egészen Lutter am Barenberge-ig vonultunk vissza a vereség után, mondta Klees váratlanul, horkantásszerű hirtelenséggel, és meredten bámult bele Vermeer arcába. Ott húsz évvel azelőtt akkora öldöklés volt, hogy ezrével feküdtek a hullák a földön mindenfelé. Degeszre híztak rajtuk a kutyák meg a hollók. A császári csapatokat Albrecht von Wallenstein gróf vezette, aki megegyezett a hadsereg nélküli Habsburg Ferdinánddal, hogy megfelelő, később neki juttatott javadalmakért cserébe, saját költségén fegyverez föl egy negyvenezer fős zsoldoscsapatot. Wallenstein Dessau mellett szétverte Ernst von Mansfeld tizenkétezer protestánsát, majd a menekülő katonákat egészen Magyarországig üldözve az erdélyi Bethlen fejedelemmel került szembe, de vele nem bonyolódott harcba. Azután, ahogy mondtam, Lutternél nagy mészárlást csapott. Negyvenezer zsoldos, gondolta Vermeer, micsoda rettentő menet, ahogy előrehaladtukban folyamatosan teliszarnak, ellopnak, fölfalnak, elpusztítanak mindent. Kirabolnak, megerőszakolnak mindenkit. Ott, Lutternél egyszer csak megláttam, túl a házakon és fákon, a mezőkön és a kopár, letarolt földeken, egy templomot messze a láthatáron, és elindultam arra – folytatta Klees kisvártatva. Egyedül, a többieket otthagytam. Mikor odaértem, kiderült, hogy nem Isten háza az, hanem egy kiszáradt, irdatlan magas vén jegenyefa, aminek a letöredezett alsó ágain akasztott emberek lógtak. Katonafélék. Egy ritmusra himbálta őket a szél. Akkor leültem és sokáig sírtam ott a fa alatt. Utána elaludtam. Előtte kicsit arrébb mentem, mert nem szerettem volna, ha éjjel valamelyikük rám esik.
Klees Hantje hangja
Vermeer néhány nappal később még mindig az időközben teljesen berúgó Klees Hantje hangján hallotta, hogy az anyaszentegyház által el nem marasztalt, a parancsnokaik által pedig éppenséggel támogatott kétes hadimulatság, azaz az erőszaktevés már olyannyira elhatalmasodott közöttük, hogy egyik este a részeg katonák az összeterelt nők sokadszori felprédálása után sorra meghágták előbb a falu bolondját, aztán az öregembereket, majd belőlük is kifogyván a néhány, romjaiban valamennyire megmaradt istállóból előrángatott szamarat és birkát, a házak között kóborló kutyákat és egyéb háziállatokat, egészen a tyúkokkal bezárólag, hatalmas, számára leginkább a pokol hangjait megidéző hörgések és röhögések közepette, aminek a fejében kongó visszhangjától napokig nem tudott aludni. A nők pedig, idejük eljővén, mondta Klees, megszülték az akaratuk ellen való terhüket, ezeket a születésük előtt már gyűlölt fattyakat, akik közül sok a világrajöttét követően azonmód a pöcegödörben végezte.
Ignatius van Buyten a de Rode Wezel fogadó kocsmájában
A beszélgetésük után néhány nappal Vermeer ismét összefutott Klees Hantjével, ezúttal Schipluyban, ahol éppen a nagyhangú rézművessel, Ignatius van Buytennel tartottak a de Rode Wezel fogadó kocsmájába, ahol ő maga is megszállt. Vermeer, rövid invitálás után, sietős dolga nem lévén, velük tartott.
A rézműves a világ menetének megjövendölésére már több időt fordított, mint az egyébként szépen jövedelmező munkájára. Eredményeibe a harmadik kupa sör után beavatta Hantjét és Vermeert is. Elmondta, hogy néhány hónappal ezelőtt a Majna menti Frankfurtban találkozott a schneebergi születésű Israel Hiebnerrel, Hibnerrel vagy Hübnerrel, akinek a nevében ugyan nem volt teljesen biztos, de abban igen, hogy ez a kiválóság egy személyben matematikus, csillagász és orvos, aki minden betegséget gyógyszerek nélkül, pusztán a szellem mágikus tudománya, gyógynövények és drágakövek delejes hatása által tudott gyógyítani, és nemcsak precízen csillogó orvosi vágó- és szúróeszközöket készített, melyeknek már a puszta látványától hideglelést kaptak a betegei, hanem öröknaptárt is, és megbízható előrejelzéseiben meghirdette a világvége néhány lehetséges időpontját, a legközelebbit az elég jól belátható 1666. június 6-ra. Igyunk tehát, mondta van Buyten, mást úgysem tudunk csinálni, az apokalipszis lovasai már nyergelik sötét szőrű paripáikat.
Hallgatósága kétkedését látva, és hogy szavainak nyomatékot adjon, előhalászott a zsebéből egy kis méretű bőrkötéses könyvet, Israel H…ner Practica reformata című asztrológiai munkáját, aminek első oldaláról pontosan a szerző nevének H-t követő részét mosta ki egy terjedelmes borpaca.
Vermeerék szótlanul nézték a bizonyságképpen bemutatott művet, van Buyten pedig belehörpintett a kissé nyúlós, savanykás sörbe. De nem is ez az érdekes, mondta, hanem az, hogy búcsúzásul Hibner még megjegyezte, a végítélet prófétái és szentjei hamarosan megjelennek közöttünk.
Ahogy megvettem tőle a Practicát, elvonultam vele a fogadóba, ahol rögtön a tanulmányozásába kezdtem. Az öröknaptárt és a bolygórendszerek rajzait nézegettem, amikor odaült mellém egy öregember, és megkérdezte, hogy mivel módosnak lát, meginvitálnám-e az Úr nevében pár falat ételre és egy italra, amiért cserébe beavatna a közelgő végítélet néhány részletébe. Nem volt rajta semmi különös, pontosan úgy nézett ki, mint akármelyik házaló koldus, mesélte van Buyten, az orra taknyos, a szeme csipás, a szakálla ágasbogas és csupa ragacs. Engem azonmód kivert a víz, ahogy a végítéletet említette. Választ sem várva beszélni kezdett, kicsit kifordult és a plafonra meredő szemekkel.
Először szárazság jön rátok – kezdte. Az égen sötét felhők hosszú sorai úsznak, monoton egymásutánban, időnként aláhintve némi esőt, ami ott lebeg ködként a fejetek körül a levegőben, és elillan, mielőtt elérné a földet. Szomjazni fogtok mind, ti emberek, és mind a föld állatai és növényei, egészen a kiszáradásig. Aztán a Schie medréből hirtelen árvíz támad, ami elmossa a házaitokat és elpusztítja a termés maradékát, de hamar kiszárad, és emlékeztetőül már csak a sárral borított, kirepedezett puszta föld marad megint, mocsárszagú szürke üresség a kiégett fű lelapult, sárga csomóival tarkítva. A Majna felől ácsok kopácsolása hallatszik naphosszat, amint a bűnbánat keresztjeit állítják. A folyón hatalmas hal úszik fölfelé, valami bálnaféle, sárgás vaspikkelyein csillog a víz, fölkunkorodó, hatalmas bajszai kétfelől a partot érik, hátán az apokalipszis egyik lovasa várakozik sötét szőrű paripáján ülve, teljes fegyverzetben, fölfelé tartott lándzsájával. A hal pedig kifejezéstelen, apró malacszemeivel a part mentén megmaradt házakat méricskéli, farkának könnyed csapásaival időnként vizet spriccelve rájuk. És mellette megjelenik egy titokzatos üvegtestű, üvegszemű, üvegszívű hal, tátott szájával egyszer csak kibukkan a vízből és siklik tovább fölfelé a levegőben hangtalanul, nedves üvegpikkelyein baljósan csillan a fény. Amin alant az árnyéka áthalad, az menten összedől, elenyészik, fölégettetik tűz által, az élő pedig nyomorulttá válik mind. Pikkelyei alól barnás por szitál alá, nyomában dögvész és háború támad. És hiába nézitek őket rettenettel és hiába könyörögtök nekik, csak elfordítják a fejeiket mind és a túlpartot fürkészik, mintha csak azt üzennék, nincsen dolgunk veletek, bűnösökkel. Minden megérett a pusztulásra, ahogy százévente mindig is megérik, jól vigyázzatok hát, mert bűnhődni fogtok! Ámen és megtisztulás.
Aztán az öreg gyorsan bekapkodta az ételt, amit közben rendeltem neki, utána keresztet vetett és otthagyott. Én egész este reszkettem, akár valami hideglelős, és napokig nem tudtam imádkozni sem, mondta van Buyten, és közelebb hajolt hozzájuk. Amikor az öreg elment, az árnyéka ott ragadt a falon, és azt hallottam, hogy azóta is ott van a fogadóban, ugyanott, csodájára járnak a környékből mindenhonnan, és az a szóbeszéd járja, hogy szent volt az öreg, mert az árnyékára nem szállnak rá a legyek, pedig azoknak aztán mindegy, mire telepszenek és mire szarnak, el sem lehet őket hessenteni sehonnan.
Marten Andraes, a régi hoofdman
Vermeer a Szent Lukács céh korábbi céhmestere, Marten Andraes ügyében járt Schipluyban. A vénséges vén Andraes néhány nappal korábban, a kertje mögötti réten, szokásos reggeli sétája közben egy eldobott sarló hegyébe lépett. A vas nem ejtett nagy sebet a sarkán, de a járás nehezére esett, ezért megkérte a tanoncot, hogy dolgában segítse.
A delfti istállók mögötti út elején jó ideig lecsonkolt mályvabokrok sorfala között haladt, amelyek, mint élő keresztfák, gyászos keretbe zárták a teret, és végig az elmúlásra emlékeztették. Vermeer lehangolódott a látványtól, gondolatai egyre az öreg Andraes körül jártak. Mellette jobboldalt ingovány gőzölgött, sűrű párájával helyenként elfedve a hidakat és átjárókat. A megsárgult nádas úgy vette körül az út melletti zsombékost, mint egy bevehetetlen erődítmény. Előtte, a távolban a horizont világosszürke vonallá simult, a levegőben szikrázó fényhalak rajai igyekeztek bejutni a vonal mögé. Ennyi maradt a térből, semmi több, egy összelapult szürke csík, vagy még annyi se, de magába zárja a lentet és a fentet, és ami ott van rajta túl, az már a világ végének mondható.
Dolga végeztével, az ötödik napon ért vissza Delftbe. Andraes a céh nagyasztalán volt felravatalozva. A céhmester, Ariel Gobje elmondta, hogy az öreg lába megfeketedett még aznap estére, hogy ő elindult Schipluyba, a vére a sebtől igen gyorsan megdögösödött, és már hiába próbált a közeli ispotály borbélya gyógyfüves pakolással, békacsontból kinyert alkimista életporral és Hibner-féle delejes drágakövekkel segíteni rajta, rettentő kínok közepette kiszenvedett.
Pontosan olyan az arca innen, az ajtóból, mint Orániai Vilmos halotti maszkja. Erre a mondatra huszonöt éven át emlékezett, amikor is A festőművészet című képén, baloldalt, a belógó, súlyos függöny mögött, a halotti maszkon egyszerre mutatta meg a herceg és néhai tanítója, Marten Andraes hoofdman arcát.
Isenbüttel, egy névtelen kocsma
Miután van Buyten a saját történetétől felzaklatva hirtelen távozott, otthagyva őket a de Rode Wezel fogadó kocsmájában, Klees félrevonta Vermeert. Hozatott még két sört és mellé néhány szelet ropogós malacsültet, amit csendben és hamar elfogyasztottak. A sör kicsit nyúlós és savanykás volt, de mostanra megszokták.
Öltél már embert? – kérdezte Klees.
Nem, válaszolta Vermeer, csak festettem halottat, de az ember minden képen meghal, vagy örök életűvé válik, és e között nincsen nagy különbség.
Nem erre gondoltam, mondta Klees, hanem úgy, hogy valóságosan meghal. Kinyiffan. Elpatkol. Karddal, tőrrel, baltával. Érted, mire gondolok.
Igen, mondta Vermeer, értem. Úgy még nem.
Én nagyon sokat, de azokat nem tekintem ölésnek, mert csak a munkámat végeztem. Aki katona, annak hadi időszakban az a heti egy-két halott általában megvan. Ütközetben persze több is. Megszokja, mert ehhez ért, semmi máshoz. És ennek is ki kell tanulni a fortélyait. Különösen azt, hogy ő maga ne hagyja ott a fogát idő előtt. Én eddig még csak két ujjamat veszítettem el, szerencsémre.
Vermeer hallgatott.
Egyetlen kivétellel, tette hozzá alig hallhatóan Klees.
Milyen kivétellel?
Klees fölkelt, és kis idő múlva két kupa sörrel tért vissza. Az egyiket Vermeer elé tette, a másikat egy hajtásra lehúzta. Amikor látta, hogy Vermeer még az előző söre felénél tart, fogta a teli kupát, és azt is kiitta a feléig.
Dániából vonultunk vissza Lutter am Barenberge felé, a csapatunk, vagyis ami megmaradt belőle, Isenbüttel mellett pihent néhány napot, hogy összeszedjük magunkat a további menetelésre. A harmadik estén a falu melletti kocsmában iszogattunk néhány társammal. Fáradtak voltunk, elnyűttek. A szomszéd asztalnál egy leideni meg egy warmondi zsoldos ivott, sohasem láttam őket korábban. Igen beszédesek voltak, különösen a warmondi, és bár nem mondanám nagyhangúnak őket, a közelségük miatt végig hallottuk, mit mondanak egymásnak. Semmi különösről nem esett szó közöttük, ütközetek, öldöklések, fosztogatások és újra meg újra az elkerülhetetlen halál, mind csupa olyan, amiről a katonák maguk közt, pihenőn vagy a kocsmában beszélni szoktak. Mi is hasonló témákat vettünk mindig sorra. Arra figyeltem föl, hogy a warmondi Weebrugge-ről beszél.
Volt ott Weebrugge mellett egy bal lábára kicsit sánta és féleszű, de formás lány. Az apjával lakott, aki ugyan nem született féleszűnek, de időközben a nyomorékságig itta magát. A felesége meghalt, az öt fia mind elment a háborúba, csak ez a sánta lány maradt vele. Az öreg így, mindenki által elhagyatva, nyomorult részegségében időnként rájárt a lányára, akinek, úgy mondták, az első gyereke is tőle fogant. A katonák udvarlásképpen fizettek neki egy sört az ivóban, mielőtt hátravonultak vele az istálló melletti szénapadlásra. Elment az mindenkivel, még tetszett is neki. Úgy mondták, jobb, mint akármelyik kipróbált szajha. Én is utánajártam a tehetségének, mi tagadás, ügyes volt. Megmondta a nevét is. Úgy hívták, hogy Ditte Hantje. Szép hosszú, vörös hajú, kicsit szeplős, és nagyon odaadó.
Hallottad, Klees? – kérdezte az egyik társam, azt mondta, Ditte Hantje. Nem rokonod? Ő is weebruggei.
Nem rokonom, mondtam neki, soha nem is hallottam a nevét. Sok Hantje van arrafelé.
Ittunk tovább, de valami nagy ridegség támadt bennem. Az enyémek közben elmentek a szállásunkra, én még maradtam. Fél szemmel figyeltem ezt a warmondi zsoldost, és amikor láttam, hogy cihelődik, vizelni indul hátra, a disznóólak mellé, még előtte fölkeltem, és kimentem a kocsma elé. Már sötét volt. Gyorsan megkerültem az épületet. Még az első napon kifigyeltem, hogy a kocsma hátsó ajtajánál van egy furkósbot, amivel a disznókat terelik. Gondoltam, alkalomadtán jó szolgálatot tehet még, egy kocsmában sohasem lehet tudni, mikor lesz rá szükség, mert a saját fegyvereinket nem vihettük be az ivókba. Azzal a furkósbottal kiloccsantottam a hugyozó warmondi agyvelejét, aztán visszasétáltam, megittam a sörömet, és elmentem én is a többiek után. Másnap hallottuk, hogy a leideni várta, várta amazt, aztán végül utánament, és ott találta arccal a ganéba bukva, holtan. A keze már egészen kihűlt, ahogy belelógott a trágyalébe, de hát Szent Jakab vértanú lefejezése napja táján jártunk, március vége felé, és aznap különösen hideg volt.
Vermeer hallgatott. Az egész történetből a lány vörös haját, a szeplőit és a trágyában tenyérrel fölfelé néző, viaszszínű bal kezét őrizte meg hosszan az emlékezetében. Klees kihörpintette a maradék sört.
Annyira nem hagyott nyugodni ez a warmondi zsoldos, mondta végezetül, hogy Lutternél azt gondoltam, meggyónom, de a távoli templom, ahova elindultam, egy kiszáradt jegenyefa volt, teli akasztott emberrel. Akkor megértettem, hogy ez az Úr üzenete. Nincsen menekvés.
Szent Jakab apostol
„Lőn pedig az Úr 1238. évében, a vértanú Szent Jakab lefejezése napján…”
Már megint ezek a bizonytalan dátumok, horkant föl az író, aki bizonyos dolgokban igen akkurátusan működött, és itt mindjárt hozzá is fűzte: ezt a napot Klees Hantje, helyesen, március 25-re tette, amikor azt a betlehemi gyermekölő Nagy Heródes unokája, Heródes Agrippa annak idején elrendelte, de az egyház praktikussági megfontolásból átcsúsztatta a lefejezés napját július 25-re. Mindezekre később még rárakódott Gergely pápa 1582-es, Inter gravissimas kezdetű pápai bullájában meghirdetett naptárreformja, mely szerint 1582. október 4-ét október 15. követte, összezsugorítva az időt, ráadásul minden negyedik év 366 napos, azaz szökőév lesz, és a február ezekben az években 29 napossá bővül, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy fogalmunk sincs, melyik valós napról beszélünk Zebedeus fia, Jakab apostol lefejezésének napja kapcsán, de kanyarodjunk vissza a történethez.
„…Prato várához közel egy fiatal parasztlegény rágyújtotta a vetést a gyámjára, mert az öreg ki akarta semmizni a jogos örökségéből. A pusztulást látva elmenekült, de néhány nap múlva az utánaküldött poroszlók megtalálták két faluval odébb, egy elhagyott csűrben. A legény közben megbánta bűnét, nem is a gyámja, hanem az elégetett gabona miatt. Odalett az élet, odavan az élet, ezt kiabálta sírva, amikor elfogták. Ítéletére várva napokig nem vett magához sem ételt, sem italt, hanem magát Szent Jakab oltalmába ajánlotta, és imáiban semmi mást nem kért tőle, csak feloldozást…”. A gyújtogatás büntetése ismert volt, szólt közbe az író, az ítélet nem okozhatott meglepetést senkinek, és azt nem befolyásolta az sem, hogy a gyám rokonságban állt a bíróval.
„…ló farka után kötötték, és egy szál ingben végigvonszolták a régi római kereskedelmi út kövezetén, amelyet történetesen Via Agrippa néven ismertek az ottaniak, de inge is, teste is sértetlen maradt. Ekkor máglyára vetették, hogy ha a föld nem tudta, akkor a tűz eméssze el. A fa lángra kapott, a kötelékei elégtek, de sem neki, sem az ingének nem esett bántódása így sem. Amikor ismét tűzbe akarták vetni, az addig csendben bámészkodó, talán tömegnyi falusi nép melléje állt, és megmentette a valamiért az elsőnél kockázatosabbnak vélt második égetéstől, majd magasztalta és dicsőítette az Urat és az ő hatalmasságát…”.
Cizellált történet, bólintott az író, nagy szerencse, hogy nem kell elszámolnom senkinek az eset tanulságával.
Heródesek
A fenti tűzeset kapcsán el kell végezni még némi utómunkát, mondta az író, és erre nem tudom rávenni sem Vermeert, sem Ulenspiegelt, de még a mindig segíteni kész Lammét sem. Itt vannak ezek a Heródesek, bezuhantak ide váratlanul a szövegbe, mindjárt három is. Kicsoda Heródes? Mit jelent Heródesnek lenni? A gyermekek leöletését, amit a hatalomféltő Nagy Heródes rendelt el? Salome táncát, és jutalmát, Keresztelő János levágott fejét, vagy Jézus keresztre feszíttetését, azaz Heródes Antipászt? Vagy Heródes Agrippát, aki Zebedeus fiát, Jakabot fejeztette le egy bizonytalan napon? Mert így, homályos névként emlékezünk Heródesre. Mit kezdenénk azzal, ha tudnánk, hogy a tömeggyilkosnak jó humora volt, vagy szerette a datolyát és a fanyar görög borokat, esetleg időnként fiúkkal hált? Vagy a másik Heródes néha jótékonykodott, hogy enyhítse az álmatlan éjszakáit? És mit kezdünk azzal, ha tudjuk, hogy ezek az aljas vagy kevésbé aljas, de mindenképp gonosz és semmirekellő lények, a heródesek, itt vannak közöttünk, a szaporodás hosszú láncán, lényegüket átörökítve, eljutottak a mába, és a sor végén lévő heródesek, hatalmuk lévén, változatlan dölyfükben naponta cinikusan belekacagnak a világ arcába, a mi arcunkba, és hirdetik magukat? Hol lennének mindezek a Heródesek, ha nem gyilkolnak gyermekeket, nem fejeznek le prófétát, nem feszítik keresztre Jézust? Ki emlékezne ma rájuk? És hogyan emlékeznek majd a mai heródesekre?
