Italiană

Az egyik prózámhoz megnyitom a Google-térképet, és kikeresem az utcát, ahol tizenötéves koromig laktunk. Olasz utca, de mi a román nevét használtuk. Strada Italiană. Egészen a Rogerius negyed szélén húzódik, a gyorsforgalmi kerülőúttal párhuzamosan, a város nyugati részén, közel a gyárakhoz. Még mindig a mi tömbházunk az egyetlen, amelyikre nem húztak manzárdlakásokat. Lapos, nevetségesen zömök, mintha tetejét elfújta volna a szél. Megsárgult csíkok futnak az ablakai fölött, ennyi játékosság még belefért abban az időben. Z és Y blokkok egymásra merőleges fekvése kíséri az utcát, elengedem a kis sárga embert a digitális dzsungelben, és szinte elhiszem, hogy olyan, mintha hosszú évek után hazamennék. Alig néhány éve készültek az utcafelvételek, mégis minden sarka ismerős. Álmaiban visszatér olykor-olykor, amikor háború van, vagy valakitől búcsúzunk.

A legutolsó Z-blokk a tízes, a térképfelvételen öregúr áll a balkonon, még véletlenül sem látható az arca. Ez alatt a balkon alatt játszottam gyerekkoromban. Nem mintha emlékeznék rá, fotók vannak róla. Csak arra emlékszem, hogy féltem a pitypangoktól, azt hittem, megharapnak. A balkonok egy részét már beépítették termopánnal, elfér odabenn egy létra, műfenyő, bicikli. Itt lopták el apám gyönyörű piros biciklijét, azóta se tudom, mi lett vele. Nincs meg a fa, ahol egy gerle fészket rakott és évekig járt vissza. De lehet, azt már akkor is kivágták, amikor még ott laktunk, ki figyelt az ilyesmire. Mindenhonnan eltűntek a fák, autók parkolnak a helyükön, a blokkok körüli bukszuskerítés az egyetlen színfoltja a lakónegyednek. Messze a CET tornyai magasodnak, nincs olyan nagyváradi fotó, amibe ne eregették volna bele fekete füstjüket. A szagot nem érzem, így nem, de emlékszem rá. Néha mintha Kolozsváron is érezném.

A sínek nem látszanak innen, csak az emeletről. Ha unatkoztam, a tehervagonokat számoltam, de már nem emlékszem, mennyi volt. A fűtéscsövek, azok megvannak. Borításukat kicserélték, ezek az újak ragyognak a napfényben. Régebben épp olyan helyeken játszottunk, ahol hiányzott a burkolat, ott jó meleg volt, lehetett főzőcskézni, hógolyót olvasztani, a csöveken túl focizni. Elkerítették a gyorsforgalmi úttól, vastag betonfal védi a lakók nyugalmát. Sose hívtuk gyorsforgalmi útnak, az a Centura. Nincs hogy felsodródjon ide több teherautó, pedig volt rá példa, hányszor bicikliztem el a keréknyomok mellett, mire benőtte azokat a fű. Helyükön elkerített telek néhány paddal, valószínűleg kutyasétáltató, két garázsnál alig nagyobb. Garázsok már nincsenek, de a vashidak megmaradtak.  

A tízesből átköltöztünk a kilencesbe, cseréltünk egy idős házaspárral. Hogy ők lennének a térképfelvételen, nem tudom. A program nem enged közelebb a kilenceshez, még nagyítani sem lehet. A járókelőket sem ismerem fel, biztos digitális homály takarja arcukat. Keveset beszéltünk a szomszédokkal, de megismerném őket az utcán, tudnám, ki engedett be magához, amikor kizártam magam otthonról, ki segített költözni. Kikapcsolom az egészet, késő van. Holnap indulunk Csíkba, úton vagyunk, mindig úton. Kiállítás, felolvasás, könyvfesztivál, valami mindig. De legalább sikerült időben leadnom a prózát.

Csak a Google-térképen járok haza. Nagyanyám megszidna, hogy milyen vagyok.