.svg)
Szorítom anyám kezét. Megyünk iskolába. Őszelő, a tömbház előtti beton pingpongasztal tócsáiban sápadt ablakszemek tükröződnek, halványkék ég. A két tömbháznegyed utcáját összekötő lépcsősoron máskor pillanatok alatt feljutok, most nehezen emelem a lábam. Anyám húz maga után. A vaskorlátról rozsda pereg, egy téli estén odaragadt a nyelvem, azóta nem fogom meg. A lépcsősor tetején, a trafóház szomszédságában sárga épület, ablakán vasrácsok. A kirakatban napszítta képeslapok, egy távoli, idegen város szürke betonrengetege, fonnyadó virágcsokor, megsárgult füzetek. Pattogzó fehér olajfesték a bejárati ajtón. Szürke, poros félhomály fogad, a pult mögött köpenyes néni. Iskolatáskákat rak az üvegpultra. Barnák, szürkék, kékek. Csúfak. Mégis büszkén cipelem a hátamon a bőrönd alakú féltéglát, legjobban a szomszéd gyerek biciklijéről ismerős macskaszem tetszik, a két csat közé ragasztva. Világít, ha sötétben megyek, ha autó jön. Nem mintha túl sok autó járkálna. Nem mintha sötétben járkálnék. Részletekkel nem törődünk. A felső polcon porlepte, hatalmas műanyag dobozok. Szőke, fekete, barna hajú babák. Szépen felöltöztetve. Népviseletben. Műanyag cipő a lábukon. Az otthoni Zsuzsinak csak megsárgult keresztelői ingecske jutott, rajta az Isten gyermeke lettem felirat. Derekán befőttes gumi, haja seprő, nem nőtt vissza. Lábait pertligumival kötötte össze apám a gyomrában, azóta nehéz sétáltatni, húzza a lábát. A sarka lukas. Kirágtam. Kicsit kancsal is, hiába rögzítette bátyám gombostűvel a szemét. Ha lefektetem, nyitott szemmel, meredten bámulja a plafont.
Hátamon a féltégla, hónom alatt hatalmas műanyag doboz. Hasonló büszkeséget és örömöt évekkel később érzek, pionír nyakkendővel a nyakamban szaladok lefele a főutcán, mit szaladok, röpülök, lobog a két nyakkendőszárny. Anyámat keresem, a központi bolt előtt áll sorban. Büszke szülők zsúfolódnak izzadtan az osztály sarkában, egyedül nekem nincs ott senkim. Nem mondják, mért nem jöttek, nem is osztoznak örömömben. Meghallgatnak. Átlagos nap, sorban állós. Büszke vagyok a nyakkendőre, az átlátszó kis gyűrűre, mint szemem fényére, úgy vigyázok, szivarrágóért sem cserélném, mikor a bátyám kuncsorog érte. Pedig egy egész dobozt ígér cserébe. Akkor még nem tudom, a nyakkendőt csomózva is lehet viselni. Sőt, kell. Még ha körmös is jár érte. Meg hazaküldés. Meg megszégyenítés.
Az iskola csupán néhány lépésnyire van. Egyszintes szürke épületek, nagy ablakszemekkel. A két épület közt repedt aszfalton sárguló falevelek. Csend van, lélek nem jár arrafele. Az I–IV. osztály épületébe a főbejáraton megyünk. Először és utoljára, míg oda járok. Ekkor ezt még nem tudom. Szorongatom anyám kezét. Gyanút fogok. Fordulnék már vissza, adnám vissza a babát. Elég a Zsuzsi. Sötétség fogad, nyirkos hideg, dohszag. A barna vinilinnel letakart asztalokon üveglap, a falak mentén szürke, zömök vasszekrények. Kinyílik az ajtó, ömlik rám az őszi verőfény. Hunyorgok. Harcsabajszú, pocakos igazgató, a tanító néni is köpenyben, mint a boltos. Mindenki köpenyben. Szürkében, barnában. Zsebekkel. Anyám pedagógus. Mindenki kedves. Kollégák egymás közt. Áradoznak, hogy milyen csodás! Az iskola. A betűk és a számok! S hogy én is már. Nahát! S hogy milyen jó!
A milyen jóra nem emlékszem, vagy csak ritkán. A jó nem elmesélhető. Amikor elmaradt a tanítás, hiába verekedtem át magam a hatalmas hóban az iskoláig, nem találtuk az ajtót. Akkor hazaküldtek. Az jó volt. Csak a körmösre emlékszem. A tenyeresre. A pálca suhogására. A homlokkal táblának tartott ívlapokra, háttal az osztály gúnykacajának, hogy még a kiöltött nyelvem sem láthatják. Tíz perc után eláll a nyak, s zörren lefele az ívpapír. Riadtan kapok utána, de hiába. Kezdhetem elölről. Nyelem a könnyeim. A kokszikra emlékszem, gyűrűs kézzel kifejezetten fájdalmas. A fül melletti haj megcibálására. A görcsbe rándult gyomorra. A téli hajnalokra. A nagyszoba ágyán kuporgok, hajnali öt van. Hideg. Magolom a román szavakat, külön szószedetből. Középen piros vonal, két oldalán szavak románul és magyarul. Az egyiket értem. A másikhoz nem sok közöm, pedig az este még tudtam, bár akkor sem értettem, miért is kellene tudnom, senki nem beszéli körülöttem. A katonás léptekre, a kréta repülésére, a vezényszavakra emlékszem.
Aztán egyszer csak megváltozik valami. Kitéphetjük az első oldalakat a tankönyvekből. Nem kell nyakkendő, egyenruha, hajpánt. Lehet koszos a köröm, senkit nem érdekel. Elmaradnak a négyszögben osztott pofonok. A körmösök és a pálcasuhogás. Szofisztikáltabb módszerek jönnek. Nem jobbak. A lelkek földbe döngöléséhez elegendőek a szavak is. Csak akkor ezt még nem tudjuk. Mindenki mosolyog. Szabadság van.
Állunk az iskola előtt. Be kellene menni. Szorítják a kezem.
