Ismert tér határán

„Hogyne, hogyne, mondja a férfi, hiszen azért vagyunk a világon, hogy valahol fázzunk benne.”

Fekete Vince Udvarterének történetei könnyen felkelthetik az ismerősség érzését az olvasóban: mi is voltunk már abban a városban, ahol mindent csak intézkedéssel oldhatunk meg, mi is roptuk már azon az ominózus lagzin, láttuk már azt a bácsit, aki háza előtt egész nap a padon ücsörög. A másodszorra kiadott kötet (2014) tárcanovellái többségükben a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilapban jelentek meg. Ilyen kontextusban olvashatók aktuális események, ismert terek, személyek, típusok karikírozásaiként.
A kötet első kiadásának (2008) recepciójában meghatározó kifejezés a görbe tükör – nem véletlenül. Mindkét kötet írásaiból kiolvasható egy székelyföldi kisváros rendszerváltás előtti múltja (I. Nagymonológ), a közösség jelenének valamilyen szinten jelentéses eseményei, történései, jellegzetes terei, ünnepei, politikája (II. A vezetés öröme, III. Sajnód, VII. Homlokpuszi). A helyi mentalitást népszerű kisokosok műfajparódiái tükrözik: kis tájékoztatók, útmutatók, melyek legalább annyit mondanak magáról a médiumról, mint a szövegek tárgyáról (IV. A helyi ember…, VI. Hogyan legyünk boldogok?). Az ötödik fejezetben megszólal az oly sokat kárhoztatott másik, lehetőséget adva a „helyi mentalitás” egyfajta belső nézőpontú megismerésére (V. A másik). A tárcanovellák közös meghatározója a kritikai él – társadalmi fogyatékosságok, problémák (pl. a nő háttérszerepe, korrupció, bürokrácia, alkoholizmus) kerülnek terítékre. Másfelől a beszélő – ha nem is helyezkedik minden esetben a másik nézőpontjába – nyelvi magatartása, a szövegek komikuma kissé ellensúlyozza az éles kritikát: otthonosságérzetet, elnézést közvetít. Ismerősnek hathatnak tehát a székely miliőben otthonos olvasónak ezek a történetek, alakok, problémák.
De mennyiben változik a tárcanovellák olvasata, ha azok az Élet és Irodalomban jelennek meg, Bestiarium Siculanae,Székelyföldi Bestiárium címek alatt? A karcolatok kötetkompozícióba rendezése is módosítja az értelmezési feltételeket, a jelölők elvesztik aktuális jelöltjeiket. Milyen értelmezési lehetőséget kínálnak az írások, ha a kötet kikerül ebből a székely kisvárosi közegből? Mennyiben szólnak a szövegek a tágabb olvasóközönséghez? A helyi ember, asszony, szokások, ünnepek, a „székely-tér” kritikája (még ha sok helyen ez engesztelhető komikummal is társul) nem lehet teljesen idegen a nyíltabb olvasóközönségtől sem. Olyan rendszert láthatunk, amelynek fogyatékosságai – a politikusok „megingása”, a város pletykagépezete, az általános tétlenség – többségükben nem kuriózumok. A közegváltás ellenére is ismerős lehet az osztálytalálkozókon egybegyűltek vagy a sajnódi „ember” dicsekvése, megbocsájtható gyarlósága. De milyen olvasatok valósulhatnak meg a társadalombírálaton túl? A szövegek ugyanis sokszor nem adnak helyet olyan mértékű eltávolodásra, hogy az olvasó túllépjen ezen a szinten. Például a Lagziba érkező vendégek anyagiassága, a hosszasan, kamerafelvétel-szerűen ábrázolt féktelen lakmározás, részeg mulatozás tanulsága minden közegben érthető: kevés marad az ünnep szakralitásából. A lagzi sokkal inkább a tivornya indoka, melynek egyik legfontosabb aspektusa, hogy perkálni kell. De nem látom be, hogy mennyiben motiválja a szöveg, hogy ezen a bírálaton továbblépjünk, például mennyiben élesíti ki vagy bontja le a bensőséges-társadalmi, szakrális–anyagi között tételezett ellentétet. Továbbra is kérdéses marad tehát, hogy kialakulhat-e egy más típusú Lagzi-olvasat, vagy a szöveg megmarad a helyzetkritika szintjén.
Sokkal problematikusabb azonban a mód, ahogyan ez a rendszer láthatóvá válik. Olyan nézőpontból láthatunk rá Sajnódra, a Café Balcanra, amely egy egységes és meglehetősen sztereotip képet közvetít. Mindennek megvan az egyértelmű helye, jellemzője, funkciója: a helyi ember bizony iszákos, a helyi asszony állandóan rosszkedvű, a locsolást titkon minden nő élvezi, ahogy a disznóvágás során a női munkát is, a vezetni tanító „oktató” pedig lealacsonyítóan viselkedik. De nem tudjuk meg például, hogy miért válik a kapu előtt üldögélés egész napos foglalkozássá egy idős ember számára. Olyan képeket kapunk, amelyek általánosítanak, a kivételek ritkák, ezért az ábrázolt rendszer is zártnak, mozdulatlannak tűnhet – főleg ha kikerül a helyi sajtóból (amelynek olvasói tételezhetően ismerik a jelenségek okát, a kivételeket), például Bestiarium Siculanae cím alatt. Arról nem beszélve, hogy néhány nagyon szórakoztatóan megírt kép hamis, például a disznó kacsintása a disznóvágás előtt. A bicska tulajdonlását sem szerencsés egy nő „birtokba vételéhez” kötni. Véleményem szerint egyfajta olvasási mód megmentheti a szövegeket a sztereotipikus olvasattól, és ezt a szövegek kötetkompozícióba emelése talán felerősítheti. Ennek a túláltalánosító nézetnek az ironizálásáról van szó. A hosszú felsorolások, hasonlatok, népies fordulatok olyannyira túlzónak hatnak, hogy helyenként magát az elbeszélést karikírozzák. Azt a nézőpontot, ahonnan eldönthető, hogy milyen a helyi ember természete, hogy hogyan legyünk boldogok, vagy hogy miért nincs szükségünk ipari alpinistára.
Másrészt kérdéses, hogy megvalósul-e a szövegekben az önkritika – ami egy ilyen olvasatot alátámasztana, és legitimmé tenné magát a kritikát is. Mennyire egy a beszélő a közösségével, mennyiben részese annak a képnek, amelyet a közösségéről közvetít? Ugyanis, még ha önkritikát tételesen nem is érhetünk tetten, a beszélő egy hangot vállal a közösségével. „…mert mi vagyunk Sajnód”, mondja, és ez nem csak egy melldöngető frázisnak a beidézése, hanem a beszélő szólama is, aki a közösség térfeléről, a közösség nyelvén dicséri Sajnódot, s árulkodik közben annak hibáiról. Egy nyelvet is vállal tehát közösségével: ezt domborítja ki a tárcák szóbeli jellege, kevertnyelvűsége. Egy helyen találkozhatunk a székely nyelvjárás szókincsével, a sokszor használt román kölcsönszavakkal, a köznyelvi vagy szakkifejezések népi elferdítésével stb. Továbbá az elbeszélő szólamába jelöletlenül épülnek be mások szólamai. Azonban ez a nyelvi egység nem jelenti azt, hogy ne létezne egyfajta távolbamutatás a beszélő-elbeszélt viszonyában. Nem szakad le a közösségtől, de mégsem válik a beszéd tárgyává, így a kritika legitim volta megkérdőjelezhető.
„Vargaváros. Előfutamok egy verseskötethez” – ajánlja magát a kötet, ígérve a folytatást egy verseskötet formájában. Több okunk is van a várakozásra. Egyrészt sokatmondó, hogy már az előző Udvartér-kiadásból kikerültek olyan szövegek, mint a Barbi-nemzedék vagy a Szász Tommyék, amelyeket jogosan kritizálták az első kötet recepciójában: ezen írások esetében a bírálat egyértelműen a szöveg elé került, annak megszólaltató eszközévé vált. Másfelől, amennyiben a kötet anyagából építkeznek a Vargaváros versei, a szövegek felszabadulhatnak a tárca műfaji kötelékei alól. A műfajváltás a szövegek sűrűsödését s ezzel együtt olyan problémafölvetéseket eredményezhet, amelyek kimozdíthatják a „görbe tükör”-olvasatot, s így értelmetlenné válhat az ismert tér határának tételezése.



Fekete Vince: Udvartér. Kolozsvár, Sétatér Könyvek, 2014.