.svg)
Szégyen, nem szégyen – én gyakran eltévedek. Mentegethetném magam olyan olcsó érvekkel, mint a Google Térkép idegrendszert próbáló navigációs rendszere, foghatnám a kisvárosi gyermek mindenben ismerőst látó naivitására, de ha őszinte vagyok, ennek gyakorlatilag csak egyetlen oka van: szeretek elkalandozni. Három hete vagyok Bécsben, melyből talán most érzem először nem minden ízben turistának magam és két dologra biztosan rájöttem:
1. Bécsben könnyű meglátni a szépet – ebből eredeztethető az eltévedés problematikája.
2. Templomba és biciklibe akkor is botlik az ember, ha nem akar.
Kiskamaszként voltam először itt és bár sokra nem, de arra emlékszem, hogyan nézett vissza rám a Kunst- és Naturhistorisches múzeumok árnyékában Mária Terézia szobra és hogy ezt a szobrot az idei első sétám során pontosan ugyanolyan szigorúnak láttam, mint akkor. Tulajdonképpen a fent említett folytonos eltévedés-visszatalálás kettősségéből hámoztam ki a saját működésmódomat. Tudatosítom, hogy amit nem tudok, az sokkal több annál, mint amit igen, és ha ebben sikerül megnyugodnom, akkor keresek egy olyan pontot, amit évek múltán is gond nélkül elő tudok venni, jól elraktározva azt az agy valamelyik elkülönített fiókjában. Így esett az is, hogy az osztrák parlament egyik igen magasan lévő, quadrigát hajtó angyala lett október elején az origóm, ahonnan minden eltévedés ellenére is tudom, hogy a Józsefváros Tigrisutcájában lévő diákszállás negyedik emeleti szobájához húsz percnyi egyenes út visz.
Szóval Béccsel egyelőre így vagyok. Keresem benne a megjegyezhető szépet. És közben örülök az ősznek. Mert hiába az impozáns építészet, régiségboltok és könyvkereskedések, a természet változásának fénypontjait aligha lehet rajtuk tetten érni. Ez a város viszont tele van természettel. A finnugrisztika szak például, ahol én tanulok, de a bölcsészettudományi kar jelentősebb része is az egykori Bécsi Általános Kórház (Allgemeines Krankenhaus der Stadt Wien, AKH) felújított épületeiben kapott helyet. Az itt működő kampusz kívülről letisztult, már-már rideg, de belülről egy egészen hívogató, kellően pezsgő világ tele fákkal, különböző találkozási pontokkal, lábunk alatt szaladgáló mókusokkal, szökőkutakkal és egyéb olyan apróságokkal, amik barátságossá teszik a teret. Egészen érkezésemig, sőt még azután sokáig azt hittem, hogy a város mutat meg magából egyre többet, de ahogy lépésről lépésre haladok kifelé a belső köreimből a még mindig ismeretlenbe, arra kell rájönnöm, hogy tulajdonképpen Bécs nem önmagából, hanem rólam mutat meg egyre több dolgot. Mert már tudom, hogy milyen lelkiállapottal lehet lemerült telefonnal a múzeumok éjszakájából hazatalálni, milyen öröm az első Käsekrainer jó sok tormával és Apfelschorleval, hogy milyen jóleső meglepettség tudni: utolsó bécsi kirándulásunk óta biztosan nőttem, mert a Wienerschnitzel már nem kétszer olyan nagy mint az arcom, hanem épp akkora, hogy az egyetem főépülete csak kívülről ijeszti meg a bürokráciában elvesző hallgatót. Ismerős érzés lett túllendülni egy jókora adag szorongáson az operaház kakasülőjén az elit réteg körében, akikkel véletlenül ugyanarra a Mozart-operabemutatóra váltottam jegyet, sőt már azt is sejtem magamról, hogy miért teszek minden szobát otthonossá, ahová beköltözöm, hogy miért szeretek jobban hazatalálni, mintsem visszatalálni oda, ahol már egyszer jártam. És hogy vannak Bécsben olyan helyek, amiknek ritkán mondom ki a nevét, mert szentségük van és ha sikerül az elkövetkezendő időben jól figyelnem, minden bizonnyal otthonosabbá válik az otthontalanságérzetem a nagyvilágban.
