„Írtam, mert jó volt”

Gondolatok Rafi Lajos kötetének margójára
Nem éppen egyszerű olyasvalaki művészetéről elfogulatlanul, szigorúan irodalmi nyelven, illetve szempontok mentén beszélni, akit az ember ismer a hétköznapokból. Pontosabban: ismert. Még pontosabban: valamelyest ismert. Annyira, amennyire ismerni lehet valakit, akivel nap mint nap találkozunk, szót váltunk. Azonos földrajzi koordinátákon, kultikus helyeken, érdeklődési körökön osztoztunk, és ez utóbbiak kapcsán alkalomadtán (hol bátorító, hol aggódóan haragvó felhanggal) beszélgetésbe is elegyedtünk. Ma is, amikor posztumusz kötetének (Halottként él az Isten)1 verseit olvasom újra, visszatérő motívumokat, művészi eszközöket, előképeket próbálva listázni, hasonló helyzetben találom magam, mint a kötet szerkesztője: élmények, emlékek, történetek tolakszanak előre egyik-másik alkotás kapcsán, felülírva a kritikustól elvárható objektivitást. Nem is teszek úgy, mintha ettől képes lennék elvonatkoztatni.

Rákfenés sors

Azok kedvéért, akik nem ismerték ugyanígy, álljon itt egy vázlatos életrajz. A Jobbágyfalván született Rafi Lajos egyéves korában került Szárhegyre családjával, akik itt is cigány őseik mesterségét, a bádogosságot gyakorolták. Irodalmi aspirációi ellenére a megélhetésnek ezt a módját kellett folytatnia Rafinak is, a szigorú etnikai tradíciók értelmében – ugyanakkor ezekkel a tradíciókkal dacolva végezte el a mezőgazdasági líceumot Gyergyószentmiklóson, már házasemberként. Egyre növekvő családját (hatgyermekes apa volt) bádogosságból tartotta fenn, eközben továbbra is írogatott. Versei szerepeltek periodikákban, antológiákban.
Első önálló kötete (Földhöz vert csoda) 2007-ben jelent meg a budapesti L’Harmattan Kiadó gondozásában, melyet később Stockholmban is kiadtak svéd fordításban. 2012-ben számos támogatónak és ösztönzőnek köszönhetően újabb kötettel jelentkezett a gyergyószentmiklósi Mark House Kiadó jóvoltából (Az élet számlája). Egy évvel később, június 24-én, 43 évesen vonat gázolta halálra Gyergyóditró és Gyergyószárhegy között. Tragikus halála, még ha ez kegyetlenül hangzik is, nem volt egészen váratlan: a hozzá közel álló barátok, támogatók is tehetetlenül nézték-sejtették, hogy robog feltartóztathatatlanul a pusztulás felé – ahogyan azt verseiben is előrevetítette. Sokat idézett kedvenceivel, József Attilával, Szilágyi Domokossal osztozott ebben is.

Így épül rabbá

Anélkül, hogy a viszonyunk szorosan baráti lett volna, nagyvonalakban ismertem vágyait, gondolkodásmódját, hiszen az élete mindannyiunk szeme előtt zajlott, változó lelkiállapotainak kisebb-nagyobb mértékben szemtanúja volt az egész falu. Ha költőien akarok fogalmazni: fölállva és újra elesve, véres szívdobogással ott vergődött előttünk a porban, ahonnan csak ideig-óráig és nehezen lehetett felemelni a rögvalóságba. Legfőbb tragédiája és így sorsának determináló erejű tényezője kettős identitása volt, ahogyan azt eddigi méltatói is mind megállapították. A vérség köteléke szerint egy olyan, saját hagyományaihoz erősen ragaszkodó kisebbségi társadalomhoz tartozott, amely értetlenül szemlélte átlagtól eltérő habitusát, vágyait, kitörési kísérleteit, olthatatlan vonzódását egy számukra megfoghatatlan idea iránt, és kényszerítette saját normáinak követésére. Szíve, gondolatai, lelki alkata és tehetsége azonban a magyar többségi társadalom megtapasztalt-megszerzett és örökre megszeretett kultúrája, irodalma felé húzta – de ez a közösség sem tudta őt egyenrangú félként befogadni. A két identitást egymással kibékíteni nem tudó, de mindkettőt vállaló és élő, élni akaró költő itt is, ott is deviáns elemnek minősült: sarkosan mondva, cigánynak nem volt elég cigány, magyarnak nem volt elég magyar. A kultúrák, kötődések közötti őrlődés nem holmi költői alapanyag volt csupán: több ízben is a gyergyótölgyesi elmegyógyintézet falai közé zárta őt. Többszörösen korlátok közé kényszerülő lélek volt tehát a Rafi Lajosé, egyszerre berekesztett és kirekesztett, rabja etnikumának és a betű iránti szerelmének.

Üvölt a múltam, ordít jelenem

Két kultúra határvonalára, a senki földjére szorulva élni, ekkora különbözőségben és kívülállásban – nagyon magányos, védtelen formája a létnek. Ahogy korábban, halála után megjelent gyűjteményes kötetének minden verséből is ez sugárzik. A sorokat megüli a kiszolgáltatottság, az egyedüllét baljós csöndje, ahol a belső hangok, az érzelmek hangjai erősödnek fel, néha elviselhetetlenül. Bármelyik költeménynél ütjük fel könyvét, ezen állapot negatív töltetű kulcsszavai köszönnek vissza: leggyakrabban a kín, de bőven van fájdalom, gyötrelem, szenvedés, vér, sírás, nyögés, bú, szomorúság, fuldoklás, bánat, rettegés, súly, hideg, hiány, harc, halál, szavaktól átütött test és lélek. A versek Rafija már csak szemlélője a saját sorsának, érzi, tudja, cselekvően beavatkozni nem képes, egyfajta determinista-fatalista bénultságban, krisztusi kifosztottságban és átszegzettségben várja, hogy sorsa, ami meg van írva, beteljesedjék. Üvölt a múltja, ordít jelene – jövője nincs.

Egy falevélhez szorítom magam

Mit tehet mégis az, akinek ennyi a tűrni- és fájnivalója, hogy elodázza önmagának a kibírhatatlantól való eloldását? Egyetlen dologban lelhet menedéket az alkoholon kívül: a szépségben. Ha kitaszítja őt az emberi társadalom – befogadja a százarcú, valamilyen rejtett gyönyörködnivalót mindig tartogató természet. Ha nincs kihez szólni az emberek között – a füvek, a fák, a csillagok meghallgatják, s ő érzi apró rezdüléseiket is. Falevélhez bújik vacogva melegedni mint rokon lélekhez, lévén ő maga is egy lehullni készülő, reszkető falevél a semmi ágán. A világ, különleges érzékenységének köszönhetően tele van körülötte apró, mások számára talán észrevehetetlen csodákkal, didergő szívet melengető pillanatokkal. Ezeket gyűjti, issza szomjasan, s mindenekelőtt a legfőbb szépséget s megtartó erőt: a szót. A költészetet, mely ebben az esetben egyik kezével fölsebez, a másikkal gyógyít. Rafiból elemi erővel tört fel. Számára az írás nem megélhetés, leütések számlálása, kedves hobbi vagy póz volt, hanem valódi belső kényszer, olyan nélkülözhetetlen szükséglet, akár a levegő. Írt, mert jó volt, írt, mert nem tudott nem írni. Igen, ha egy dolgot kellene róla elmondanom, ez lenne az: Rafi Lajosra gondolva újra hinnem kell a költészet hatalmában, mert számára attól a perctől fogva, hogy rabul ejtette, mindennél fontosabbá vált. Magát az életet jelentette – óhatatlanul bele kellett hát halnia. Legyen az utolsó szó most az övé.
A költészethezKapaszkodom tebennedmaréknyi bús ürömmel.Felhőnyi gyásszal arcod– elárulják a harcok.Tettek a sebek szebbé,s jaj, tökéletesebbé.Fájdalmak szültek téged. Te forró folyamom vagy.Énemet benned érzem.Ékes vagy, én meg éhes,vonszolom magam, édes.Fejem kövekre hajtom,A tüzed mossa arcom,S benned élek tovább.


Rafi Lajos: Halottként él az Isten. Összegyűjtött versek. Polis, Kolozsvár, 2017.


Jegyzetek1 A kiadványról szólva: a Polis Kiadó méltó, szép kivitelezésű emléket állított vele a költőnek. A kötetben szereplő illusztrációk, melyek Rafi két művészbarátjának, Siklódy Ferencnek és Ferencz Zoltánnak tollából származnak, érzékenyen rímelnek a versvilágra, hol aláhúzva, hol ellensúlyozva azt. Az előszóban pedig Rafi közeli barátja és pályatársa, a könyvet szerkesztő Ferenczi Attila szálazza értő módon a szöveg rétegeit. (A dőlt betűvel szedett sorok a költő sorai.)