.svg)
– vallja Nagy Borbála életírásának végén. A Csíkszereda és Kolozsvár vonzásában eltöltött kilenc évtized emlékeit örökíti meg. Nagy Borbála (1904–1994) egy díjnyertes és egy sikerrel bemutatott színdarab, valamint eddig megjelent nyolc regény alkotója, vérbeli, szenvedélyes tollforgató, aki azonban – úgy tűnik – nem nyert bebocsáttatást az irodalmi panteonba.
Élettörténetének e címet adta: A huszadik század csigahéjban. Egy olyan korszakot örökít meg egyéni szempontból, amely tele volt világrengető eseményekkel. S ezzel beilleszkedik az erdélyi memoárírók sorába.
Miért is írnak annyian emlékiratot, önéletrajzot, regényes pályarajzot Erdélyben? Nem nehéz a választ megadni. Erdély egy olyan terület, amely a századok során mindig valamelyes önálló jelleget viselt, s mindig a környező hatalmak kereszttüzébe került. Lehetett ez konfliktus a törökkel, a császáriakkal, vagy éppen itt húzódott a két nagyhatalom erejének törésvonala. Aztán jött a németvilággal való szembenállás, függetlenségi harc, majd rövid virágzás után a Románia és Magyarország közötti őrlődés, a két világháború, s még ráadásul a kommunizmus is. Ilyen sok változás, ellentét között ki ne érezné szükségét, hogy megmagyarázza utódainak vagy akár egész közösségének, hogy miként hozta meg döntéseit, hogyan állt ellen valamely rendszernek, mit tett a magyarság, valamely egyház, intézmény érdekében. Állandóan választani kellett. Ki a harcot választotta, ki a menekülést. Ki a beolvadást, ki az áttelepedést, vagy éppen a végsőkig kitartást. Itt egy századon át nagyon nehéz volt a jó, a helyesnek tekintett utat kiválasztani, ahhoz hű maradni. De ki is döntheti el, hogy melyik az igazán helyes út.
Az erdélyi emlékirat-irodalmat többnyire Bethlen Miklóstól eredeztetik, s ő már a szépirodalomban is helyet érdemel. Az emlékező, vallomásos nők sorát távoli rokona, Árva Bethlen Kata nyitja meg. Aztán folytathatnók a sort II. Rákóczi Ferenccel és Mikes Kelemennel, Cserei Mihállyal és Apor Péterrel, Jósika Miklóssal és Újfalvi Sándorral. A 19. századra annyira elterjed az írástudás és a közlés vágya, hogy nem csak a főúri osztály tagjai emlékeznek. A 20. században aztán alig akad írónk, aki valamilyen formában ne örökítené meg élete nagy fordulóit. Bánffy Miklós és Kemény János mellett megjelenik a földműves Tamási Gáspár, a munkásosztályból kinövő Kovács István és Nagy István, valamint a hivatott tollforgató visszaemlékezők, mint Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor, Mikó Imre, Sütő András, Bálint Tibor. A sort még hosszasan folytathatnók.
Az önéletírásnak is vannak műfajai. Van, aki kronologikusan ragaszkodik az események sorához, s éppen csak rögzíteni kívánja, hogy milyen megpróbáltatásokon esett át. Van, aki életének csak a nagy eseményeit emeli ki, s azokhoz fűz – esetleg szenvedélyes – kommentárt. S van, aki regényessé teszi élettörténetét, netán keveri a különböző korszakok eseményeit, hozzájuk tesz, szépíti, kiélezi a történéseket. S persze a hozzáállás is nagyon különböző lehet. Hiszen egyesek a magánéletüket is kiírják, véleményt mondanak még családtagjaikról is. Mások elemzik önmagukat, létük értelmét keresik, latolgatják döntéseik helyességét.
Az önéletírás hitelessége is számos kérdést vet fel. Ki emlékszik nyolcvanévesen pontosan arra, hogy mi is történt vele a húszas éveiben. Rendszerint csak egy-egy nagy esemény, sorsformáló pillanat marad meg emlékezetünkben. Aki mégis többet akar rögzíteni, valamilyen segédeszközhöz folyamodik. A legkézenfekvőbb a napló, ha az illető vagy valamelyik családtagja vezetett ilyent. Még szóba jöhet a korabeli levelezés, ha megőrizték. A 20. századi szerzők előszeretettel fordulnak a napisajtó felé. Átlapozva az évfolyamokat, számos magánéleti pillanatot is felelevenítenek. A szépirodalmi igénnyel írt regényes élettörténetek esetében már vitatható, hogy mennyire szabad kutatni a hitelességet.
Arra nincsen „szabály”, hogy mikor kell vagy szabad megírni az élettörténetet. Rendszerint akkor ragadnak tollat a szerzők, amikor már úgy érzik, hogy életük nagy része mögöttük van, már nagy eseményre nem számíthatnak, s még erőt éreznek magukban az összegzésre, a visszaemlékezésre. Kötetünk szerzője élete 86. évében frappánsan állapítja meg: „Miközben most megpróbáltam leírni a múltat, rájöttem, hogy az önéletrajz írása valójában az a szakasza az életnek, amikor már semmi sincs belőle, csak az agykéregben, és az embernek össze kell szednie a cserepeket, hogy önmagát is meggyőzze. Csakugyan volt… csakugyan élt.”
Nagy Borbála élettörténete átfogja az egész 20. századot az utolsó monarchiabeli békeévektől az 1990-es évek elejéig, a kommunizmus bukásáig. Ebből a hosszú időszakból a legélvezetesebben a megszépült gyermekkort idézi fel. Nemcsak emlékezetből, hanem naplóbejegyzéseit is felhasználva.
Büszkén írja le, hogy családja két ága a székely lófő nemességet képviseli, édesapja a csíkmindszenti Nagy, édesanyja a bethlenfalvi Nagy családból származik. S idézi édesapja mondását is: „Hiszen a mi családunkban még magyar sem volt soha, csak mind székely!” S utóbb az írónő leszögezi, hogy csak a magyarok közt székely, másokkal szemben ő is magyar.
A két család rokon a két jeles festőművésszel, Nagy Istvánnal és Nagy Imrével is. A két család közül a mindszenti felmenők a gazdálkodók sorába tartoztak, az anyai ágon viszont igencsak jeles személyiségek adódtak.
A bethlenfalvi Nagy család 1742-ből előnevet biztosító címeres nemeslevéllel is büszkélkedhetett.1 A nagyapa, Nagy Imre (1849–1931) inkább a Tivai előnevet használta, mert írásainak egy részét így szignálta, aztán ez hozzáragadt családnevéhez. Fél évszázadon át Csíkszereda legismertebb személyiségei közé tartozott. Az 1860-as évek végén végezte a kolozsvári Királyi Jogakadémiát. 1873-tól a századforduló utánig tanára és igazgatója volt a helybéli Mezőgazdasági Felső Népiskolának, titkára a Csíkmegyei Gazdasági Egyesületnek, s szerkesztette ennek közlönyét. Állandó munkatársa volt a Csíki Lapoknak, több közgazdasági vonatkozású tanulmányt írt, s emlékezéseit is papírra vetette. A Cirkálások (1925) és a posztumusz Csíki Pantheon (1943) a város történetének, közéletének kordokumentumai. S amikor az évszak megkívánta, csíkszentkirályi birtokán gazdálkodott is. Utóbb a csíkszentmártoni szakközépiskola felvette nevét, bejáratához elhelyezte domborműves portréját. Ő az egyik, aki a családból nagy hatással volt az írónőre.
A másik nagy hatású felmenőnek T. Nagy Imre anyósát, az írónő dédanyját tekinthetjük. Ő Orbán Jánosné Erőss Borbála (1830–1917), a család összetartója, gyarapítója. A férj, Orbán János (1828–1889) évtizedeken át töltötte be a város kapitányi tisztségét, innen aztán özvegyét csak kapitánynéként emlegették. Erőss Borbála bátyja, Erőss Elek (1816–1900) fél századon át viselte Csíkszereda főbírói, majd polgármesteri tisztségét. Orbán Jánosék hat gyermeke közül Brigitta lett T. Nagy Imre felesége, az írónő nagyanyja. Erőss Borbála emlékét regényben örökítette meg a keresztnevet is öröklő Nagy Borbála: A vén kapitányné.
Tivai Nagy Imre és Orbán Brigitta lányát, Nagy Julianna Borbálát (Micikét) aztán a csíkmindszenti Nagy család sarja, dr. Nagy Béni (1874–1941) vette feleségül. Kolozsvárt szerzett jogtudori diplomát. Csíkszeredai városi ügyészként, majd a hatalomváltozás után ügyvédi szolgálattal kereste kenyerét. A ’48-as függetlenségi párt híveként lapokat alapított és szerkesztett. Az ő neve is fogalomszámba ment a kisvárosban.
Úgyhogy Nagy Borbálának volt kitől írói hajlamot örökölni. De nemcsak őrá szállt az íráskészség és késztetés. Öccse, a nála egy esztendővel fiatalabb Nagy András György (1905–1982) – a családban csak Gyuri – is orvosi diplomája mellett állandóan írt. Egészségügyi tudományos és népszerűsítő írások szerzője, s naplót vezetett, megírta emlékeit, élettörténetét.
Egy ilyen múlt század eleji kisvárosban élte le az írónő gyermekkorát. Mint ő is említi, akkoriban a város csak két, egymással T alakban találkozó főutcából állt, s pár ezer lakosa volt. A polgári rétegből, a „trunkusok” köréből jóformán mindenki mindenkit ismert. Nagy Béni ügyész lányának lenni egyenesen rangnak számított. És Nagy Béni családja is kettős életet élt, mert amikor tehette, gazdálkodott az örökölt birtokon, Csíkszentkirályon.
A békés úri kisvárosi életet az első világháború kitörése zavarja meg, de igazából csak az 1916-os román betörés húz határvonalat. Mint az írónő említi, azután még sokáig mindent eddig vagy ettől számítanak. Mert a várost kiürítik, s amikor visszatér a lakosság, birtokát kifosztva, romokban találja.
A kis Borbála iskolás korát a háború és az azt követő hatalomváltás határozza meg. Az elemi elvégzése után a helybéli Községi Polgári Leányiskolába íratják be, s talán ennek tudományával marad, ha nem jön közbe a román betörés. De még előtte édesanyja biztonságban akarja tudni kislányát, s Kolozsvárra viszi, ahol a Marianum Leánynevelő Intézetbe adja. Minthogy az 1916-os meneküléskor a csíkiakat Debrecenbe irányították, Boriska is a családdal tart, s a debreceni Kegyesrendi Főgimnáziumba íratják be. A lányok itt csak magántanulók lehettek. Nagy Zsófia mind a nyolc tantárgyból jelesre vizsgázik. Mert a kislánynak három keresztneve is van: Zsófia-Magdolna-Borbála. A IV. osztályt már újra a kolozsvári Marianumban végzi. Itt is mindenből jeles osztályzatot kap. De, mint írja, nem szereti az itteni merev és puritán házirendet. Az V. osztályban Budapestre kerül az Angolkisasszonyok intézetébe. Ez sokkal barátságosabb környezetet nyújt, s ismerkedhetik a fővárosi élettel. Az őszirózsás forradalomkor apja elmenekíti, s a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium magántanulója lesz. A VIII. gimnáziumi osztály végén érettségit tesz. Az 1922. június 15-én kibocsátott kétnyelvű érettségi bizonyítványa szerint csak két tantárgyból nem kapott jelest: románból és görögből.
Csíkszeredában, a tiszta magyar kisvárosban nem hoz olyan gyökeres változásokat a hatalomváltás, mint Erdély más vidékein. Legfeljebb a főispánokat prefektusok váltják fel, a főtisztviselők kicserélődnek. Tanügyi szempontból bekerülnek a „kultúrzónába”, ahol a letelepedő román tanerők dupla fizetést kapnak. Itt csak lassan lel talajra a balkáni mentalitás.
Érettségi után az édesanya minden igyekezete a már-már öreglánynak számító Borbála mielőbbi férjhez adására irányul. A mama még a román kérőket is figyelembe venné. Akadnak is kérők, de a lány ironikusan utasítja el őket. Ő egyetemre akar menni, s ebben apjára támaszkodhat. Csakhogy ekkoriban Kolozsvárt már román egyetem működik. A fiatalok tehetősebb része Budapestre igyekszik tanulmányait folytatni. Ez viszont nem olcsó mulatság. Szerencsére a Csíki Magánjavak jövedelméből, akárcsak nagyapja és apja esetében, neki is jut támogatás. Egy évig övé a világ. El-eljár az egyetem Bölcsészkarára. Színiiskolába iratkozik Rákosi Szidihez, énekórákat vesz Dévai Jankától. S felcsillan előtte egy másik, kecsegtető pálya: a színésznői. Édesapja téríti észre. Meg a Csíki Magánjavak kisajátítása a román államtól. Tovább nem támogathatják pesti tanulását.
Akkor a család hirtelen elhatározásával kibérelnek Bukarestben egy lakást, ahol most már Boriska és Gyuri is ellakhat tanulmányai idején, s az édesanya odaköltözik a házat vezetni. Akkoriban – mint olvashatjuk – Bukarest számított a legnagyobb romániai magyar városnak. Magyarok ezrei próbáltak ott szerencsét. Nem volt könnyű a román fővárosban talpra állni egy magyar lánynak, főleg ha még annyit sem tudott románul, amennyi a beiratkozáshoz szükséges. A Bukarestben tanuló magyar diákok 1925-ben megalapítják az 1857 óta működő Koós Ferenc Kör diákszakosztályát, melynek oszlopos tagja Szemlér Ferenc joghallgató, a későbbi költő, első elnökül Boriska öccsét, az orvostanhallgató Gyurit választják, s első női tagja maga a későbbi írónő, aki az első bukaresti magyar nőhallgató címet is kiérdemli. Az egyetemi életben sok kínos-humoros helyzet adódott a román nyelv hiányos ismerete miatt. Végül sikerült megszerezni az 1927. január 21-i keltezésű „Diploma de Licenţă”-t, vagyis a modern filológiában és filozófiában szerzett képzettségét bizonyító egyetemi diplomát, melyet egyenesen I. Ferdinánd király nevében bocsátott ki a tanintézet.
Újból előtérbe kerül a férjhez menés kényszere. Az édesanya legfőbb gondja erre irányul. Ő azonban állást keres. A székelyföldi iskolák a brassói tanfelügyelőséghez tartoztak, ott pedig egy konstancai állásra kapott ajánlatot, s ezt választotta.
Az akkor még soknemzetiségű Konstancában eltöltött évek szép nyaralásként maradtak emlékezetében. Itt ismerkedhetett meg a román észjárással és tanüggyel.
Aztán következik a hírhedt „capacitate” vizsga, amolyan véglegesítő a tanügyben. Második nekifutásra leteszi németből, harmadszorra franciából és filozófiából is. Most már rendes tanári állást választhat a bukaresti minisztériumban. Fő szempontja, hogy hol van vasút-összeköttetés. Így esik választása Caracalra, a dél-olténiai kisvárosra. Az itteni leánygimnáziumban töltött három esztendő (1931–1934) emlékei már nem olyan derűsek. Szembetalálja magát a sovinizmussal is. A méltatlan férjjelölteket pedig ki kell kosaraznia.
Végül apja közbenjárásával sikerül áthelyeztetnie magát Csíkszeredába, a román leánygimnáziumba.
A székely kisvárosban ugyan otthon volt Nagy Borbála, de sehogy sem találta helyét. Kiábrándultság, életuntság gyötörte. Az irodalomban keresett menedéket. 1935-ben kinyomatta első drámáját, a Zeng az erdőt. Életírásában csak mellékesen említi, hogy más műveket is írt. Nagy esemény volt az 1935 nyarán egy román barátnőjével megtett, Velencét és Párizst felfedező út. Az utóbbi helyen nyári nyelvkurzusra is beiratkozik. Úti jegyzeteit legépeli, de senki sem kíváncsi rájuk. Még az utazás előtt megjelenik életében jövendőbelije, a rendkívül jóképű ügyvédjelölt, Nagy Tibor. Így ír róla: „Tibor ellen senkinek sem lehet kifogása, mert nemcsak magyar, sőt székely, jó családból való (az apja tanár), ő ügyvéd, és ráadásul Nagy-nak hívják. Hogy öt évvel fiatalabb, azt el kell nézni neki, de nem lesz könnyű nekem!” 1935 nagypéntekén tartják az eljegyzést, 1936-ban a lakodalmat. A Tiborhoz való viszonyulása, legalábbis az önéletírás tükrében, meglehetősen hűvös, a kölcsönös tiszteleten alapul. 1937 májusának végén megszületik gyermekük, Katalin. Az édesanya élete majdnem rámegy: gyermekágyi lázat kap.
Életének a családalapítás mellett a legnagyobb eseménye, hogy a csíksomlyói búcsú eredetének történetét feldolgozó darabja, a Zeng az erdő az Erdélyi Szépmíves Céh és a kolozsvári Magyar Színház 1936-os drámapályázatán, ha díjat nem is nyer, bekerül a közé a négy darab közé, melyeket a háromtagú bírálóbizottság „kiválóan színpadi alkotásnak” minősít s előadásra alkalmasnak talál. Ez már írói elismerésnek számított. Bizonyára ösztönzést adott a további művek írására. 1937-től a Pásztortűz című kolozsvári irodalmi-művészeti folyóiratban jelennek meg elbeszélései, az egyiket Gy. Szabó Béla illusztrálja.
Az 1939 utáni háborús világot és a bécsi döntést megelőző csíki állapotokat igen részletesen leírja Nagy Borbála. Érzékletes megállapítása: „Úgy járunk, mint a megriadt patkányok, az utcán a fal tövében, és ha szólunk is egymáshoz, elhallgatunk, ha valaki közeledik.”
A bécsi döntés utáni hangulatot, szülei és a székelység lelkesedését – talán a következményeket is sejtve – nem mindenben osztja. Megszüli második kislányát, Rékát, majd eltemeti édesapját. Részt vesz a nevetséges „műrostos” vizsgákon, amikor az addig román iskolába járó magyar diákokat magyarságismeretből ellenőrzik. S megállapítja, hogy addigi munkahelyét visszaalakítják polgári leányiskolává, ahol már nincs szükség egyetemi diplomás tanárokra. El kell tehát mennie a székely kisvárosból. Nagyvárad és Kolozsvár közt választhat, ő az utóbbi mellett dönt.
Az újra magyar tannyelvűvé lett, de még román osztályokat is működtető sétatéri Állami Leánygimnáziumba kerül, az úgynevezett De Gerandóba, mely a román időkben a Regina Maria nevet kapta. Itt azonban nem találja helyét, úgyhogy örömmel megy át a következő tanévtől a Malom utcai Állami Román Tannyelvű Koedukációs Gimnáziumba. Itt 500 körüli diáklétszámmal, Józsa János romántanár vezetésével működik a tanintézet. Sikerül megtalálnia a közös hangot a most kisebbségbe került román fiatalokkal. Lélektani felmérést végez a magyar és román fiatalok lelki adottságainak az összehasonlítására. Tanulmánya kéziratban marad. Emellett hozzáfog a Székely Nemzeti Múzeumnak a székelyek története megírására hirdetett pályázata kidolgozásához. Ez a munkája sem kerül sajtó alá. Néhány elbeszélése jelenik meg az Új Idők hasábjain, s említi az Ellenzék című kolozsvári napilap számára írt hírfejeit.
Talán már 1944-ben történik, hogy a román hatóságok bezáratják a gyulafehérvári magyar líceumot, s erre a magyar hatóságok is lakatot tétetnek a kolozsvári román tannyelvű iskolára, a tanárokat pedig besorolják az Egyetemi Könyvtár munkatársai közé. Közben férje, Nagy Tibor is áthelyezteti magát Kolozsvárra, előbb közjegyző, majd vizsgák letételét követően az ügyészségre kerül.
1944 nyarát Nagy Borbála két gyermekével a csíkszentkirályi családi házban töltötte. Itt értesült a kolozsvári állomás és környéke június eleji lebombázásáról, s itt érte az augusztus 23-i román átállás híre. Ez most is teljesen váratlanul érte a magyar hatóságokat, akárcsak az 1916-os átállás. Megindultak a katonai menetoszlopok és a menekültáradatok. Így Borbála asszony is gyorsan vonatra ült, s még anyját is magával vitte Kolozsvárra. Ott férje mint ügyész akkoriban engedte szabadon a kommunista foglyokat a vizsgálati fogságból, ahelyett, hogy a németeknek átadta volna őket. Az ügyészség is csomagolt és menekült. Tiborért és családjáért jött a kocsi, Borbála megtagadta a menekülést, úgyhogy végül férje is maradt. Óvóhelyeken töltötték a következő heteket, a város október 11-i „felszabadításáig”. Aztán Tibort orosz fogságba hurcolják, ahonnan csak egy év leteltével szabadul ki. Így Borbálának egyedül kell szembe néznie a megszálló oroszokkal, s megvédenie két kislányát. Az életrajz jól jellemzi az akkori helyzetet.
A hirtelen családfenntartóvá előlépett Nagy Borbála ismét tanári állásra jelentkezett. S elkezdődött a korabeli tanügyre jellemző bizonytalan helyzete. Bár kinevezett státusa volt, szinte évente más iskolába helyezték. Hol a Református Leánygimnáziumban, hol a Tanítóképzőben, Óvónőképzőben kapott órákat. Aztán az 1948-as tanügyi reformot, a felekezeti iskolák államosítását követően a „nyugati nyelvek” helyett mindenüvé bevezették az oroszt, s a nyelvtanárok jó része más tantárgyat tanított, így Nagy Borbálára gyakran románórákat bíztak – hiszen román királyi diplomája volt. Hosszasabban csak az 1959-es nyugdíjazása előtti három évben taníthatott a 11-es számú Középiskolában (ma Báthory István Elméleti Líceum). Akkoriban 55 éves korukban érték el a nők a nyugdíjkorhatárt, s csak 25 évi munkaviszonyt kellett igazolniuk. Nagy Borbála 20 tanintézetből gyűjtötte be a 31 évi tanári munkáról szóló bizonyítványokat.
A fogságból visszatérő férjek szinte szabályszerűen emlékezetessé tették hazatértüket, s az eredmény a család újabb gyermeke lett. Így történt ez a Nagy családban is, 1947-ben megszületett a harmadik s egyben első fiúgyermek: Adorján, a szülőknek csak Dudu.
Az irodalmi élethez sem lett hűtlen Borbála asszony. Az új világ számos lehetőséget tartogatott. Belépett a Romániai Magyar Írók Szövetségébe még 1945-ben. 1947 januárjában a kolozsvári színház bemutatta a Szépasszony leánya című színdarabját Benedek Marcell és Poór Lili rendezésében. Még több darabot is benyújtott a színházhoz. Úgyhogy Tamás Gáspár és Jordáky Lajos tanulmányai2 a kor drámairodalmáról nagy ígéretként emlegették nevét. Műfordítóként is sikereket ért el. Mihail Sadoveanu többkötetnyi elbeszélését tolmácsolta. Mégis 1947-től 1974-ig csak a Művelődés hasábjain tűnt fel néhányszor neve: vidám jeleneteket tett közzé. Úgy látszott, hogy felhagyott az irodalmi ambíciókkal. Valójában csak az irodalomnak élt.
Miután nyugdíjba vonult, ideje nagy részét az olvasás-dokumentálódás és az írás töltötte ki. A gyermekek irányítását is férjére hagyta. Ő akár éjjel is felkelt ágyából, hogy egy frissnek tűnő ötletét lejegyezze. És születtek a történetek, regények. Gépirataik gyűltek a kredencen. Kiadásukat senki sem sürgette, ő sem járt utánuk. Szenvedélye volt az írás.
Az irodalmi életbe csak 1974-ben tért vissza, amikor a Kriterion Könyvkiadó megjelentette A csíki boszorkány című regényét. Azután a Dacia Könyvkiadó vállalta történelmi regényeinek a közzétételét, egymás után négy is megjelent, mind távoli időkben, távoli tájakon játszódnak.
Egyre fokozódó magányban telnek évei. 1991-ben férjét is elveszti. Szemléli három gyermeke életének alakulását, családalapításukat. Megállapítja: „A gyermekeimnek nem volt már szükségük reám”. Szemlét tart művei felett, s végül tépelődve teszi fel a kérdést: „Önző vagyok, és önzésből írok, hogy átélvezzek mindent, ami van az életben?”
Az önéletírás lezáratlanul megszakadt. De az írást nem tudta abbahagyni. Időnként naplóbejegyzéseket készített, alighanem saját íráskényszere kielégítésére. A napló arról tanúskodik, hogy az utolsó időkig Nagy Borbála benne élt a mában, az eseményekben. A televízió adásait kommentálta. És tépelődött, hogy vajon miért élt, mi haszna volt az életének. Még a világegyetem titkain is elmélkedni tudott.
(Folytatása következő számunkban)
Jegyzetek
1 Vö. Pálmay József: Udvarhely vármegye nemes családjai. Székelyudvarhely, 1906, 165.
2 Tamás Gáspár: A hazai drámairodalom útkereséséről. Utunk, 1957. okt. 3. 6.; Jordáky Lajos: A drámairodalom fejlődése. Igaz Szó, 1964. 2. sz. 225–229.
