Az intézményes zenei nevelésről – és ezen belül a hangszeroktatásról – nemcsak sokat, de igen vegyeset is mondanak hazácskánkban. Nem lehet eléggé sajnálni, hogy ez az egész kérdéscsomag jószerével amolyan urbánus ügy, hiszen a nem-városi lakosságnak csak elenyésző töredéke volt és lehet többé-kevésbé rendszeres zenei nevelés haszonélvezője – már ha a haszon és az élvezet fogalmainak dőre összekapcsolásánál szívmelengetőbb megoldás nem mutatkozik.
Kolozsváron – amelynek kincses csúcsai persze jócskán kilátszanak a ruralitásból – már hetedik éve érlelődik és egyre életerősebbnek tűnik egy intézmény, amelyet nem szerv és még kevésbé lokális oktatáspolitikai felismerések hoztak létre. Abban a városban, amelyben egy zenei főgimnázium (a Sigismund Toduţă Zenelíceum) és egy közismereti oktatást nem biztosító, tehát amolyan „kiegészítő” zenei szakiskola (az Augustin Bena Iskola) működik – természetesen mindkettő állami fenntartással –, 2010-ben létrejött egy harmadik zeneiskola, amelynek iskolaságát persze erősen idézőjelek közé kell tenni, hiszen egy nagyon civil szervezet, az InstruMentor Egyesület működteti, nincsenek főállású alkalmazottai, nincs betonba öntött tanrendje, sem portás, sem becsengetés. Mindezek mellett viszont van egyre növekvő érdeklődés iránta.
Az InstruMentort az a felismerés hívta életre, hogy Kolozsváron mind több család érdeklődik úgy a zenetanulás iránt, ahogy a szakiskolák ezt nem kínálják. A jelek szerint mind határozottabb és egyre kevésbé sznobisztikus családi vágy az, hogy a gyerek márpedig zenélni tanuljon. Az InstruMentorban tevékeny huszonöt professzionista zenetanár – illetve néhány zeneakadémiai mesterképzős hallgató – egymásra talált abban, hogy az otthon adott zongora-, gitár- vagy hegedűórák „szövetkezetesítésével” biztosítani tudják kis tanulóik előadási/fellépési alkalmait, körvonalazottabb formát tudnak adni a személyre szabva felépített magán-zenetanulásnak. Nem a hivatásszerű muzsikusok alapfokú képzését kínálják – hiszen arra az állami zeneiskolák hivatottak –, hanem a zenei nevelés és az örömzenélés ötvözését a szakszerű vezetés feltételével, élményes beavatást egy olyan világba, amelyben nem elsősorban a teljesítmény a mérce, hanem az általános műveltség határainak értelmes tágítása nyomán a zenével való életfogytiglani együttélés igénylése.
Ma már mintegy százötven gyermek jár az IstruMentorba, ötévestől tízedikesig. Az intézménynek könnyű is meg nem is helytállnia: nem nyomorítják meg őket az állami oktatási rendszerben szokásos bürokratikus ostobaságok, ugyanakkor a civil támogatás mellett – hiszen semmiféle normatív szubvenciót nem kapnak, a Rhédey-palotában belakott négy termet is egy kolozsvári cég jóvoltából tudják bérelni – leginkább csak a belvárosi iskolák rokonszenvére számíthatnak. És jó okkal tehetik: a Báthoryban, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban és az Apáczaiban kaptak egy-egy termet, ahol zongora is van, s ahol az oktatók az egyre általánosabb afterschool óráiban fogadhatják az illető iskolába járó instrumentorista növendékeket.
Az élményszerűvé tett zene- és hangszerórák mellett a zenetanárok legfőbb szándéka, hogy tanítványaik megmutatkozási alkalmait maradandó közösségi eseményekké formálják. A téli és nyári koncertsorozatok egyik fő kívánalma az, hogy ne emlékeztessenek a klasszikusan stresszes hangszervizsgákra. Ekként például azoknak a gyerekeknek, akik Mozartot vagy a bécsi klasszika egyéb műveit preparálják nyilvános produkciókra, 2018-ra a Mozart cukrászdában készítenek elő szűk körű megmutatkozási alkalmakat. És van furulyás találkozó is – az idén lesz immár a negyedik –, ezeken akár a kétszázat (!) is elérheti a kis zenészek létszáma (a meghívott vendéggyerekek révén). Ne feledjük, ma már alaptárgynak számít az elemi oktatásban a furulya, aki tehát az iskolai muszájnál többet szeretne, az az InstruMentorban három furulyatanár közül is választhat.
A kétségtelen növekedés és a hétéves tapasztalat erősen indokolttá tenné, hogy az InstruMentor valamilyen normatív támogatási rendszerbe kerüljön be. Erre azonban még kissé habozva gondolnak a gazdák, mert igen kétséges, hogy az állami közigazgatás paragrafusok közé préselt intézményeiben csupaszív nyitottságra találnának. Decemberben jótékonysági koncerttel próbáltak hangszervásárláshoz némi alapot összehozni, lévén hogy a szülőktől a hangszerórák fejében befolyó adományok nem teszik lehetővé a dologi fejlesztést. Lett is két új hegedű meg két új gitár.
Bármennyire megszoktuk is hát az általános lejtmenetet, van az alternatív zenei nevelésben potenciál, és vannak, akik felismerik benne a lehetőséget. További egymásra találások, partnerségek, jó értelemben felfogott érdekegyeztetések kellenek még, mert a zenéléshez való kedvben, úgy tűnik, nincs hiány.